Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 2. szám
[Szűk völgy, magos, sötét fenyves hegyvidék mélyén. Jobbra elöl erdészház tornáca látszik, előtte kis virágos kert; néhány bokor, néhány rózsafa. Közepén hosszú asztal két lócával; elöl botokra feszített madzagon száradó ruha lóg. Balra hirtelen emelkedő lejtő, melyről országút kanyarodik le a kis kert mögé és eltűnik jobbra a tornác mögött.
A tornácra három lépcső vezet fel. Benne nagy asztal áll, fölötte lámpa lóg. Agancsok, paraszttányérok, képek a falon és sok babonás apróság, úgy hogy egész nagy vidéket látni bár és benne a háznak helyzetét - ha az asztal körül ülnek az emberek mégis csukott "interieur" szobahangulata van a képnek.
Augusztus vége. Őszül a vidék és gyülekeznek a fecskék. A nap éppen eltűnt a hegy mögött és piros felhők között aranyoszöld az ég. Feketednek az erdők és szétnyúlnak, kúsznak az árnyak.
Az országúton néha-néha csendes nagykalapú tótok mennek le kaszával vagy rőzseköteggel a hátukon. Fáradt, otromba járásúak és néma kalapemeléssel köszönnek be. Egy ideig nagymessziről a hazatérő gulya kolompja szól.
Klára - a tornácban két székre támasztott deszkán vasal. Huszonöt éves szőke asszony, alig észrevehetően teherben van. Csendes, lassú mozdulatú, még azonkívül a terhes asszonyok bámész melankóliájával.
Ili - húsz éves, sovány, barna lány, a kertben a ruhákat szedi le a madzagról. Szenvedélyes és hirtelen mozdulatú.
Mind a ketten a XIX. század elsőfelebeli "biedermayer" viseletben. Szűk, fűzött derék és szélesaljú szoknya. Elől hosszú csigákba fodrozott haj.]
Klára: Nem nézem meg.
Ili: De igazán késő lehet, édes Klára. A parasztok, nézd csak, már mind visszatérnek a faluba. - Lement a nap és alig hallok madárszót már.
Klára: Tehát szedd a ruhát össze, hogy ne lepje be a harmat.
Ili: Nézd csak! Ládd-e?: Esti pille. - És a kolomp, hallod? - Terelik már a gulyát is a mezőről.
Klára (tréfásan): Nem nézem meg, hány az óra.
Ili: No akkor majd megnézem én! (A ruhákat a hóna alá csapva a tornác felé fut.)
Klára (a lépcsőre áll a vasalót lóbázván, mintha szítani akarná): Vigyázz, megégeted magad!
Ili (durcásan): Én nem bánom. - Azt hiszed, hogy megijedek? (Felugrik a lépcsőre.)
Klára (elkapja a vasalót, a másik kezével feltartva Ilit): Fél hét van no. Menj csak vissza. Szedd össze azt a pár ruhát.
Ili: De megnézted? - Biztos annyi?
Klára: Biztos, biztos!...
Ili (szelesen vissza a munkához): Ma délután nincs tanítás. Ma korábban jön fel János. - Sietnem kell...
Klára: Én azt mondom, el se menj már. Rég elindult, úgy is késő. Halálosan megbántottad, hogy ma nem mentél elébe. Úgy is vége már mindennek.
Ili: Csúfolódj csak.
Klára: Talán bizony azt akarod, hogy egy órajárás úton maga hozza hegedűjét? - Mire való a menyasszony?
Ili: Fúj a szél a fülem mellett. (Szünet.) Persze te azt nem érzed. Harmadnapja van a sógor a gróf úrnál, a városban. De te? - Mintha észre se vennéd, hogy nincs melletted a férjed.
Klára (nem felel).
Ili (a leszedett ruhákat a tornácba hordja, engesztelő hangon): Te Klára. - Mondd. - Csakugyan nem vágyakozol? - Hiszen én tudom, hogy szereted. - Nem jut eszedbe ilyenkor, hogy utána menj? - Mondd!
Klára (a vasalót fújja): Mondd, leszedted mind a ruhát? - Biztos ott maradt a fele.
Ili (kelletlenül): Mind leszedtem - mind leszedtem! (Összehajtogatja a ruhát. Szünet múlva.) Azt hiszem, én nem állnám meg így. - Én már utána szöktem volna.
Klára: Ugyan mit csináltál volna, ha János nem mond le róla, hogy hegedűművész legyen? - Ha mégis lemegy a fővárosba, hogy kiképeztesse magát? - Tavasszal még azt akarta és magad nógattad legjobban.
Ili: Az más. - Ha nem mehetek utána. Ha egészen elmegy. - Az más.
Klára: Vigyázz, még eszébe juthat.
Ili (szünet múlván, hirtelen): Hiszed-e, hogy most is szeretném még néha, ha elmenne?
Klára: Ugyan ne mondd?
Ili (lassan, elgondolkodva lejön a lépcsőn): Mert az más! - Látod, akkor várnék. Az egészen más. - Akkor ablak mellett ülnék egész este és elnézném a hegyeket, hogy elzárnak és elnézném a felhőket, hogyan szállnak idegenből-idegenbe. - És várnék rá. - Készítenék ezt is, azt is, hogy majd neki adjam, ha megjön és gondolnám ezt, amazt, hogy majd elmondhassam neki, ha megjön. - Ha látnám, hogy szép a kertünk, van új rózsa, azt gondolnám: majd örül János, ha látja. - Úgy tudnám, hogy minden mért van. - Minden várna és én is várnék. Oly jó várni!
Klára: Mért sietsz hát?
Ili: Megint kinevetsz! - Soh'se beszélek neked többet. Soha!
Klára (lágyan): Isten ments! - Csak beszélj. Hallom.
Ili: Te most biztos azt hiszed, hogy nem is igazán szeretem. - Úgy-e?
Klára (nem felel): Nekem is furcsa ez. De látod, amíg nincs itt, övé minden. Hogy is mondjam? - Tudod: minden. Ami csak van bennem, rajtam. És várom vele mint egy nagy, nagy bokrétával, ha megjön, hogy ráborítsam! És oly gazdag vagyok akkor! - De aztán jön, aztán itt van. Mondok egy-két szót. Megcsókol. És vége. - Nem adtam semmit. Oly koldus marad az ember!
Klára (lejön, kinyitja a vasalót, kiszórja a szenet. Olyan munkamelletti indifferens hangon): Hát jó várni.
Ili (a lépcsőhöz megy és benéz a tornácra): Össze van hajtva a ruha? - Nincs más dolog? (Visszajön, Klára mellé áll. Kisvártatva.) Mondd meg őszintén, Klára, hogy mit gondolsz? - Már ez egész nap nyugtalanít engem. Nem tudom, mi lel? - Mondd Klára: Szeretem-e én eléggé Jánost, ha szomorú sohse vagyok? Ha sohase szenvedtem érte? - Úgy-e, hogy ez buta kérdés?
