Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 3. szám
Száraz, hideg téli nap volt. Messzire s tisztán szállt a harangszó. Hófelhők voltak az égen s ilyenkor ez a kis falu kushadt kis házaival, sűrűn következő tar akácaival, a parasztokkal, akik nehézkesen topogva jártak: olyan volt, mint egy temető. Ők azonban nem vették észre ezt.
A piactéren egy boltajtó fölébe cégtáblát szegeltek fel éppen.
- Itt a konkurens, Weisz úr, - intett fejével Behinya, a gazdag vaskereskedő Weisz Ferenc felé.
Az urak, akik ide szoktak gyűlni, szót hallgatni, most mind feléje néztek, mit fog felelni:
Weisz Ferenc éppen a szivarját gyújtotta meg. Eldobta a gyufát és kellemes hangon, gyorsabb tempóban, becsületesen szólt:
- Nem baj. Ő is meg fog élni.
- Úgy látszik jobb zsidó, olyan úrféle, - mondta a jegyző.
- Én a feleségét hallottam: valami amerikai asszony...
Az állatorvos szólt most közbe. Egy pirospozsgás kövér ember, aki előbb gyógykovács volt és bizonyos reformokat honosított itt meg. Például ő találta fel a kakati intelligencia számára a bőrkabátot. A nép előtt pedig azért volt rokonszenves, mert megengedte a mészárosoknak, hogy a dögmarhát is kiárusítsák. Ennek az volt a technikája, hogy a mészáros eltörte a marha lábát, erre ő a "rögtöni szerencsétlenség folytán" megadta a vágási engedélyt s még a szegény nép járt jól, mert olcsón kapott húst.
- A zsidó mind urizál, - mondta úgy félvállról és kedvetlenül.
Majd, hogy észrevette Blochot, a gazdag bérlőt és egy szempillantással Weisz Ferencet, egyet hunyorintott. Tenyerét előrenyújtva komplimentot csinált s kedveskedve mondta:
- Tisztelet a kivételeknek!
Bloch pipázott és rosszul szelelő pipáján kívül nem érdekelte egyéb. Különben is hozzája volt szokva az ilyen elszólásokhoz.
Hanem Weisz Ferenc, mihelyt feltűnés nélkül tehette, eloldalgott. Nem az inzultus fájt neki, amely oly megszokott volt már, hogy nem is tetszett sértésnek. Érzelmes természet volt s e faji sajátosságán kívül, holmi költőies ábrándosság lappangott benne. Ha megfelelő hallgatósága volt, akik naiv szívvel nem győztek eléggé álmélkodni, történeteket mesélt el, melyeknek szegény zsidó fiúk voltak a hősei, akik világi nagy emberek lettek. Ilyenkor persze magára is gondolt. Hamu alatt élt benne e reménység, fantáziáját izgatta s elnyugosztalta, míg egy-egy ilyen jelenet tökéletesen meg nem zavarta öt.
- Hát nekem való ez?! - feszengett kényelmetlenül hazatérőben.
Most tudott újra tisztán látni és a maga ízléséhez méltatlannak találta ezeknek a durva örömeit. A hetvenes évek kis polgári gavallérja a masamódok egykori kedvence, aki estéről-estére eljárt a gyapjú-utcai színházba és ide is úgy jött meg: fess zsakettben, homlokba boruló hajjal - torokban, murikban, amelyekbe csak éppen hogy bevették - nem tudta elfeledni kedves világát. Hónapokra hozzájuk törődött, váltogatta paraszt szeretőit, kik szerették a szép zsidó embert. S a szolgabíró, szolgabíró lett a szemében és a városról jött ember boldog volt, ha szólt az hozzája és ha kedvtelen volt a kiskirály, úgy meghúzódott, meglapult a többiekkel együtt, mint a baromfiudvar, ha kányát sejt a levegőben.
Unta nagyon.
- Nem nekem való ez! - gondolta elgyávultan. S elhalt feleségére gondolt, a bogárnyi kis jószágra, akit folyton ütött, talán azért, mert nagyon kedvében járt. Egyszerre jó apa lett. Magához szólította kis leányát. És mocskosnak, alávalónak találta a gazdasszonyával való - olykor a gyerek előtt való szeretkezéseit.
Délután felöltözött. Mikor felvette Ferencz József kabátját, amit esküvőjén és azóta az ünnepeken viselt, kifésülte szép fekete bajszát és belenézett a tükörbe, - elmúlt keserűsége. Sőt valami elnyugtató reménységgel indult el hazulról.
- Weisz Ferenc vagyok, - mutatkozott be Blitznek. az új kereskedőnek, amint belépett hozzájuk.
- A hitközségi elnök? - kérdezte a nagyon rövidlátó Blitz, aki szabad idején - öröklött szokásként - héber könyveket olvasgatott, bárha nem értette őket.
- Örülök, - mondta az asszony kellemesen. Nem volt se csúnya, se szép.
- Részemről a szerencse, - komplimentozott Weisz Ferenc. És előre örült, hogy ily szép szólamokat lesz majd alkalma mondani. Blitz azt kérdezte, vajon meg fog-e itt élni.
- Hogyne, - mondta Weisz Ferenc, akinek tetszett az asszony okos nézése.
- Milyenek itt az emberek? - kérdezte most az asszony.
Weisz Ferenc megkínálta szivarral a gazdát, maga engedelmet kért s miután rágyújtott, így szólt:
- Jók. - Azaz: én a parasztokat utálom, mert buták. - Szegény feleségem nagyon jól meg volt velük. Az urak? Mint az állatok, gazemberek, gőgösek. Mindegyiknek viszonya van a másik feleségével.
Blitz a fejét rázta:
- És a zsidókkal... hogy vannak?
- Szóba se állanak velük - mondta Weisz Ferenc. A személyes tulajdonait becsülte meg Weisz Ferenc, mikor úgy látszólag nyugodtan, de belül meghatódva szólt:
- Én azért majdnem pertu vagyok velük.
Csak valami alkalomra várt, hogy újólag figyelmébe idézhesse ezt Blitznek. Az azonban már is megrémült, fejét rázta és mélyen elgondolkozott.
Weisz Ferenc az asszonyra nézett és felülkerekedett benne a jóérzés.
- Azért nem kell megijedni, - mondta. Egyet csavart a bajuszán s szemérmesen mondta: - Meg itt leszek én is!
- Köszönöm - szólt az asszony és Weisz Ferenc megint nagyon okosnak és előkelőnek találta az asszonyt.
Este mikor hazament s lefeküdt, ágyába vette kis leányát. Csaknem sírt, hogy kedves bolondságaira felfigyelt. Majd mikor a kis leányt elnyomta az álom, ott hagyta maga mellett és így sokáig elgondolkozott.
- Rozi - kiáltott ki gazdasszonyának.
Az asszony az ágy felé tartott.
A gazdája kérdése megállította:
- Ismered a Blitzné ténsasszonyt? - kérdezte.
- Nem, - felelt az csodálkozva. Várt.
- Nekem eztán mindenem rendben tarts! - szólt rá szigorúan Weisz Ferenc.
Befordult a falnak.
• 1.
• 2.
• 3.
• 4.