Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 4. szám
Délután négy óra körül járt az idő.
László az ágyon feküdt. Hanyatt feküdt, fehérhuzatos piros paplannal volt betakarva. A karjai a takarón kinyújtva párhuzamosan hevertek. A homlokán vizes kendő volt... Gyengén, nesztelenül lélegzett, enyhén emelkedett és szállt keblén a paplan.... A szemei nyitva voltak, a tekintete határozatlanul lebegett.
Az ágy mellett egy széken lavór állott, abban hideg víz, a szélén vizes ruha.
A tágas szoba egy-ablaka, mely a szomszéd alacsony házak sötét tetői fölött eltekintve a szabad égre nyílt, tenyérnyire nyitva volt s a hűs tavaszi levegő beáradt a résen át a szobába.
Odakünn is elültek a hangok, semmi nesz nem zavarta meg a szoba csendjét.
Az ablakkal szemben nem nagy, bár nehezen megbecsülhető távolságra, mégis úgy körülbelül öt-hat hajításnyira, egy templom négyszögű tornya látszott. A torony innenső falára merőlegesen esett a nézősugár, a két párhuzamos fal nyitott ablakán át a messzeségbe lehetett látni; egy kis kékesszürke foltot lehetett így látni, melyet vastagon és otrombán rámázott körül a torony.
Az ég tiszta kék volt, beragyogott a szobába. A nagy, nehéz torony komoran meredt bele az üdítő, lágy kékségbe.
László felemelkedett, sóhajtott, vizes kendőt váltott, visszadőlt, eligazította a takaróját, azután mozdulatlanul feküdt tovább széles barna faágyán.
- Nehéz órák!... Nehéz órák!... Mennyit elbír az ember!... Feküdni órákon át, napokon át, egyedül, csendben, szemnek, fülnek tápláléka nélkül... Fenn a mennyezet, egyéb semmi... Hogy nem mozdul meg soha!... Furcsa mennyezet. Komoly, félelmetes, mégis bizalomgerjesztő... Semmi sem mozdul, minden marad ott, ahova tették, úgy, odatették... Barna szekrény, piros karosszék és piros dívány... Az asztalon nyitott fehér könyv... Ó, jóságos derű!... És jaj, ólmos hangulatok!... Ó, mikor egyszer oly szürke volt az ég!... Egy nagy kétablakos szobában ült akkor. Mereven bámult be a szobába a beteg szürkeség... Minden elhallgatott, mintha borzalmas dördülésnek kellett volna következnie az aggasztó csönd után... Mintha valaki kitárt kebellel a halálos golyót várta volna... mintha ott állt volna és megmeredt szemmel bámult volna a fegyver torkába... egyik kezét tárt ujjakkal az égnek emelte volna... És nehéz könnycseppek folytak le az ablaküvegeken... Ő ült a nagy homályos szobában, egy alacsony karosszéken... és dacosan bámult bele az egész szörnyű világba... A világ szembe nézett vele... Két nagy négyszögletű vízszínű szemével iszonyatos könyörtelenseggel nézte őt... És rettenetes volt a csend... Galád mozdulatlansággal álltak és feküdtek a tárgyak, a szekrény, a székek, könyvek, mint élő lények, akik összebeszéltek és most nyugalmat színlelve rejtett fegyverekkel lesnek rá, hogy azután egy jelre, egy óriási dörrenésre, egyszerre felugorva őrült gonosz támadást intézzenek ellene...
Ott hevert most az ágyon, nagy elernyedtséggel, sápadt beteg képpel.
Lassan nyitotta föl a szempilláit.
- Ó, jóságos derű! Ó megkönnyebbülés, rémes képek után!... Már alkonyodik!... Szép lassan, alig észrevehetően alkonyodik... Kellemesek most a piros tárgyak és nagyon kellemesek most a világos falak és a szelíd, fehér mennyezet... Hogy soha nem mozdul a mennyezet!... Mégis - furcsa érzés! - mily jó, hogy soha nem mozdul!...
Túl hideg volt már a szobában. Feljebb húzta a paplanját, egészen az álláig... Megnyomta az ágy fölött álló csengő-gombot.