Klára (komolyan): Igazán nem tudom, mi lel. Azt hiszem, épp eleget ríttál két év előtt Béláért. Szeretnéd tán, ha János is cserben hagyna?
Ili: Nem, nem! Dehogy! - Nem értesz, Klára. Épp az, hogy Béláért ríttam és szenvedtem! Hiszen tudod. - Úgy éreztem, hogy szeretem. Úgy lehetett őt szeretni. De Jánossal így békében néha szinte azt is elfelejtem, hogy szerelmes vagyok. És ha eszembe jut Béla, irigylem a könnyeimért! Irigylem miatta volt sok kínomért. Mert Jánosért százszor annyit tudnék sírni. Mert Jánost jobban szeretem! Igen, jobban! Százszor jobban!
Klára: No, no, mi lelt? Mért haragszol? Hisz nem tagadta senki. Csakugyan bolond napod van neked is ma.
Ili: Te neked is?
Klára: Csak úgy mondom.
Ili: Igen. - Ez az este... Mintha valami közeledne mostan.
Klára: Teli hold lesz?
Ili (a hegyek felé fordul): Igen. - Szép lesz. - Mondd csak, Klára. Nem vetted még észre, hogy az ilyen nyári estén oly különös más a világ. Minthogyha valahol messze valami óriás kaput nyitva felejtettek volna. - Nézd csak azt az aranyos fényt. Nem idegen? Nézd a felhőt, milyen színű. Mintha a nagy kapu mögül esnék fény rá. Úgy-e? Nézd csak! És az ember nyugtalan, nem leli helyét. - Most valahol messze valami nagy, nagy dolog történik. És várok: nern tudom, mire.
Klára (a hegyek felé fordul. Lassan): Ilyenkor jár szét a tündér.
Ili: És valamit kéne tenni, ami azokat is érné (a tarkuló esti felhőkre mutat) - felhőt, holdat. - Hogy is mondjam? - Az ember úgy érzi, mintha kimaradna valamiből ilyenkor. És olyan árva, tehetetlen! - Látod, Klára: csokrot tépek Jánosnak és előtte a virágos rét. - Úgy-e értesz? - Pár szál. De hát nem kaszálhatom elébe az egész virágos mezőt. Úgy-e? - És bolondság volna, ha ilyet mondanék neki: nézd ezt a szép ködlő völgyet, neked adom. Nézd a tiszta arany holdat, neked adom. A csillagos égi mezőt neked adom. Neked mindent! - Úgy-e, bolondság ez? - Mégis!... Istenem, de keveset is lehet adni egy embernek! - (Felrezzenve.) Eh, ne is hallgass rám, Klára. Nem tudom mit beszélek.
Klára: Ilyenkor jár szét a tündér.
Ili: Miről beszélsz? - Milyen tündér?
Klára: Egy paraszt mesére gondoltam.
Ili: Mondd el, Klára. - Nem tudom mért, de kíváncsi vagyok rá. Mondd el.
Klára: Nem! Majd máskor. Most már csak menj János elé, mert csakugyan ide ér már nemsokára.
Ili: Szűzanyám! Csakugyan! Jaj-jaj! (Szelesen az országút felé fut.)
Klára: Nagy várásod közben utóbb róla meg is feledkezel.
Ili: Hány az óra? - Mért nem szóltál? Istenem, még el is kések! (EI az országúton, jobbra.)
Klára (lassan az útig megy és utána néz. Nem hangosan, nem is avval a szándékkal, hogy Ili hallja): Ne fuss úgy, te, még elesel. - Hogy fut! - (Mélyen lehajtott fejjel, lassan visszajön.) Hogy fut!
Öreg favágó (jön le balról az országúton baltával a vállán. Megemeli a kalapját): Adjon Isten jó estét, ténsasszonykám.
Klára (felrezzen és hirtelen fordul arra felé): Adjon Isten, Juró bácsi. Na, hogy-mint van?
Favágó: Köszönöm kérdésit, hát - hát csak megvolnék valahogy, Isten segedelmével. - Megjött-e az erdész úr a városból?
Klára: Nem jött még meg. Holnap este jön csak. Mire kéne?...
Favágó: Hát csak a feketehegyi irtás mián kérdeztem vóna meg? De nem sürgetős ténsasszony. Ráér az holnap is. Ráér még holnapután is. Még egy hét múlva is ráérünk avval ténsasszonykám.
Klára: Hát mégis vágják majd a feketehegyi erdőt?
Favágó: Vágjuk ám. - Nagy munka lesz. Öreg erdő.
Klára (évődve): Azt nem fél kend a tündértől Juró bácsi?
Favágó: Miféle tündértől, mondja ténsasszonykám?
Klára: Attól, aki ott lakik a feketehegyi erdőben. - Kend mesélte. Nem emlékszik? Most Szilveszter éjszakáján.
Favágó: Kedves ténsasszony, az csak olyan paraszti hiedelem. Úgy a buta parasztok beszélik. - De az urak csak nevetnek rajta.
Klára: Isten tudja! Nem mindég ám. Azt hiszem kend is tart tőle egy kicsit. Mi öreg?
Favágó: Nem, nem, nem kedves ténsasszony. Nincs az. Ne higyje, hogy én is olyan buta vagyok. - Nincs az! - Aztán meg én öreg ember vagyok már kedves ténsasszony.
Klára: És azt mit tartozik erre?
Favágó: Hát csak eleget szenvedtem már. A gyerekek felnőttek és mostan már csak aztat várom esztendőről esztendőre, hogy elszólít a jó Isten. Hova csalogatna már engem az a tündér? - Mondja maga. Én már csak kifelé nézek és már csak féllábbal vagyok ebbe a nehéz világba. Hova csalogatna már engem az a tündér?
Klára: Hiszen épp ez! - Más is csak féllábbal él ebbe a világba és hol az az ajtó, kapu ami innen kivezessen? - Öreg, öreg - furcsa meséket mesélt kend. - No, mehet már. Isten áldja.
Favágó: Ténsasszony - nem jó azt hinni. Nem jó, nem jó. Hát megyek már. Nyugodalmas jó éjszakát.
Klára: Adjon Isten kendnek is, öreg.
Favágó (elballag): Nem jó aztat hinni. - Nem jó.
Klára (lassan feljő a tornácra és eltakarítja a ruhaholmit).
[Az országúton fent megjelenik a tündér. Utána vagy tíz lépéssel Béla. A tündér mozdulatai lassúk, bűvölők, hív és húz velük, mintha láthatatlan hálót szőne, amerre jár. De ez az egész lényében van; nem integet soha. Az arca halvány és szomorúan diadalmas.
