Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 3. szám · / · FIGYELŐ
A tarka, cifrapiros lepedő szétlibben és újra meg újra kezdetét veszi a Bábszínház, odakint a Városliget nyári alkonyatában. Ma és mindennap láthatók lesznek a következő számok:
1. A Ravasz Úrinő, amint a Buta Gavallért háromszor keresztülugratja a saját fején, végén bunkóval agyonüti. Színhely: Lipótváros, illatos boudoár, zene Kolegerszkynél: - és ó! este a Stefánia-út édes, előkelő illatai. Ketten beszélgetnek: két szörnyű ravasz Társasági Baba, náluk már igazán csak az író ravaszabb, az író, akinek ingerlő, recsegő hangját néha meglepett nevetéssel ismerjük meg, alulról, a deszkák mögül, ahonnan a drótokat igazgatja. A Gavallér bohókás fortélyokat használ, de az Úrinő sokkal, sokkal ravaszabb; ez Úrinő mindig ravaszabb: - és a harmadik előadásnál, mire az ember belejön, már előre sejtjük, hogy megint az Úrinő fog túljárni a Gavallérnak az eszin. Tessék vigyázni, aufpassz'n: aha, már megint fejbeverte a Buta Gavallért. Itt, ezekben a vitákban, senkinek sincs igaza, mert minden igazságnál van valami, ami még igazabb: az ellenkezője. Ó Wilde-paradoxonokon táplált édes, okos, ravasz lipótvárosi asszony, ő okos és ravasz nő és ó ravasz tárcák és ó ravasz író: hogyan is vagytok ti csak olyan ravaszok? Végig úgy megy ez, mint az egyszeri egyházi tanulónál: én azt gondolom, hogy te azt gondolod, hogy én azt gondolom, hogy te azt gondolod. Már megint vége a tárcának és az Asszony megint eggyel túlgondolta a Gavallért és az író eggyel túlgondolt engem: egyszóval, erre mégse számítottam, erre a befejezésre. Én azt gondoltam, hogy ő azt gondolta, hogy ők azt gondolják: - tyüh! az ember mégis belezavarodik.
De libben már újra a függöny: más.
Ketten beszélnek. Hely: Városliget, Josefstadt, hangulatos verkliszó a kapu alól. Rándul a drót, két cselédleány perdül ki tarkán: faarcuk az élet és valóság riasztóan, szinte bántóan sikerült karikatúrája. A deszka mögül megint megszólal hozzá a hang: - de erre már ki kell tőrni a nevetésnek - hiszen ez a drótkezelő "jassz" úr egész boszorkányosan hasbeszéli a cseléd-idiómát, eredeti hangon és hanglejtésben, eredeti kifejezésekben. Igen, nini, a mi cselédeink! óriási! A Marika, meg a Julika: aztán a katona meg a Marika: kemény szoknyák, garasos szivar, verkli meg óriáskifli. Színfal: esti hangulat, ringlispíl - zavaros hangok; nyekergő muzsika... aztán valami ábrándos, külvárosi "dall" érzékenyke külvárosi szíveknek... A két cseléd, két színes, üde foltban elperdül, az egyik sir... Hideg szél jön az Üllői úton és egyszerre a szemünkbe csap. - De felriadunk: - a függöny sebesen leszalad.
Más.
Ketten beszélnek. Két gyerek. A deszka mögül káprázatosan, hihetetlenül hű hasbeszéd. "Hogy a Lujza szerelmes volt és tudod és levágták a haját és hideg tél volt és a tizenkétéves Lujza egész meztelenül belefeküdt a patakba és egy kicsit sírt a patakban és a kis kopasz feje kint feküdt a parton, a hóban és akkor úgy meghalt..." Furcsa nevetésünk egyszerre zavartan és kicsit csodálkozva megakad, mi ez, hisz itt valami különös dolog keveredik a játékba, hiszen ezen már nem lehet nevetni, hiszen ez a nevetés a torkunkba és szemünkbe kezd már menni... De ugranak a bábok és ropog a drót: ne tessék már odafigyelni, semmi az, játék. Most új szám jön: más.
