Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 4. szám
Bágyad már bágyad a hársfák sora
Sülyed már süpped a hegyláncz, a rét
Terjed és tellik a pára - s az est
Nyalja a barnúlt ház fedelét.
Tágúl az udvar, mélyed a kert
Aranyszin mázzal tarkúl a lomb.
Lombtarka alkony teríti szét
Százráncú leplét - s tünik a domb.
...Nem a mi házunk többet a ház
Cziprusfa árnyat ringat a fal
Olasz tüzekbe olvad az ég
Káprázott tenger habjaival.
Zengő a hullám, langyos az est
Álomszőtt parton villa lapúl -
Illatos csalfán víg menedék
Bágyadt betegnek szolgál lakúl.
TördeIt terrassenak márványkövén
Szerte a székek - üres a hely -
Orosz úrhölgy - ura s szeretője
Itt voltak mostig - most mentek el.
Szép csendben ültek csevegve hárman,
Hisz ugyis mindegy - közel a vég,
A szerető elment - a férj benn a házban
Az asszony még künn vár - langyos a lég.
Kedvese elment - ura kísérte
Róla beszéltek - közel az éj... -
Nem fáj a búcsú - rosszabb a mámor
Élesb a kínnál százszor a kéj.
És béke a kerten és béke a szíven
És minden jól van - közel a vég.
És leszáll az éjjel s oltja taposva
A fáknak a falnak tarka tűzét.
- - - Hirtelen hallik esti harangszó,
Élesen ver ki érces imát,
Falusi lámpa kislelkű lángja
Hasit a borús árnyakon át.
Hűvöses szellő bontja a lombot
Nyirkos a harmat a bokrok tövén;
Fejkendős lányok hordják a tálat
Zörren a kancsó tornác kövén.
Felcsendült zajon ébred az udvar,
Cselédek járnak - meggyűlt parázs
Buta rakását rázzák a konyhán,
Vasajtót csapnak - tűnt a varázs.
Bennem is sercenve gyullad az ösztön
Serked a kedvem - lobban a vér -
Zsarnok egészség gyötörte testnek
Drága lett újra a kéj s a kenyér.
Lemondó búban nincs maradásom,
Búcsúzó béke - nem részem nekem
A kívánás útját kell sírva járnom
S csüggeni szívós életemen.