Béla húsz-egynéhány éves. Hátizsákkal, szöges bottal stb. vándorlásra készülve. A csizmája fehér az országúti portól.]
A tündér (bejön az ösvényen a tornác elé).
Béla (megáll az úton és nézi a házat).
A tündér (megáll, visszanéz Bélára; aztán elindul, mintha hívná, húzná magával és felmegy a tornácra; elmegy Klára előtt, de láttatlanul).
Béla (csendesen bejön a tornác elé és kisvártatva felköszön); Adjon Isten jó estét e ház békés lakóinak.
Klára (megfordul): No - ki az? Mit keres erre?
Béla (nem felel).
Klára (a lépcsőn áll): Szóljon hát! - No nézd de furcsa! - Csak nem unokaöcsém ez? - Béla - te vagy? (Lejön, Bélához megy.) No de ilyet! Hozott Isten! - Hogy nézel ki? (Örömmel, szeretettel beszél, megcsókolja.) De szólalj meg hát. Mit állsz itt, mint egy bálvány!
Béla (csendes meghatottsággal): Csak elnézlek. - Rég láttalak Klára.
Klára: No csak gyere, ülj ide le. Aztán vesd le azt a zsákot. Fáradt lehetsz. Mióta jársz? (A lócára nógatja és segít a zsákot levetni.)
Béla: Harmadnapja vagyok útban.
Klára: De sajnálod a szót! - Mit jelent ez? Hogy kerülsz ide hozzánk? Minek köszönhetjük ezt a nagy szerencsét? Talán bizony éppen bennünk látogatni hozott vágyad? A nagy ragaszkodás? - No Béla - ismerjük egymást!
Béla: Csak betértem. Útban vagyok. Vándorlónak álltam megint.
Klára: Talán csak nem?! Hiszen volt neked munkád, biztos helyed otthon? Legény voltál? Egy-két év és mester lehetnél a saját műhelyedben?
Béla: Mégis vándorlónak álltam.
Klára: Hát így vagyunk? - Béla, Béla! Mi történt, mondd? Összevesztél a mestereddel?
Béla: Nem én. - Az is gazember lehet, aki össze tud különbözni az én öreg mesteremmel.
Klára: Nem mondanád meg hát akkor kedves unokaöcsém, hogy mért csavarogsz?
Béla (mosolyogva): Mert csavargó vagyok. - Tudod? Mindig az voltam és most már az is maradok, úgy látszik.
Klára: Úgy látszik. - De hát beszélj: mi lel megint?
Béla: Ne törődj te avval Klára. Most itt vagyok, hát itt vagyok. Mit kérded, hogy honnan, meddig? Most itt vagyok!
Klára (elgondolkodva): Látom.
Béla (megfogja Klára kezét enyelegve): Így van ez no! Ne gondolkodj! - Magad mondtad, hogy engem nem köt ember, munka, se hely, semmi, hogy engemet kár szeretni, hogy nem lehet gondom viselni, nem lehet megbízni bennem, hogy csavargó vagyok: punktum. - Nem emlékszel, hogy azt mondtad? Lánykorodban, mikor még bent laktatok a városunkban.
Klára: Bizony mondtam. - Igazam volt.
Bála: Persze, hogy igazad volt Klára. Neked mindig igazad volt. De mit faggatsz akkor engem: ilyen léha, iránytalan semmi embert, hogy mért álltam vándorlónak? - Hát azért, mert nem volt nyugtom. Soká voltam már egy helybe és nagyon is megmelegedtem. A párnát is megfordítom fejem alatt, ha melegszik!
Klára: Béla, Béla!
Béla: Igaz is. - Azt' tudom magam is, hogy milyen hitvány vagyok hogy engemet kár szeretni. Ezért, látod, nyugtalanít aztán, ha már nagyon is megszoktak. Ez az én lelkiismeretem. Mire való? Odébb állok. - De kár erre szót is vesztegetni. Inkább meséld. hogy mint vagytok.
Klára: Mondd csak Béla - nem asszony van a dologban? Megint asszony! Mindig asszony! - Mondd, hányadik már azóta?
Béla: Gondolhatod, harmadéve, hogy nem első. Nem is tudom, hányadik. - Ahogy nálam szokásos. Mi, Klára? - Olyan mindegy az énnálam öt-e, tíz-e. - Úgy-e Klára? - De hát most idekint vagyok! Idekint az országúton és azt igazán szeretem. (Kinéz az útra.) Azért álltam vándorlónak, mert szeretem az országutat.
Klára: Régen te őszinte voltál hozzám, Béla.
Béla: De Klárikám, mit mondjak el? Nem komolyabb a többi ok. Nézz csak ki az országútra, nézd milyen szép fehér szalag. Ilyen fehér pántlikákkal van ez a vénföldkereke köröskörül fonva, kötve. Óriás, bűvös hálója egy óriás bűvös halásznak. Hiába, az én lábom belebogozódott és most már nem ereszt el többet és húz, húz, húz.
A tündér (a ház mögül megjelenik az úton és lassú mozdulattal Béla felé tárja a karját).
Béla (elakad és merően néz a tündér irányában. - Aztán más hangon folytatja, el nem fordítván a szemét): Tudom, hogy nincs sehol vége és tudom, hogy nincs semmi célja, mégis visz, visz, visz és vezet. És ha esténként megállok és tovább nézek az irányában, akkor látom, hogy valahol befordul. - Miért? - Hova? - Kik járnak ott? És az fáj. - Aztán nézem ahogy a nyugvó nap fényében vörösarany pora ködlik. Mintha bibliai tájék tündökölne arra. Pálmák, tornyok, kupolák és mintha éppen a három keleti királyok vonulnának el ott a távolban. - Akkor az ember úgy látja, szemmel látja, hogy milyen nagy csudásan nagy messzeségek vannak ezen a világon. És az hív és fáj és az ember menne, menne, menne...
A tündér (az utolsó szavaknál Béla felé visszafordított arccal lassan elindult és eltűnt a ház háta mögött. Béla pedig felemelkedett és egy lépést tett utána, mintha menni akarna).
Klára: No, csak ne menj. - Várj egy kicsit.
Béla (felrezzenve): No látod-e, hogy már vinne.
Klára (két kezével végigsimít az arcán): Látok, látok - ezt is, azt is. Csak érthetném, amit látok. - Nagyon furcsák az emberek.
Béla: Eh, mit furcsák! - Gyöngyélet ez a csavargó élet. Akármit mondtok.
Minden falu édes hazám,
Minden asszony édesanyám;
Minden szép lány feleségem,
Kivel világomat élem!
Klára: No, és mit szólt édesanyád, mikor neki ezt elmondtad?