Lehunyta a szemét... Egy arc meredt rá, egy szigorú, kérdő és vádoló arc. Duzzadó, egészséges, telt arc... - Ó, nem tehetek róla... nem tehetek róla... Csak ne vádoljon, könyörgöm, ne vádoljon!... Nem érdemlem meg a vádakat. Senki sem érdemli meg a vádakat... Szánjon engem, nagyon kérem, szánjon engem!... Vádak helyett szánalmat érdemlek... Mindenki szánalmat érdemel... Ha belelátna a lelkembe, ha látná a jóindulatomat, - ó mennyi jóindulat van én bennem! - bizonyosan segíteni iparkodnék rajtam... De nem lehet rajtam segíteni. Ilyen vagyok... ilyen vagyok... Nagyon jó vagyok és nagyon nyomorult vagyok... Önmagammal tehetetlen vagyok... Hallgasson meg! Hogy valakinek telefonáljak, ahhoz is oly nagy elszántságra van szükségem, amelyet alig tudok honnan venni... Elhatározom magam, no most! És szinte megvonaglik a lelkem belé... És fölállok - jaj milyen nehéz kimozdulni a biztos helyből, elhagyni valamit és újba, kockázatosba kezdeni! És odalépek a telefonhoz, leakasztom a kagylót, a fülemhez illesztem és várok és remegek, hogy jaj, valami gonoszságot mond valaki és ismeretlen helyről rémesen rám ijeszt...
Megint fölnyitotta a szemét.
- Alkonyodik... Milyen nehezen alkonyodik... Lám, már sokkal később alkonyodik... Hosszabbak a napok... Jó lesz majd sétálni a hűvös, lámpavilágos estéken... Soká jön ez a némber!...
Ismét megnyomta a csengőt.
Lehunyta a szemét... Ugyanaz a szigorú arc meredt rá. De most már sokkal öregebb volt, mint az előbb. Fájdalmas vonások szántották át, de mégis nagyon egészséges volt, piros és telt volt, nem értett meg semmit, semmit...
- Uram, én züllött vagyok nagyon, elismerem... De nem tehetek róla... Csak ne vádoljon! Inkább bármi történjék velem, de a vádat nem bírom hallgatni. Megöl a vád, mert igaztalan... Bármit tettem, bármiért tettem, a vád igaztalan... Minden vád igaztalan... Higyjen nekem! Isteni nagy igazság, amit mondok! Minden vád igaztalan... Igen, én tudom, hogy így van. Én végtelen bizonyossággal megéreztem ezt nagyszerű gyötrelmek nagyszerű pillanataiban... Higyjen nekem!...
A kérlelhetetlen ember gúnyosan mosolygott és bosszantóan kezdett valamivel kopogni. Nem lehetett látni, csak a fejét, nem lehetett látni, hogy mivel és min kopog, de őrületes egyformasággal, erősen kopogott és folyton kopogott...
Nyílott az ajtó és gyengén nyikorgott.
Fölnyitotta a szemét.
Az ajtóban állt a házmesterné. Ez takarított rá és most, hogy beteg volt, gondozta...
Szürke, idős asszony volt. Durvaképű, beteghangú. Kérdőn nézett feléje.
- Igen... maga az?... Igen...
- Tetszik valami?
- Igen... kérem... legyen olyan jó, tegye be az ablakot... Már hideg van a szobában...
A házmesterné csoszogó léptekkel ment az ablakhoz. Mindkét külső táblát becsukta. Bántó zajjal végezte a dolgát...
Erős, egyenletes kopogás hallatszott kintről... Már be volt téve az ablak, azért most is lehetett hallani a kopogást. Kissé tompább volt, de épp oly egyenletes és gyors, mint az előbb, és nagyon bántó, gyűlöletes kopogás volt.
Azt hitte, hogy valaki lenn az udvaron egy faládát szögel, vagy bármily más okból kalapáccsal egyenletesen és erősen ver. Figyelte a hangot... Majd vége lesz... Igyekezett megnyugodni... Majd befejezi már hamarosan... De mily régóta kopog!... És milyen csudálatos egyenletesen...
- Fázom.
- Befűtsek talán?
