Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 4. szám · / · FIGYELŐ
Első poézisén bizonyosan túl van már az a költő, aki ezeket a verseket írta. A lírán, mely csak önmagát ismeri, azon a kritikus korszakon, amikor tehetségünk eltépve a köldökzsinórt, melyen át szülőanyja, az évezredes kultúra táplálta, egy percre elfelejteni látszik, hogy mégis csak a nagy organizmusnak részese maradt - és kilökött meteorkő módjára hallatlan sziporkázásokkal véli jelezni, hogy nincs köze többé a hideg és sötét és nyugalmas, roppant Glóbushoz, a Múlthoz - melyre pedig mégis vissza kell hullania végül, fáradtan, de boldog megnyugvás érzésével.
Ez a költő visszahullott már és tiszta jóleső alázattal ismerte meg, hogy a nagyságot önmagunkon kívül keresni, meglátni és megcsodálni: ez a feladat adhat még művészi és költői értékeket. Legfőbb eleme a költészetnek a nyugalmas, becsületes áhítat, megértése és kultusza mindennek, amit a természet emberi kiválóságban produkált. Ám meg kell értenünk újra, miben áll ez a gyönyörűség, mert a maihoz hasonló forradalmias irodalmi korok költészetének világító köréből rendesen kiesik egyidőre ez a különben oly nagy szerepű motívum: a történelem kultusza és tisztelete. Pedig ez a motívum éppoly elhatározóvá válik egy-egy költőnél s oly nagyszerű műveket hoz létre (gondoljunk Anatol France-ra), mint magának a természetnek, a primitíven természetesnek és az egyéniségnek kultusza, a természetimádás, mely a ma művészetét táplálja. Lenkei Henrik a történelem természetimádója: annak végtelen birodalmához olyan mámorral és szeretettel, egész lelkének olyan csodálatával közeledik, mintha magát az anyatermészetet látná benne, - annak alkatrészeit, a nagy embereket és nagy tetteket pedig abszolút értékeknek, befejezett szépségeknek látja - bérceknek és szikláknak és hegyláncoknak a történelem végtelen országában, melyek azért és úgy nagyok és csodálatraméltók, amiért és ahogyan a történelem szeszélye létrehozta és tájképbe foglalta őket.
És ebből ered egyúttal Lenkei verseinek legfőbb hiányossága is és sajnos ez degradálja őket másodlagos értékűvé. Lenkei az ő hőseit nem drámai anyagnak használja, hogy újra megértve és újra meglátva új rendezésben mutassa be őket, új világítással döbbentse meg az olvasót (pedig az elsődleges értékű, alkotó művészet csakis ez lehet), - hanem drámai formában egyszerűen csak ódákat ír a már ismert és meglátott nagyságok ismert és már meglátott nagyságairól: - mert hiszen a nagy emberekben magát a természetet dicsőíti. Mintha mondaná: Ó, Vezuv! mily bámulatraméltó a te nagyságod! - de ebben már benne van, hogy a Vezuvot általában nagynak tudjuk s így új értéket nem kaptunk.
Éppen ezért nem tud szuggesztíve hatni az olvasóra Lenkei. A nagyemberek iránti csodálatát értjük, de hidegen hagy bennünket-az illető nagyembert pedig nem teszi nagyobbá szemünkben. Talán nyelvének túlzottan puritán irodalmiassága minden új szótól való irtózása, néha makacsul régies kifejezésmódok (ilyenek: költőtárs, csókot lehel, hajh, hőn) is oka annak, hogy sokszor elkedvetlenedik, lapos érzéseket érez még az elfogulatlan olvasó is, aki pedig mondanivalókat keres és nem éppen új szavakat.
De hiszen ebben a költészetben nem is ez az érdekes és fontos. Olvassuk el az "Epilógus az Ember Tragédiájához" című verset, ahol Madách befejező szavai után Lenkei tovább beszélteti Lucifert, aki a mű szellemében még egy pár megjegyzést tesz Madáchra. Aki megérti, milyen gyönyörűség lehet az ilyen kedves, irodalmi elme-játék az irodalomtörténet olyan szerelmesének, mint Lenkei, az megértette ezt az egész kötetet. Az ő szemében az "Ember Tragédiája" nem egy másik ember művészi munkája, hanem természeti csoda, amihez hozzátenni is alkotás. Mint a szerelmes, aki verseiből virágfüzért szeretne csinálni, hogy kedvese haját vele feldíszítené, úgy áhítozik Lenkei még díszesebbé díszíteni kedveseit, a nagy művészek alkotásait egy-egy versének hódoló gesztuséval.