Béla (nem felel. Leül és a tenyerére hajtja a fejét).
Klára: Nem szólt az egy szót se, csak sírt.
Béla (halkan): Klára ne bánts. - Hagyj pihennem. Én nem tudom védeni magam, nem tudok magyarázni. De lásd, azt hittem, hogy te majd értesz. Régen is értettél engem. - Ne faggass, Klára. Hagyj pihennem. (Megfogja Klára kezét és ráhajtja a homlokát.)
Klára (elgondolkodva): Tulajdonképpen nem értelek. - Csak látom, hogy ez így van, és hogy te nem tehetsz róla, Béla. És hogy van itt még valami... Tulajdonképp nem értelek, csak érzem, hogy mégse vagy rossz. - Mert nem azon múlik, hogy ki mit művel... Isten tudja, mért van ez így.
Béla: Hadd el, Klára. Nem érdemes nekünk ezen gondolkodni. Nem is olyan nagy eset ez. Kinek ez kell, kinek amaz. Most kimegyek külföldre és legalább a mesterségem megtanulom becsületesen. Ez a fő. A többi mindegy! - Most betértem egy estére hozzátok. Ha szállást adtok.
Klára: Isten ments!
Béla: Holnap aztán, uccu neki! Ki tudja, hogy mikor látlak? Beszélj hát, hogy mint vagytok? - Hátha tanulok belőle becsületet, megmaradást, egy kis békét, csendességet.
Klára: Hát az van. - Nyugalom, béke. Annyi, hogy beszélni sincs mit. Úgy el vagyunk dugva itten a nagy bolyhos erdők között, hogy úgy értem, egy óriás madár szárnya alatt vagyunk. Ami túl van, az csak álom.
Béla: Hogy van az urad? Merre jár most?
Klára: Csak olyan mint három éve. Bent van az uraságnál, de reggelre megjön.
Béla: No hisz akkor meglátom még. Örülök már az öregnek. (Pausa.)
Klára (mosolyogva, nógatva): No!
Béla: Mi az?
Klára: Hát Ilit nem kérdezed?
Béla (elfogódottan): Kéretlenül is beszélsz majd. - Hol van? Talán ő is bement a városba az uraddal?
Klára: Nem, nem, ne félj. - Ő itthon van.
Béla: Hol van hát?
Klára: Hát - odakint van az úton, valakinek elébe ment. Nemsokára itt lesznek majd mind a ketten.
Béla: Persze. persze! Hisz menyasszony. Nézd csak, majd elfelejtettem!
Klára: Ejnye, ejnye!
Béla: És most itt lesz a vőlegénye? No hát nem jöhettem jobbkor. Roppant kíváncsi vagyok rá. Milyen is lehet az az ember, aki megkapja ezt a lányt.
Klára: Felszedi amit te elhagytál.
Béla: Klára!
Klára (megfogja Béla kezét): No no, nem szóltam egy szót se.
Béla: Beszélj róla. Milyen ember?
Klára: Tanító lent a falúban.
Béla: Azt tudom. Azt megírtátok.
Klára: És híres ember lehetne. Híres, nagy hegedűművész. Csodaszépen játszik, Béla. Az uraság is mondta. És sokszor biztatja, küldi, hogy menjen a Fővárosba. Tavaly még ő is akarta, hogy majd kiképezteti magát. Azt itt maradt.
Béla: Miért?
Klára: IIi miatt.
Béla: És nem is fog lemenni soha?
Klára (a fejét csóválja): Pedig Ili is nógatta.
Béla: Csodálatos! - Milyen ember máskülönben?
Klára: Majd meglátod. Furcsa ember. Nagyon lányos. Szép és csendes. Mintha mindig lábujjhegyen járna, hogy fel ne riasszon valamit, én nem tudom mit. De hiszen majd meglátod.
Béla: És Ili nagyon szerelmes?
Klára: Nagyon. Képzelni se lehet jobban.
Béla: Hát boldogok, mi? - BoIdogok.
Klára: Nagyon. - Annyira, hogy szinte szomorú nézni.
Béla: Szomorú?! - Te neked, Klára. Ha-ha-ha! (Keserűen nevet.)
Klára: Mi nevetni való van ezen?
Béla: Semmi. Csak eszembe jutott, hogyan szoktam én megállni egy-egy tanyaablak előtt este, ha kint borul, szél fuj és bent egy hitvány lámpa körül ülnek emberek nyugodtan és egymásra mosolyognak.
Klára: Magadra vess.
Béla: Magamra vetek. - (Szünet.)
A tündér (lejön a tornác lépcsőjén és az asztalhoz lép. A két ember arca, mozdulata olyan lesz, mintha téveteg emlék, távoli illat érintette volna őket.)
Klára (maga elé bámulva, halkan): Látod Béla. - Én tulajdonképpen nem is voltam menyasszony. Olyan gyorsan, gyorsan ment minden. Valami tán ki is maradt?
A tündér [Béla háta mögé került és szembenéz Klárával, mire Béla, mintegy lenyűgözve az asztalra hajtja fejét, Klára pedig feláll és maga elé bámul),
Klára: Nekem nem volt mire vágyni, nem volt miről álmodozni. Minden meg volt, itt volt mindjárt s oly furcsa volt azt gondolni: Itt van minden. Ez a minden. Valamire mégis vártam. - Aztán jött valami - és most megint elmennek a napok, úgy hogy alig látom őket. Mintha én is útban volnék, akár te. Útban egy messzi jövendő felé.
Béla (felkönyököl és Klárára néz): Gyereket vársz?
Klára (bólint, szünet múlván): Maradnék is, mennék is és mintha csak félig élnék itt mostani életemben; és valamit mulasztanék. - Ilyesmi szomorít néha, hogyha Iliéket nézem.
A tündér (Klára mögé kerül; a lépcső karfájára támaszkodva szembenéz Bélával).
Klára (felsóhajt, mint aki lerázott valamit magáról): Hogy van az Béla, hogy veled - akármilyen is vagy - mégis olyan jól lehet beszélgetni. - Csak szomorú lesz az ember. Hanem azért jól esik, ha valakinek így beszélhet.
Béla (hirtelen kifakadva): No hát különb ember nálam, annyi biztos!
Klára (meglepetve): Miről beszélsz? - Jánost érted?
Béla: Hát nem jó volt, hogy Ilit cserben hagytam? - Lám most boldog. Áldja az Istenét érte.
Klára: Áldhatja. - De látod, azért ők is... Olyan nagy a szerelmük, hogy nem tudják hová tenni. Olyan tehetetleneknek látszanak ők néha, Béla. Boldogok, és mégis - mégis.
Béla (nevet): Ha-ha-ha
Klára (Bélához megy): Mit kacagsz?