Ketten beszélnek. Egy kocsis, meg egy gyűrött, lump úr, aki a kocsiban ül. Reggeli hangulat, Stefánia út. A kocsis elmondja, hogy neki háza van, meg sok kocsija, meg pénze, meg mi, neki, a szegény embernek. Rándul a drót: az úr is beszélni kezd. Most a kávéházból jön, összesen két koronája van, a lakásából kidobták, két krajcárért már vett gyufaoldatot, de most előbb szeretne aludni, majd aztán. Majd ha fölkel és reggelre vizes lesz megint a pérnája - mert mi lumpok tizenkettőkor szoktunk mosdani, sírva. Mi, akik meghallva dobogni a borbély szívét, csak úgy, tüdővel, gyomorral és torokkal, kisírjuk magunkat a borbély keblén... Aztán a revolver... Egyre kevésbé fél tőle - még egy kis gyakorlat, aztán megteszi, nagyságos kocsis úr. Maga ezt nem érti, nagyságos kocsis úr, mert maga nem sírt még meztelenül az ágyban. Gyakorolni kell, míg azt a kis gombot megnyomja az ember, ez lassan jön, kérem. Aztán utoljára senki se hal meg szomorúan. Az öreg ember örül a halálnak: a beteg elveszti az életkedvét. És aki a Dunába ugrik, mialatt röpül lefelé a hídról, megöregszik. A természet csak úgy ereszti el az embert a világból, ha az ember végleg beleegyezett - - - Nem tehetünk magunkon erőszakot.
Mi ez, ohó, mi ez a hang? Valahol megcsuklott. Hiszen ön sír,hasbeszélő úr, ott a deszka mögött! A könny végig is futott már bizonyosan, könnyű, gúnyos zizegéssel, mint valami aranyfejű, fürge kis gyík. Remegnek és libegnek a drótok, összekuszálódik a háttér - gyorsan le a függönnyel! Ez már nem tartozik rátok.
*
Molnár Ferenc stílusa.
A irodalmi parvenük korát éljük itt Magyarországon: egy új, szellemi direktoire-t. Az ilyen korokban affektált "l'art pour l'art" elméleteknek kedvez a levegő. Megcsodáljuk írásban a mesterséget és technikát, és "csak művészet"-et keresünk a szavak és mondatok ügyeskedő elrendezésében. Ilyen korokban tömegesen lépnek Fel a neológok: a kritikusok meg usgye! vállvetve, szuperlatívuszokban (maguk is belletrisztikusok) zengik dicsőségét annak, akinek néhány új kifejezést sikerült megfaragni. Fősikerük így főleg az eredeti és új technikák megalkotóinak van. Egy pillanatra úgy látszik, szinte, mintha az egész irodalom szép szavak és szép mondatok kérdése volna csak. Ez az a művészet, mely "nem a közönségnek szól" és sohasem volt divatosabb, mint ma, az a felfogás, hogy az írók egymásnak írnak.
Nagyon értem Molnár Ferencnek az ő sajátságos irtózását minden úgynevezett "csak irodalmi" áramlatoktól, hogy például gyakran így fejezi ki magát: "ahogy az írók mondanák". Nagyon értem, hogy modora van és hogy humoros akar lenni, mindig és mindenáron humoros. A parvenük ilyetén korában arisztokrata írók magukba kell, hogy zárkózzanak, kell, hogy Iírájukat elrejtve, valami modor bástyája mögé vonuljanak: ez a modor nagyon gyakori esetben a humoros felfogás. Az arisztokratikus parvenüktől odafordul az igazi arisztokrata a nép felé: - az író a közönségnek alkot, ó Igen, képzeljétek ezt a borzalmat, a közönségnek alkot. Vásári munka, borzasztó. Szent, vérbenső énségek, kinemfájhatóságok prostituálása. De csak hagyjátok Mirabeaut: inkább akar ő első lenni a nép között, mint közöttetek a második.
Igen, Molnár Ferenc a közönségnek ír, a maga közönségének. És ez a közönség, bár először gyanakvással fogadja az ő sajátságos modorát, lassankint meg fogja érteni őt. Mert íme, mire egyedül marad az ő közönségével; a modor nyers, furcsa szellemessége egyszerre halkulni, melegedni kezd: még könnyedén fut, de már nem csíp sehol. Egy váratlan akkord jön, mely meglep és megindít, mint valami poéma, mely a szív belsejéből feccsent, keskeny, szökellő vérsugár gyanánt. Hiszen ez a novella zenél. Hiszen ez nem modor és technika: az író a szívéből adott itt nekünk valamit. És merengve tesszük le a könyvet: minden gyanakvásunk jóleső melegségbe olvad, meg vagyunk hatva.
És meg vagyok hatva, míg ezeket írom, mert íme, nem így akartam befejezni Molnár Ferencről, a sikerek hőséről szóló néhány szavamat. De kétely és csüggedés fogott el: hátha mégsem a művészet fogja megváltani a világot? Egy pillanatra, vidáman földerülő szem és egy pillanatra, görcsösen elszoruló szív: talán nem is várhatunk tőle egyebet.