Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 2. szám · / · FIGYELŐ
Kérem a Nyugat-ot, szabadjon nekem most utoljára személyes dolgaimról álszemérem nélkül és röviden valamit írnom, úgyis kiderül azonnal, hogy nem is olyan személyes dolgok ezek, de lírizáló formában forróbbak és talán meggyőzőbbek. Panaszom van, fölpanaszlok egy barbár és undorító aránytalanságot, mely nem utolsó a magyar abszurdumok között. Párizsban élek ezidőszerint, de ide is eljutnak hozzám a piszkolódások hírei s megvallom, bántanak. Apró piszkolódókra szót se vesztegetek, mert nem érdemlik meg, hogy akaratlanul is valakiket csináljak azokból, akik érdemesen senkik. De például olvasnom kellett itt Párizsban az öreg Eötvös Károlynak egy nyilatkozatát a főváros jubiláris díjáról és rólam. Tudom jól, hogy Eötvös Károly a régi magyar táblabíró-világ érdekes ősállatja s ő már mint ember is elaggult. De tudom azt is, hogy Magyarországon babonaszárnyakon repül szét minden szamárság s ez nemcsak nekem árt. Hálás vagyok Budapest főváros irodalmi díjáért Benedek János tisztelt barátomnak s értem síkraszállt bátor társainak. Tűröm, hogy Eötvös Károly, aki sohase volt más, mint egy vén, mulatságos szószátyár, engem leostobázzon. De nem tűröm a komoly irodalom nevében, hogy Budapest kétezer koronáját fölfújják horribilis jutalommá s dísszé. Eötvös Károly elfelejtette már azt is talán, hogy egy-egy ravasz fiskális-tanácsért sokkal nagyobb pénzeket fizetnek kétezer koronánál Magyarországon. Azt pláne meg se érti, hogy az irodalom végre belenőtt a köntösébe s az irodalmat ma már nem birtokos urak, úrfiak és válogatott cigánylegények csinálják, hanem írók. Az a kétezer korona, amit én kaptam rámfért, sajnos, de ma még nem tartok ott, hogy okvetlenül kellett volna. Az igaz magyar irodalom pedig nem tart már ott, hogy egy-egy valakijét kétezer koronával elkápráztassák örök időkre. Eötvös Károly nem szereti a verseimet s ez egyik jele annak, hogy talán-talán mégis vagyok valaki. Sajnos, tele vagyok kétséggel, szomorúsággal s őrülten szeretnék nevetni, amikor Ady karrierjéről írnak és szavalnak. Nem csináltam karriert sem magamnak, sem a világ számára, nem csináltam karriert semmiképpen. Azonban mert még vagyok és írok, többet kell szenvednem s gyanusíttatnom, mint húsz mágnás-milliomosnak s harminc milliókat zsebelő spekulánsnak. Voilá, hogy nem az én ügyem ez s kérem a Nyugat-ot, közölje e pár sort. Mégse járja, hogy ma még mindig cigánynak nézzék azt a fajtájú embert, amelynek legtöbb joga volna az élethez és járandóságaihoz. Már a zsidók is kezdik eltanulni ezt a magyar kőkorszakbeli virtust és szokást. Papok, mágnások, pénzemberek és gentry-félék egyek abban, hogy az irodalom: magyar éh-bérekért megvehető szórakozás. Bár személyes dolgokhoz fűztem, de, istenemre, a becsületes irodalom javáért ezennel tiltakozom. Hohó urak, már nem ott tartunk s ha mi, írók adjuk önök számára a kultúrvilágnak a türelmi bárcát, tessék tudomásul venni, hogy ismerjük minden tekintetben az értékünket s jancsi-bankókkal nem elégszünk meg.