Béla: Azt Klárikám, azt, hogy én itten házasság-közvetítő, kerítő vagyok ám tulajdonképpen. Hisz én okoztam, hogy Ili elköltözött a városból és ide jött hozzád lakni. Ha-ha-ha. (Nevet)
Klára (Béla vállára teszi a kezét): Béla - téged bánt a dolog.
Béla (az asztalra csap): Hát bánt! - Hát nem tehetek róla!
Klára: Béla! - Nézz csak a szemembe.
Béla (szembe néz.)
Klára: Tán csak nem akarod velem elhitetni, hogy szereted? - Te! Hiszen soh'se szeretted!
Béla: Szerettem!
Klára: Akkor hát mért hagytad el?
Béla (az asztalra könyökölve, a két ökle közé fogja a fejét és a tündérre mered): Nem tudom. - Nem szerettem.
Klára: Oh, dehogy nem. - Szeretted te. Kellemes volt egy farsangra, sőt egy egész nagy tavaszra egy kicsikét csókolódzni, játszani és jajongani. Aztán, volt aki kényeztessen.
Béla (hirtelen feláll. Indulatosan): Nem!
Klára: Mi "nem"?
Béla: Nem játszottam! (A tündér felé:) Fájt és égett! Mért voltam beteg a vágytól? Mért forgattam fel az egész életemet miatta és mért adtam úgy a kezébe, hogyha nem szerettem? - Miért?!
Klára: De aztán meguntad, Béla.
Béla (gyötrődve): Nem. - Nem untam. Valami más. Egyszerre csak nem ő volt az. Valami más...
Klára (szomorúan): Szegény bolond gyerek vagy te és én nem értelek. Mindegy. De most nem vagy szerelmes Ilibe. Mi? - Felelj, Béla.
A tündér (visszanéz a tornácról.)
Béla: Nem.
Klára: Akkor hát vigyázz magadra, hogy ne csinálj itt galibát. Barátsággal, tisztességgel... Vagy ha nem tudsz, inkább menj el. Megszenvedett az a lány már. Most, hál'isten, derűs, boldog. Mondom neked, békibe hagyd.
Béla: Gyalázatos gazság volna. Én örülök legjobban, hogy kiheverte, révbe jutott. A lelkemen száradt volna.
Klára (feláll és kimegy az útra): Hiszem, Béla. - De csak vigyázz. (Kinézett az út irányában.) Jönnek, jönnek! Gyere Béla, bújj el! Ne lássanak mindjárt. Gyere, hadd lepjük meg őket. Siess! itt vannak már. (Feltuszkolja Bélát a tornácra és visszajön.) Lapulj csak az ajtó mellé. - Jaj! A holmid meg ne lássák. (Felkapja Béla zsákját és botját.) Új de nehéz! (Beviszi a házba.)
(Időközben, hogy Ili oda volt, beesteledett és kigyúlt néhány csillag. De az ég még kéklik és a nagy hegyek rajza feketén, élesen vág belé, még nehezebben, szorosabban zárva körül a kis völgyet.)
Ili és János (kéz kézben. - János karcsú, finom alak; hosszú, fodrozott, szőke haja, fülig érő, szétálló gallér, bodros, fehér nyakkendő, lábhoz feszülő nadrág. stb.)
Ili: Hát megérkeztünk. - Kár! Úgy-e? Jó lett volna még így menni, csak hallgatva, egymás mellett, a boruló éjszakába, mint egy néma csillagboltos, nagy, fekete palotába, mindig beljebb, beljebb, beljebb.
János: Kár. - Jó volt messziről nézni ezt a házat, a tiédet. És lassan-lassan közeledni hozzá.
Ili: Az ám! Mi is lehet benne? Gyere nézzük. Klára talán vacsoráját készíti már Jánoskának, Ilikének. Ha-ha. (Jánost szelesen húzza a tornác felé.) Na gyere hát, gyere, gyere! (Néhány lépést közelednek a feljáró felé.)
(A tündér hirtelen lejön a lépcsőn, mintha útjokat állaná.)
János (Megáll és visszahúzza Ilit): Megállj Ili!... - Ne menjünk még.
Ili: Mi lelt édes? Miért nem jössz?
János: Nem tudom, mért. - Várj egy kissé. Ne menjünk még be a házba. Hadd nézem még egy kicsit. Olyan furcsa ma. Már jövet úgy éreztelek benne, tarka kis szobádban, egész meleg életeddel, mint élő magvát ennek az óriás mesegyümölcsnek. - És nézem, hogy íme itt van egy helyben az egész sorsom. Minden, minden! Itt bent lakik, mint valami nagy hálóba belefogva. Várj egy kissé. Ne menjünk még.
Ili (meghatva János vállára hajtja a fejét): Látod, most Ili ott bent ablak mellé húzza a nagy karosszéket és a zsámolyt a lábához igazítja. És most körülnéz, ott bent, hogy szobája elég szép-e? Van-e virág? - És Ili most járkál ott bent és valakit vár. Látod-e: vár!
János: És most kinyílik az ajtó, bejön János és most ott bent - (Megakad).
Ili: Megölelik egymást hosszan. - Aztán Ili a nagy székbe ülteti be a ki: Jánost és a lábához kuporodva elkérdi, hogy hol járt, mit művelt? De János szomorú megint. Hát felül a szék karfájára és a mellén elringatja azt a bodros, szőke tejet.
János: És János behunyja szemét - aztán puha csókot érez rajta. (Kitárta a karját és egy lépést tesz a korláton áthajoló tündér felé.)
Ili: János, merre?! - Nem vagyok bent.
János (felrezzenve megfordul).
Ili (kacagva a nyakába ugrik): Ha-ha-ha. Itt vagyok, itt! Nem odabent! Csacsi, csacsi! Már el is indult! - Hiszen itt vagyok, itt! - (Hosszan csókolja.)
A tündér (lassan felmegy a lépcsőn).
Klára (kijő a házból, elmegy a tündér mellett és lassan lejön. - Nem mindjárt): Egészségetekre váljék!
Ili: Válik is! És csak azért is! (Megint csókolja Jánost.)
János: Jó estét kívánok Klára.
Klára: Hozott Isten! - No csak csínján gyerekek, mert hát ha van itt rajtam kívül aki látja?
Ili: Bánom is én!
Klára: Nem tudod ki.
Ili (elereszti Jánost): Hát csakugyan? - Ki van itt, te?
Klára: No találd ki.
Ili (Klára két karját megfogva, gyorsan): Zsófi néni?
Klára (fejét csóválja).
Ili: Pista öcsénk? - Komlósiné? Kis Gyuláék?
Klára: Nem. Nem.
Ili: Eh csak ugratsz! - Ki más lehet?
Klára: Ejnye, Ili! Gondolkozz csak. Nincs már más, aki lehetne?