- Nem... Akkor megint nagyon meleg lesz... Inkább a kabátomat terítse rám... Ott van a sarokban a fogason... Vigyázzon, a puskám is ott lóg alatta, azt le ne rántsa, mert meg van töltve... Az... terítse csak rám!... ide a paplan fölé... úgy... köszönöm.
László meg-megmozgott, igazgatta magát, azután hosszút sóhajtott...
- A víz meg már meleg... Legyen szíves, hozzon frisset... Jó sokat... többet, mint ez, mert ismét hamar fölmelegedik...
A házmesterné indult kifelé a lavórral... Jobban föltárta az ajtót, hogy a lavórral kiférjen rajta. Az ajtó nyikorgott...
László most vette észre, hogy már megszűnt a kopogás... Csak most könnyebbült meg, és hogy megkönnyebbült, ekkor érezte meg tisztán, hogy mily fájó teher volt az a gonosz és gyűlöletes kopogás...
Feküdt, sokat aludt, mégis fáradt, kimerült volt, meggyötört volt, s úgy vágyott a jóleső, álom nélküli alvásra, mint hosszú, nehéz út után... Valami határozatlan, tárgytalan nyugtalanság tüzelt benne, mintegy áramokban futkosott az idegein... És mintha ez amiatt a bolond kopogás miatt lett volna... Mintha még mindig a kopogás bántotta volna. Mintha az bántotta volna, hogy megtörtént vele most, éppen ilyenkor még ez is, ez a szemtelen, kímélet nélkül való kopogás... Gyalázatos egy kopogás... Igen, szakállas, feketehajú és komiszszemű, kíméletlen ember, gonosz ember... Még a szeméből se néz ki jó... Ó, hogy vannak ilyen kéregszívű emberek, akik mással nem törődnek, mást nem sajnálnak... Nem is gondolnak másra... Csak ilyen nagybajuszú, véres szemű ember lehet ennyire gonosz... Ó, jóleső csönd!... Már megint közelebb lépett az alkony... Lassanként mindent bevon az árny... A szobában folyton nő a homály, mely a lelket úgy meggyötri...
Léptek hangzottak. Nehéz, otromba téptek... A házmesterné jött. Féloldalt dőlt, csípejéhez szorítva cipelte a lavórt. Nehezen tudta letenni a székre, egészen eltorzult az arca, amikor meghajolt... Szegény utálatos asszony!... A lavór majdnem egészen tele volt vízzel. Egy kicsi ki is löttyent belőle... Szép csillogón ringott benne a tiszta víz... Jó hűs víz... Jó lesz a forró homlokra... Most meg már meleg van... Túl meleg ez a kabát... Kár, hogy nem lehet nyitva továbbra is az ablak... Jaj, milyen rémítő lenne nyitott ablak mellett az a gaz kopogás!... Úgy vágyott a feledtető álomtalan alvásra... szinte könyörgött volná, hogy szállja már meg őt... Sokat gyötörték ma a sötét képek... sötét emlékek... Így, egyedül, elhagyatva...
A házmesterné kifelé indult... Olyan szomorú volt a meghajlott széles háta... s a hátán az a szegény ruha...
Ijedten és gyorsan szólt rá:
- Kérem!... Kérem...
- Tetszik még valami?...
Némi szégyen lepte most meg.
- Különben... köszönöm, nem kell már semmi...
E pillanatban ismét felhangzott a kopogás... Ugyanolyan erős, egyenletes és kíméletlen volt, mint az előbb. Már rémesen gyűlöletes volt neki ez a hang...
- Mondja kérem! Micsoda dolog ez? Meddig fog ez az őrült ember zörögni? Hogy lehet ezt megtűrni?... Hiszen ez mégis csak gyalázatos dolog!... Mit csinál? Mit kalapál folyton? És ki az, aki folyton kalapál?...
Az asszony kissé szomorúan nézett rá, mert nagy, kétségbeesett szenvedést látott az arcán és a szemében... És felelt:
- Nem kalapálás az kérem. Az oláh kerepel ott a toronyban. - És előre lépett, kitekintett az ablakon és mutatott a torony felé:
- Ott ni! Még a fejét is látni, amint hajlong... Az ablakban látni a fejét, - és erőltetve nézett, mert már nagyon homályosodott. - Már délelőtt is kerepelt, meg délben is. Nem tetszett hallani?
