Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 4. szám
A tunyaság ravatalán
Felűlök, mint a tetszhalottak,
Lehetne élni még talán:
Szívemben kínok furakodnak.
Messziről szól az életem,
Hajtóvadászat fájó kürtje,
Kéklő szőllőkből int nekem
Szép napoknak sok sűrű fürtje.
Ragyognak boldog pázsitok,
Hol piros csókok nyilladoznak,
Vár szeretőm, kit áhitok -
Majd sohanapján hazahozlak.
Álmos vagyok, gyáva, szegény,
Kinek se szándoka se terve -
Istenem hol lehetek én,
Az életem hol folyhat, merre?
Könnyező szemem becsukom
Most, mint az elcsüggedt hazátlan,
Ki elhagyott országuton
Leül a néma havazásban,
S aléltan tűri a havat:
Födje halálos hermelinnel,
Míg messzi víg szánkó szalad
És mindig gyöngébben csilingel.