Ili (toppant): Mondd meg hát, no. Nem tudok mást.
Béla (lejön a lépcsőn): Jó estét kívánok Ili.
Ili (meglepetve): Ni-ni, Béla! Hozott Isten! (Hozzáfut és megöleli.) De nézd csak! Hogy kerülsz te ide? - Jaj de nagyszerű, hogy itt vagy!
Béla: Szép tőled, hogy megösmertél. - Tekintve, hogy az elébb még világon voltom se jutott eszedbe.
Ili (Elereszti Bélát és hátralép. Szünet).
Klára: Talán bizony meg vagy sértve?
Ili: Hogy gondoltam volna arra, hogy éppen te jössz el hozzánk? (Megfordul és átfogva János derekát előre húzza.) - Nézd, itt van az én János vőlegényem; szerelmem és drágaságom.
Béla (kezet nyújt. Melegen): Üdvözlöm és nagyon - szívből örülök, hogy megismertem.
János (kezet nyújt, nem felel).
Ili: Mindent elmondtam Jánosnak rólad, Béla és szeretném, ha jó barátok lennétek. Azt hiszem, hogy lesztek is majd.
Klára: No én megyek a konyhába. Ideje, hogy vacsorázzunk. Te Ili terítsd az asztalt és gyújtsd meg a lámpát. Hozd őket. Elintézik ők azt ketten (Bemegy a házba.)
Ili (még mindig János derekán a karja. Elfogultan): Hogy vagytok otthon, Béla! - Édesanyád egészséges?
Béla: Köszönöm. Megjárja.
Ili: De szeretném megint látni! Hát az öreg mester hogy van?
Béla: Az is megvan. (Pausa.)
Ili (halkabban): Hát a szép Mariska hogy van?
Béla (kurtán): Nem tudom.
Ili: Nem tudod?!
Béla: Nem. (Pausa.)
Ili: Nem voltál még soha itt? - Úgy-e szép hely?
Béla: Szép. Nagyon szép hely. Jó annak, aki mindig itt maradhat. (Pausa.)
Ili: No itt hagylak egy kicsikét. Meg kell terítni az asztalt. (Bemegy a házba.)
János és Béla (Egymással szemben, szinte mozdulatlanul. sokáig hallgatnak).
Béla (halkan): Milyen szép békés az este. Úgy száll le erre a völgyre, mintha hazatérne ide.
János: Igen. (Pausa.) Nem ülne le a lócára? Elfáradhatott az útban.
Béla: Nem vagyok fáradt.
János: Megsebezte valahol a keze fejét? - Nem fáj?
Béla: Nem fáj. - (Pausa.) Mikor lesz az esküvő?
János: Két hét múlva. - (Pausa.)
Béla (lassan): Kívánom, hogy boldogok, nagyon boldogok legyenek. (Pausa.)
János: Ne haragudjon Ilire azért, ami elébb történt. - Nagyon szerette ő magát. (Pausa).
Béla (hirtelen, szenvedélyesen kezet nyújtva): János, mondjad nekem, hogy: te. Ne legyünk oly idegenek. Ugyanazt a lányt szerettem, akit te. Olyan rokonok vagyunk, hogy két ember rokonabb talán nem is lehet.
János (megfogja Béla kezét. Csendesen): Nem vagyunk rokonok, Béla. Én azt hiszem, hogy te nem is ugyanazt a lányt szeretted.
Béla: Azt hiszed?
János: Azt.
Ili (visszajön, tálcán hozva a terítéket. Meggyújtja a lámpát).
A tündér (a kigyúló világosságban megjelenik Ili mellett).
Ili: Itt vagytok, fiúk?
János (kéz-kézben Bélával néznek fel a tornácra): Itt!
Ili (terítéshez fog): Nemsokára feljöhettek. (Pausa.)
Béla: Nézd, ott van. - Nézd a kezét; mint a mágnes. Amihez nyúl, mintha megvonaglana és többé le se válhatnék róla. - Nézd most csendes. Mint egy végsőkig feszített íj, melyről minden pillanatban titkos sodró hatalmak lövelhetnek szét.
János (ugyanúgy): Nem Béla. - Most csendes és az éjszaka úgy fekszi körül, mint egy őrző, nagy jó állat. És a lámpafény befonja, mintha fénybe begubózva szárnya növésére várna.
Béla: Nem azt szereted te, akit én szerettem, János.
János: De hiszen ott van előttünk a fényben. - Hányan vannak ottan? - Nézd, mosolyog.
Béla: János, János. - Én nem tudom, kit szerettem, mikor hozzá benyitottam, - kit kerestem, mikor elmentem mellette! - (Halkan, rémülten.) Nézd, nézd ott a falon, János!
János: Ili árnyéka van rajta. (Hosszabb szünet.)
Béla: Mond, lehet az, hogy mégis ő lett volna megváltásom és hogy én mégis elhagytam és ő most a tied, - a tied az én boldogságom?! - Lehet az, mond?
János: Nem lehet, Béla.
Béla: Táncos lidérc riaszt engem és csalogat erre, arra. De jaj nekem, ha mögöttem lobbanik fel a múltamban, ahova nincs visszatérés. - (Mutat) Látod ott; ott az én múltam.
János: Az én jövőm.
Béla: Keresztútban találkoztunk. Vigyázz, János! Talán mégis rokonok vagyunk mi ketten.
János: Azt hiszem. (Pausa.)
Béla: Most itt állsz mellettem és most te sem vagy közelebb hozzá. Nézd, nem lehetne ez álom? Talán álmodunk most ketten? Nézd, ugye hogy eltűnhetnék most hirtelen és örökre? Előled is, csak úgy, mint előlem. És álom volt. Nézd, mosolyog!
János: Én sem vagyok most közelebb.
Béla: Te itt vagy mellettem és ő ott, egyformán messzi tőlünk, mintha ezer mérföld és ezer év volna köztünk. És a tied, mégis a tied, tied, tied!
János (a fejéhez nyúl): Már nem tudom.
Béla: Pedig én magammal fogom vinni így, így - ahogy ott van! Csak a szemem kell behunynom akárhol és látni fogom így, éppen így, ahogy ott áll!
János: Magaddal fogod vinni.
Béla: De nem ő lesz! - Most se ő az! Lidérc táncol! Nézd a tündér!!
János: Milyen tündér?
Béla: Semmi, semmi. Nézd Ilit, milyen messzi van most. És mi itt, két árva férfi vagyunk. - Mindegy János! Úgy is megyek. - Nyomomat a szél befújja. Hírem se halljátolk többet. (Átfogja János nyakát.)
János (szünet múlván): De én nagyon sokat fogok gondolni rád.
Ili: Fiuk, fiuk, jöhettek már! - Merre vagytok?