- Nem.
- Aludni tetszett.
- Azt hiszem... bizonyosan aludtam.
- Igen... Hát most igy kerepel, mert hogy nagycsütörtök van. Holnap is egész nap kerepel... Majd csak nagyszombaton délelőtt tízkor szólalnak meg újra a harangok...
- Persze, persze...
És ismét megkönnyebbült... Hát mégse valami gonosz ember... Jámbor oláh harangozó... Nem tehet róla... Bolond szokás... De mégis milyen sokat kerepel!... Mintha öröme telnék benne, hogy másokat bánt... Igen, van abban a vad, lármás hangban valami aljas diadalmasság, valami könyörtelen, kárörvendő kacagás... Mintha mégis csak gonosz ember volna... Igen! Kell, hogy gonosz ember legyen az az átkozott harangozó!...
Már elment a házmesterné, a köszönését nem is hallotta.
Újra fölvillant képzeletében a nagybajszú szakállas arc... Mosolygott és hajlongatta fejét a nagybajszú... Két kezével egy kereplő készüléket hajtott. A fején most oláh sapka volt. A készüléket nem látta, mert még soha ilyent nem látott. Csak azt látta, hogy a nagybajszú egy tengelyt két kézzel egyenletesen hajt...
Megszűnt a kereplés.
Mintha valami iszonyú gyűlölet ugyanarra az ütemre hánykolódott volna tovább az egész testében... Tűrt, tűrt és várta, hogy vége lesz... Majd lecsillapul... Aztán csillapult is... És sóhajtott: Ó Istenem! Istenem!... Ó milyen gonoszság!... És most nagyon elérzékenyült, könnyek fakadtak a szeméből... Türelmesen nézte a mennyezetet, mely szürke volt és nyugodt... és figyelt... Jaj, ha újra megkezdi átkozott munkáját! És ahogy ez a lehetőség fölvillant az elméjében, nyugtalansága ismét felszökkent. Valami szorongató, megríkató fájást is érzett a szívében... Lehunyta a szemét. Ismét arcok meredtek rá. Sok-sok arc. És ő megint könyörgött. Rettenetesen félt és könyörgött. Nem tudta mitől fél, nem tudta miért könyörög, az arcok hidegen és tudatlanul bámultak rá, de ő rettenetesen félt és könyörgött...
Fölnyitotta a szemét... Csend volt. Fölujjongott... Jobbra fordította a fejét, nézdegélt a szobában. Úgy gondolta, hogy majd meg fog nyugodni, csak szépen kell várnia és szépen, türelmesen szenvednie... Bizony-bizony... Majd előbb kicseréli a vizes ruhákat. És fölemelkedett, a két ruhát megmártotta a hideg vízben, megszorongatta - csurgott belőlük a víz - azután egyiket a mellére a szíve fölé, a másikat a homlokára terítette... Jól esett nagyon a hűvösség, boldogan fölsóhajtott... Már megnyugvást, békés elszenderülést remélt, nagyon megkönnyebbült... A kiengesztelődés lágy, boldog fájdalma buzgott föl benne és az egész lelkét elöntötték a langyos, szelíd hullámok... A harangozó!... Szegény ember, nem tehet róla... Hogy öröme telik abban, ha másoknak szenvedést okoz... Nem tehet róla... Szegény gonosz ember... Bizonnyal megverte az Élet, nagyon megverte a nyomorultat és már fásult, kegyetlen, elborult... Most mély, nehéz szánalmak ülték meg a lelkét, melyeknek súlya alatt kimerült, elernyedt... Félig kábult álomban, félig küzdelmes ébrenlétben hevert az ágyon, szélesen, nagy elejtettséggel... EI-elhagyta az öntudata, bukdácsolt bele az álomba... Mintha távozni készülne s még rendezgetne egyet-mást. Úgy érezte, hogy hosszú-hosszú idő telik el ez állapotban... Valami nyugtalanság futott át a bőrén, a testén és ez fölvert egy szunnyadó gondolatot: Ha megint fölhangzik az a gyilkos lárma! Nagy megrémülés zúdult e gondolat nyomába. Kínosan megmozgott... Egészen föleszmélt... Nyitott szemmel hevert tovább és remegett... Rémítő lehetőségeket rajzolt maga elé... Csitította magát... Betegség... betegség... Hogy így megviselte a hosszú betegség, a fekvés, az elhagyottság: hát azért... De mintha tűz lett volna az aggodalma, mintha minden idegszála vörösen izzott volna... Ó jaj, jaj! Mi lesz ennek a vége! Mi lesz a vége, én édes Istenem!... Valami meg fog pattanni. Valamik egyszerre meg fognak szakadni... Meg fognak pattanni az öntudat húrjai... izzani fog a világ... meg fognak pattanni az élet húrjai és vége, vége... elnyeli a hihetetlen gyötrelem... Keservesen mozgott, eltorzult az arca, minden vonal az arcán könyörgőre zsugorodott...
