Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 4. szám · / · FELEKI GÉZA: A SZAVALÓMŰVÉSZET ÖNÁLLÓSULÁSA
Ferenczi Sári decemberben több kisebb hangversenyen szavalt; többek között Adynak egy egész sor versét mondotta el. Tőle kaptam legerősebb benyomásomat. Benyomásom, megvallom, nem egykönnyen ellenőrizhető; de nincsen választásom.
A Ferenczi Sári recitatív módja nálunk tulajdonképpen előzménytelen. Nem akarja a versek egyértelműségét hallgatóiba szuggerálni és megérzéseit, interpretálását nem erőszakolja reájuk. Hiszen a mi líránk nemcsak a költővel, hanem az olvasóval szemben is igen erősen elkülönböződött. A költő az őt a tömegérzéstől elválasztó hangulatait, látásait hangsúlyozza, a szavaknak eddig meg nem figyelt összecsengését keresi és olyan összetetten fejezi ki magát, hogy dallamait csak saját rezonáló tehetségünk skálájára átírva fogadhatjuk magunkba, értelmezésünket és nem az értelmezettet élvezzük. És mégis a moderneknek csúfolt vagy magasztalt verseket eddig előadó művészek saját külön és csupán önmagukra jogos értelmezésüket egyetemes érvényűvé akarták emelni. Ezért nem mondhatták el a verseket úgy, ahogy csöndes, meleg szobában maguknak olvasták volna őket, hanem propaganda céljából aláhúztak, rikító színeket használtak, összesimuló szavakat egy tömeggé gyűrtek, széthajlókat elválasztottak. Az egyértelműségbe bele nem szorítható részeket alárendelték, életüktől megfosztották. Gyönyörű sikereket könyvelhettek el, a maguk érdemének érezték az új líra népszerűsödését.
Most nem ilyen szavalást hallgatok. Az éles világítástól fáradtan egy percre behunyom szememet és egyszerre késő este borul rám. A zongora karján lobogó gyertyaláng alig-alig oszlatja el a sötétséget. A falon bizonytalan, hol még sejttető erejű, hol egészen elmosódott szélű árnyékok táncolnak. Puha, széles ottomán, a leghomályosabb sarokban. Egyszemű, vörös cigaretták sötétbe fullásukig furcsán gomolygó füstfigurákat néznek. Ilyenkor simogatják az embert fáradt és mégis ébrentartó jólérzések, ilyenkor látja maga előtt tisztán, világosan élete célját: szép és nagy dolog néha néhány percig éleszteni egy cigaretta tűzét. A sejtelemszobában minden sűrű, feketésbarna ködből, sötétségből szövött. Csak egy arcba világít a gyertya: a zongorára könyöklő fiatal lány arcába. Az ő vékonyszálú, barnaarany haja vezeti át a szemet világosságországból sötétségországba. Ebbe az arcba most beléköltözött az egész szoba élete és minden arcpórus úgy lüktet ettől a nagy élettől. Olyan furcsaszép most az arc, mintha ki akarná fejezni mindazt a furcsaszépet, amit csak valaha furcsaszépen megélesztettek, kiöltöztettek.
Felnyitom a szemem, szétnézek. De a sejtelemszoba nem tűnik el. Mert ott látom az emelvényen a sötétben világos arcot és rajta a sejtelemszoba életet. Ebben a szobában érezhette meg először Ferenczi Sári, mit tesz az, ha a breton parton, tengeres, téli szürke tájon erős breton legények és fejkötős, komoly szűz leányok száján felzeng a bús istenes ének. Jött feléje köd és zsolozsma és iszonyodva, de csodálkozás nélkül látta, mint vágtat a halotthordó vörös bárka a tengerre. Mintha ennek a lánynak finom, színes, sokrétű és mégis egységes lelkéből szakadt volna ki ez a finom, színes, sokrétű és mégis egységes költői látomás.
Csak a szavaló van a sejtelemszoba homályában. A hallgatóknak világítanak a sokkörtés villanycsillárok. Hiszen ők nem érzik és nem is szabad érezniök azt, ami a hangot tágítja és összeszorítja, csengővé teszi és megrezegteti. Nem a költemény az a műalkotás, amelyet élvezniök kell, hanem a szavalás. A szavalás: a lélek finom nyilvánulása. A költemény indítója, alapja, nem pedig lényege, tartalma. Hang, arc, mozdulat a szavaló lelkében végbemenő történéseket éreztetik és nem akarnak érzéseket másokba átplántálni.
Ilyenformának látom a szavalóművészet egyik lehetőségét. Csakhogy efféle szavalás létrejöttének még több a feltétele, mint másnemű műalkotás keletkezésének. Parancsszóra és hangulat híján a legnagyobb művész sem alkothat remekművet és saját művészetének is vannak előtte elzárt területei. A szavalást alkotó művésznek is aránylag kevés vers alkalmas anyaga és hangulat híján korlátolt anyagával sem tud mit kezdeni. Ha nem képes magát a közönségtől elszigetelni és nem érzi maga körül a költeményparancsolta környezetet, hanem neki is a villanykörték világítanak, nem alkothat és kénytelen a múltban maga mögött hagyott alkotásának emlékképét fölidézni. Az emlékképen megdurvulnak a vonások, elvesznek az árnyalatok. Pedig mi is az ő művészete? Elkülönböződött, kifinomodott egyéniségének objektiválása. Itt minden az árnyalatokon múlik. Árnyalatok híján szétfoszlik az önmagáért való szavalat eme formájának jogossága. Bizonytalan tehát a siker, kiszámíthatatlan véletlenektől függő.