János: Itt vagyunk, Ili. - Megyünk már. (Béla és János összeölelkezve felmennek a tornácra.)
Ili (melegen): No lám, fiuk. - Hiszen tudtam. - Gyertek. Ugye szép az asztal? - Te szeretted az őszirózsát, meg a georginát, Béla. Azt raktam a tányérodhoz. A rezeda, az Jánosé. - De csendesek vagytok. (Nézi őket.) - Milyen furcsa, ha így együtt látlak.
Béla: Miért?
Ili: Nem tudom. - De szinte félek. Ha-ha-ha. (Nyugtalanul nevet,) Mintha magamat látnám kétszer. - Sokan vagytok. Ha-ha-ha- No, hát nevessetek ti is! - Üljetek le oda. János tányérját is átteszem majd. Hagy üljetek egymás mellett.
Béla: Nem. - János csak maradjon ott. (Elereszti Jánost és odatolja.) Majd én egyedül ülök szembe. Úgy illik az én hozzám. Aztán úgy is odább állok. Hadd lássalak kettőtöket egymás mellett. - Jól esik majd. - Legyen mire emlékeznem.
Ili: Ha így tetszik? Azt se bánom. - No üljünk le. Klári nemsokára itt lesz a vacsoránkkal. (Leülnek. János és Ili háttal a falnak; Béla szembe velük is szembe a Tündérrel, aki a falhoz támaszkodva mozdulatlanul nézi őket. Szünet.)
Ili: Mondd Béla, tulajdonképpen, hogy kerültél te ide? El is felejtettem megkérdezni.
Béla (indulatosan): Úgy, hogy vándorlónak álltam. Úgy, hogy nem fértem el otthon. Én ketrecben érzem magam, ha tudom, hogy még száz dolog van, amit megértenék, megéreznék, ha látnék. Én szégyellnék úgy meghalni, hogy ki se próbáltam legyen, mit tud a testem, lelkem, hogy ne is tudjam, mit bízott rám Isten, mikor ezt rám bízta. (A mellére üt.) Ki ez? Mi ez? - Honnan tudjam, mikor még száz ellenségem, száz barátom száz szeretőm kóborolhat a világban, akikkel még nem találkoztam? Nekem tűrhetetlen volna az a gondolat, hogy talán csonka, idétlen maradtam!
Ili (kissé nyugtalanul Jánoshoz húzódik és a vállára teszi a kezét): No, azért ne haragudj úgy. - Nem mondtuk, hogy nincs igazad. Teneked igazad lehet. Ugye János? - Ki-ki a maga módja szerint. Másnak más kell. Ugye János! - Miért is vagy úgy felindulva!
Béla: Nem tudom. Talán fáradt vagyok.
Ili: Szegény Béla! No majd nálunk jól kipihened magadat. Addig nem is eresztünk el.
Béla: Holnap megyek.
Ili: Ej, no persze! Szó sincs róla. - Erről most ne is beszéljünk. Sokat fogsz még vándorolni? Hova? Merre?
Béla: Ki külföldre. Messze. Nem is akarom előre tudni. Csak úgy bele a világba. Úgy sem az én kezemben van a gyeplőszár, hát legalább érezzem, hogy nem itt, vagy ott, ezen, vagy amazon a helyen vagyok, hanem csak kint a világban! Ha a kerek mezőn állok, mint egy óriás tányéron, ember az Isten kezében.
Ili: Ej, de nagyszerű lehet az! Én is mindjárt elmennék így találomra csavarogni véletlenre, kalandokra.
János: Elmennél?
Ili: Persze, hogyha fiú volnék. - Úgy hányatja magát az ember a sorssal, mint a vízhullámmal. Éppen olyan könnyűnek is érezheti magát az ember akkor. Mi?
Béla: Hogy ne volna könnyű, mikor mellében van a horog és húzza, húzza, emeli és azt se tudja, mi fogta meg! - Ne beszélj te! Hát van szebb, mintha két ember úgy ül egymás mellett, mint ti?
A tündér (János és Ili mögé lé lép, csendes gesztussal Béla felé).
Ili (közelebb bújik Jánoshoz).
Béla (halkabban folytatja): Egymást kézen fogjátok és kezetekben fogtok mindent, mindent. Egyéb nem kell! Egyéb nincs is. Két ember, és ennyi elég Egymás szemébe néznek és végin vannak a világnak. - Olyan szép ez, olyan szent ez, hogy úgy nézlek én, csavargó, mintha nem is volnék ébren. Mintha álom mutatná csak: lásd, ez a boldogság! Ez az!
Ili (halkan visszahúzódott Jánostól és az asztalra könyököl).
Béla (szünet múlván): Csókoljátok meg egymást.
Ili: Ugyan Béla!
Béla: Hadd legyen az álom teljes. Ne sajnáljátok most tőlem. Legalább lássam. - Mért szégyellnétek előttem?
Ili: Utóvégre én nem bánom. - Na! (Vállon fogja Jánost, maga felé fordítja és egymáshoz hajolnak, - aztán haboznak és eleresztik egymást.)
János: Nem.
Ili: Nem. Nem lehet azt így.
Béla: De mért szégyellitek, amit úgy kellene felmutatni, mint az oltári szentséget. - Hiszen láttam is mar az elébb, mikor ideérkeztetek, hogy hogyan csókoltátok egymást. És azt nem bánod.
Ili: Nem.
Béla: Hát mért ne láthassam most is? Egy kis álomalamizsna lesz a koldus csavargónak.
Ili (János felé fordul).
János (nemet int a fejével.)
Ili (nyugtalanul, zavarban): Nem. Nem lehet. - Nem tudom mért. Talán, ha nem beszéltél volna olyan furcsa dolgokat most rólunk. - Szinte fázom, ha így nézel. - Miért is vagy oly szomorú te? - Majd meglátod, hogy neked is lesz még párod, akit szerethetsz. Aki mellett megállsz majd és megnyugszol majd. - Meglásd, Béla!
Béla: Te mondod ezt? - Épp te mondod?
Ili: Miért ne, én?
Béla (fokozódó keserűséggel): Hát téged nem szerettelek?!
János: Béla!
Béla: Miért ne beszélnénk róla? - Nem igazán szerettelek? És mire volt az a sok kín, forróság és düh és mámor? - Semmi, vége! - Nem is volt tán! Mért nem maradhattam nálad? Mért lettem megint csavargó? - Te, lám csak, te boldog vagy most; békében és szerelemben, és eszedbe is jutok majd talán néha, mikor vihar van kint. Majd kérditek: merre járhat most? Van-e hová bebújnia? - És majd néztek ki az útra, ketten, együtt ölelkezve. És sajnáltok majd, - sajnáltok! Azután majd csókolództok és az meg fog vigasztalni!