Gyerekesen nyöszörgött...
Lefordította a testéről a takarót. Levetette a vizes ruhákat. Mély lélegzetet vett, kissé csillapodott... Rettenetes egy állapot, siralmas eset... Mi lesz velem, mi lesz velem?... Új, ijedt érzése támadt: hogy bármikor eszébe jut ez a nagy izgalma, ez a nagy önmagától megriadása, az észbejutást mindig követi ez a rémes érzés, ez az egész iszonyatos állapot... lehetetlenség, hogy másképp legyen!... Ó, hogy ez megtörtént! Ó, hogy ennek meg kellett történnie!... Amiatt az átkozott hang miatt, amiatt a gonosz harangozó miatt... Gonosznak kell lennie! Lám, egy silány ember, egy semmi ember, egy alázatos nyöszörgő figura... És hogy megbántotta! Hogy tönkretette!
Iszonyúan emésztődött... És nézte magát, amint fetreng a lelke egy ostoba örült eset által verembe taszítva és szinte kacagni tudott volna, de minden meginduló kacagása ijedt meredtséggé fagyott... Minden segítségére induló belátása ájultan rogyott össze... Tehetetlenül fetrengett a lelke... Kimerültség és fölrázó indulatok birkóztak rajta... És valami megváltozhatatlan szilárd tudattá keményedett benne: hogy mindennek a kereplés gonosz lármája az oka, mindennek az az átkozott harangozó az okozója... És minden nyüzsgő, lázadó, gyötrődő érzése egy rohanó gyűlöletfolyammá ömölt össze... S minden gyűlölete ellenállhatatlanul a harangozó oláhra áradt, akit lázas képzelete eléje festett...
Így gyötrődött és gyűlölködött... Egyszerre megint fölhangzott a kereplés hideg, kemény és könyörtelen lármája... Iszonyúan felriadt és ijedt nyöszörgést hallatott... Aztán ökölbe szorult a keze és eltorzult arcát az ablak felé fordította... Zagyva szitkokat lihegett... Meredten bámult az ablak felé... Fölemelkedett... Kilépett az ágyból... Az ablakhoz támolygott... és vérfagyasztó mosolyba futott az ajka, ott látta a torony homályában, mint egy sötét kerek foltot, ingani az oláh fejét... Mély sóhajban tört ki belőle a gyűlölet... És egyszerre teljesmozdulatlan lett az arca, kifejezéstelen a szeme... Már ott volt az agyában a gondolat és már benne volt a gerincében az elhatározás, - ellenállhatatlanul cselekedett... Szilárd léptekkel sietett a sarokba a fogashoz, leakasztotta a puskáját, végigfuttatta rajta a tekintetét, felhúzta a kakast, vállához emelte a puskát, összezsugorította a nyakát, biztossággal célzott, a fegyver eldördült... Csörömpölve hullt a szoba ablakának üvege... A libegő sötét-kerek folt megállt, azután lassan lebukott... A kereplő lármája megszakadt... Pár pillanatig mozdulatlanul bámult a toronyablakba. Azután ziláltan és szaporán kezdett lélegzeni. Halálszagú volt a lőporfüst... Ingó léptekkel vitte a puskát a sarokba, szinte ejtve tette le és rémes mosollyal az arcán, indult az ágy felé... Pár lépésre az ágytól megállt, gyengén fölsóhajtott és falfehéren, ájultan vágódott a padozatra.