Medgyaszay Vilma művészetének sem más az alapja. Pompás fejlődésének már korai fokán lemondott a szuggerálni akarásról. Nem erőszakoskodik az elmondására váró költeménnyel és gyöngéden kíméli hallgatóinak egyéni hangulatait. Befelé irányuló előadásmódjának legmélyebb egyéni oka - amelynél fogva egy rajta kívül és felette álló átalakulásnak a mi közönségünk számára első kifejezőjévé lett - nem a fiatal lány szemérme, hanem a zenés ösztön. Nem ismerem személyesen Medgyaszay Vilmát, de azt hiszem, benne is munkál az idegenkedés a nagyon is határozott zene erőszakoskodásával szemben. Én legalább magamból eredőnek érzem a zenét, amíg csak irányt jelöl hangulatomnak, de ha hangulatom tartalmát, terjedelmét és erősségét is szabályozni akarja, figyelmem elfordulásával vagy ellenkező értelmű érzések megerősödésével ösztönszerűleg tiltakozom az illetéktelen belémavatkozás ellen.
A szuggerálás helyébe azonban Medgyaszaynál nem a tiszta alkotás, hanem inkább a rögtönzés lép. (Most természetesen nem értékkülönbséget állapítok meg Medgyaszay és Ferenczi szavalásmódja között. Ott az alkotás, itt a rögtönzés egy finomságaiért és színeiért érdekes egészen egyéni nőlélek legmegfelelőbb nyilvánulási formája. Tehát mindkét művészet teljes értékű.)
Medgyaszay sem a közönségnek mondja el a verseket, de érzi, hogy szembenáll a közönséggel. Éjfél felé jár az idő: a műsor jókora része lepergett már. A nézők az emésztés harmadik órájának kellemes hangulatában vannak és alig vesznek tudomást az egyre váltakozó énekszámok és előadók, meg az apró conference-ok nyomán már-már kopogtató fáradságról. A férfiak meg a nők is zsibbadt-kíváncsian mustrálják a művésznőket. Most újra szétnyílik a függöny két szárnya. A színpadon megjelenik a star. Mosolyogva köszöni a megszokott tapsot és jól tudja, hogy az csak részben szól művészetének, részben pedig pikáns szépségét, karjának vakító fehérségét, járásának behízelgő ritmusát illeti. Vágyakozva tapadnak rá férfiszempárok, a kalapok alatt irigyre szögletesedett vonású arcokat lát. A magát-exponálás bizsergető kényelmetlensége, a tetszeni akarás és a tetszés előre érzése együtt is csak egyik kitevőjét adják hangulatának. A másik kitevő a kabaréba hozott jókedv vagy levertség, pajkosság vagy magábavonultság. Ez a kitevő is többelemű. A magánosan vagy társaságban töltött délután, váratlan kedvességek és remélt kedvességek elmaradása, a vacsora összetétele és ezer apró véletlen mind közrejátszanak. A versre emlékezve nem is iparkodik elnyomni hangulatát, nem keresi lelkének az akkordokra legtökéletesebben rezonáló húrjait, hanem szavalásában az tárgyiasodik, amit neki a vers egyéniségének aktuális irányzottságában jelent. Nem simul a költeményhez, hanem hangulatát juttatja kifejezésre. Ekképpen esetről-esetre rögtönzött alkotásának gyökere többfelé ágazik el, mint a Ferenczi Sári módján szavalásé, de nem szigeteli el magát a közönségtől, hanem közvetve érvényesülni engedi és így sokkal biztosabb hatású, gyakran természetesebbnek is látszik.
Csokonai Vitéz Mihály poémái december elsejével bevonultak Nagy Endre kabaréjába és ettől fogva harmincegy estén át itt is megmutatkozott az igazi poézis örök elevensége, meg nem fogyatkozó frissessége. A kabaré kis színpada múlt század eleji kis debreceni szobát igyekezett mutatni. Egyszerű mintájúra festett fal, lefelé igyekvő mennyezet, debrecenes empire bútorok. Medgyaszayn és társain már úgy nagyjából korhű öltözet. És Medgyaszay a dalok értelmezésében, az ének módjában, arca mozdulatában és karja járatásában mégsem Lilla volt, hanem Lilla szobájába telepedő, Lilla ruhájával ékeskedő budapesti kabaré díva, az Úr ezerkilencszázkilencedik esztendejének utolsó hónapjában. A szokatlan környezet hozzájárult ugyan hangulatának kiformálásához, de pillanatra sem érezte magát Lilla helyén. Mivel pedig művészetet adott, igaza volt.
Ugyanannak az átalakulásnak felötlő tünetei ezek az egymástól függetlenül fejlődött és minden ízükben egyéni művészetek. Mindkettő nemcsak magáért áll helyt, hanem megjelöli a két kibontakozó típus egyikét, illetve másikát is. Azért nem folytatom a sort, noha Yvette Guilbert-ről mindenképpen illene szólanom. Benne nyilvánultak először és talán a legbefejezettebb formában a szavalóművészet önállóságra törekvő hajlamai. A Montmatre legbélyegzettebb és legnagyszerűbb terméke, az isteni Yvette még ma is nagy, igen nagy. Szeme úgy és annyiféleképpen csillog; arcának kifejezőképessége csodával határos. Amíg gesztusait látjuk, a többi gesztust durvának, parasztosnak, dadogónak érezzük. A hajdani kopott, szürke kis bonne sokáig, tíz-tizenöt éven át a párizsi nő legkitökéletesedettebb példányául ismertette el magát és udvarlói kegyelméből máig is megőrizte utolérhetetlenségébe vetett hitét. De én csak nemrég láthattam; talán illőbb is azt gondolnom, hogy már csak messziről láttam a nagy Yvettet.