Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 3. szám · / · KÁDÁR ENDRE: WEISZ FERENC TITKA
...Gyakorta benézett Blitzékhez. Sokszor ott vacsorázott és hosszú tétlen estéken mindenféléről beszélgettek. A választás következett, Blitz informálódott:
- Kire szavazunk?
- Csak negyvennyolcasra - felelte Weisz.
Azért: mikor egy újságíró lépett fel az utolsó percben, Weisz meggondolás nélkül adta szavazatát a kormánypártra.
- A zsidónak okos emberre kell szavazni, - magyarázta a templomudvaron.
Blitz akadékoskodott, de az asszony igazat adott Weisznek.
Mind többet voltak ők ketten együtt. Ha a férj bevonult a bibliái közé, - már tavasz volt - ők ketten szépen kiültek a kiskapuba. Hallgattak, beszéltek és ezalatt szerelmükre gondoltak. Még nem esett szó sem közöttük róla. De ha kezük összeért, hirtelen - mintha parázs égette volna azt - elkapták. Nem értette ezt maga Weisz sem: hova lett a híres, nőhódító merészsége. Gyáva volt.
Később estéről-estére sétálni mentek.
Oly csodaszép ez a nyári séta! A nap hunyóban, - enyhén barnállanak a nádfedeles kis házikók. A házak előtt, a kis padokon. pipázó emberek. Emberek jönnek haza a mezőről, a vállukon villa. Nótázó leányok mögöttük; meztelen lábuk mélyre süpped a vastag porban. - Aztán tülkölés hallatszik, kolompcsöngés és hangos ostorpattantások. És egyszerre csapatostul özönlik elő a csorda, pillanat alatt égig száll a por és nem látni semmit.
- Ezer forintot ér ez a jó levegő - mondogatták a falusiak.
- Oly csodaszép ez az est, - mondogatta Weisz Ferenc. És nem volt mi több mondanivalója.
Az asszony köhögött.
Az emberek utánuk néztek. Azzal már tisztában voltak, hogy szeretői egymásnak. Csak az volt csodálatos előttük, hogy akkor is sétáltak ki, egész a mezőig, amikor más nem szokott.
- El fogok innen költözni, - mondta egyszer egy ilyen sétán Weisz Ferenc, hogy nyilatkozatra bírja az asszonyt. S kalandos lelke előtt, ahogy kimondta, kedvesnek tetszett a terv.
- Miért? - kérdezte megrettenve az asszony.
Weisz Ferenc nem tudta kimondani a szót.
Dobogó szívvel álltak s vártak, hogy a másikuk megmozdul. Előbb reménykedtek, hogy itt a pillanat, ez tesz az! Egymás arcába néztek és megfeszülő figyelemmel vártak.
Aztán nem történt semmi. Úgy elszomorodtak, hirtelen, mint ahogy egyszerre beáll az est.
- Én rég akartam mondani magának valamit - szólt végre az asszony. Hangja olyan volt, mintha futva jött volna.
- Mit? - szólt újra éltető reménységgel Weisz Ferenc.
Az asszony a blúza ráncai közé nyúlt és előhúzta a fényképét. De oly nagy dolognak tűnt fel előtte, amit tenni akart, hegy megrettent és majd hogy vissza nem vette:
- Csináltassa meg... ha Pestre megy...
Bizonytalanul intett fejével.
- Quart nagyságban - mondta átszellemülten Weisz Ferenc. Ezt a meghatározást egy hirdetésben olvasta. És nagyon örült, hogy használhatta, mert szeretett idegen szókkal élni.
Nemsokára csakugyan elköltözött.