Ili (felugrik, sírással a torkában): Béla! - Te! - Gonosz vagy, tudod?! - Gonosz. - (Felzokog és lefut a tornác elé).
Béla (az asztalra hajtja a fejét).
János (kis vártatva és halkan Bélához megy). Ne búsulj Béla. Megbékél majd. (Megsimogatja Béla fejét, aztán Ili után lemegy a sötét kertbe.
A tündér (diadalmas gesztussal kitárja a karját, mintha bűvölő köröket vonna-vetne Ili és János után is. Aztán visszalép a fal mellé.)
Klára (kijön a szobából, füstölgő tállal): Hát a másik kettő hol van? Te meg el is alszol már itt. Béla, hé!
Béla (felkönyököl).
Klára (leteszi a tálat és és nézi Bélét. Szünet múlván): Mi volt itt, mond?
Béla (az ajkát rágja nem felel).
Klára: Ugye Béla, mondtam, hogy vigyázz. - Mért zaklatod? Mért csinálsz bajt? (Sóhajtva.) Ugyan tudtam én, hogy így lesz.
Béla: Nem tehetek róla, Klára. Nem tehetek róla! Nem tudom, hogy mi lel megint. Hiszen nem vagyok féltékeny. - És Isten látja lelkemet, nem irigylem a boldogságát!
Klára: Csak szereted az emberek szívét kicsit fájdítani.
Béla: Igen! - Igen, szeretem! Nem tudom mért! De úgy érzem, mint hogyha az igazságot hirdetném! Az igaz hitet. És híveket toboroznék egy rettentő királynőnek!
Klára (a mellére szorítja a kezét): Béla hallgass! - Egy félelmes mesét tudok és már egész nap kerülget. Pedig nem jó abban hinni. - Nem jó volt, hogy te most jöttél.
Béla: Elmegyek. - Még itt se hálok.
Klára: Talán jobb is. (Maga elé bámul, aztán hirtelen megrázza a fejét és lekiált.) - János! Ili! Vacsorázni! Gyertek, mert kihűl az étel. (Kitálal. Szünet múlván.) - Vigyázz, Jánost meg ne bántsad, mert az nem hever ki semmit.
Béla: Tudom.
Klára: Szereted?
Béla: Nagyon. - (János és Ili karonfogva feljönnek a tornácra. Ili még a szemeit törli.)
Klára: Üljetek le és egyetek, mert megfagy a vacsorátok. (Valamennyien leülnek és evéshez látnak.)
Klára: Szép az este? - Ha megvacsoráztunk, talán kiülhetünk majd az útra.
János: Szép. Kelőben a teli hold és húznak már a szalonkák.
Klára (fülelve, nyugtalanul): Hallod? Kuvik!
János: Nagy a harmat.
Klára (mosolyogva): No az ugyan nem csoda most. - "Ne menj rózsám a mezőre, Sokat sírtam a zöld fűre."
Ili (indulatos mozdulatot tesz).
János (kérlelve): Ili!
Ili: Hagyj!
János: Ili, kérlek. - Megígérted.
Ili (hirtelen felugrik. Sírástól puha hangon): Mért bántottál engem Béla? Mért vetsz a szememre olyat, amiről én nem tehetek? Nem te hagytál cserben engem? Nem voltam beteg miattad? Nem szenvedtem még eleget? Most, hogy végre boldog vagyok. még te veted a szememre?
János: Ili!
Ili (sírással küzdve): Nem haragszom. Csak megmondom. Tudom én, hogy te is szenvedsz. De engemet azért te ne bántsál. Mert én szerettelek téged, de te engem nem szerettél! Soh'se szerettél igazán! Az nem volt igazi soha! Tudod? - Soha! - (Leül,)
Klára: Hadd el Ili. - Persze, hogy nem. Volt neki már azóta más. Nem is egy. - És mind szerette és egyiket se igazán. - Mert nem is tud! - Hadd el Ili, azért mégis jó fiú ő.
Béla (eleinte fojtott indulattal beszél, később kifakad, riadt kétségbeeséssel eleresztve magát): Bocsáss meg énnekem Ili. Igazad van. Klárának is. Mindenkinek. - Nem igazán szeretem, akit szeretek. Nem - nem, nem igazán. - Pedig, pedig idebent ég! - Mégis a szerelem emészt engem egyszer még el! - De mért is nagyobb a világ, mint egy ember?! Mért lehetne az is enyém, ami nincs itt?! Mért van mindig, mindig holnap. Minden mögött egy tátongó nagy kikötő ismeretlen tengerekre? - (Izgatottabban.) Nem igaz, hogy nem szeretek! Senki sem szeret úgy, mint én. Vérem minden cseppjét szívja, az agyamat behálózza egy távoli bűvös, bús dal! - Húz és vezet. Mindég csak az. Minden úton és örvényen, minden emberszíven által. Egyre húz és egyre hallom és nincs sehol! Húz és vonszol, tovább, tovább! Egyre hallom, mindig közel, mindig messze! És nem tudom ki dalolja! - Nem igazán szerettelek?! Hiszen én soh'se kívántam különb boldogságot magamnak. Hiszen mikor találkoztunk, rózsa fakadt körülöttünk, mámoros szent tündérkert volt minden perc. A menyországot nem kívánom olyan szépnek! - De én mégis meghallom akkor egy nagy kapu bedördülését. A szép tündérkert, a menyország ránk van csukva! Itt fogunk maradni mindig! Tovább nincsen! Ez a vége! - És mi van a falakon túl?! Tudom, hogy csak sivatag van, tudom, hogy nincs szebb kert ennél. De messziről hallom a dalt, valahonnét a falakon túlról, a szívem legfenekéről. És hiába borulsz vállamra. Kitárt karom nem csukódik. Tárva marad, mindig tárva, mint egy örökre nyitott seb, melyen a lelkem elvérzik!
Klára: Béla hallgass, Béla hallgass!
Béla (felemelkedik, a tündérre meredve, kétségbeesetten): Nem hallgatok! - Mi lesz velem? Meddig fog még riasztani? Hova, merre? Miért? Miért?! - Végem van! Tudom, hogy mi ez. Itt lesködik körülöttem mindig. Most is. Búvó lidérc. Ártatlan emberek mögé rejtőzik el és rám izzik egy szempárból. De én látom, tudom mi ez! - Most is itt van. És ti hiába szerettek! Követnem kell és nem szabad soha mást szeretnem. Soha! És kiszívja a szívemet a tündér!!
Klára (felugrik): Hallgass Béla - Az nem igaz! Nem létezik az a tündér! Bolond mese az csak. Nincs az. Ülj csak le és nyugodjál meg. (Hosszú szünet.)
A tündér (mikor Béla felállt, kitárta feléje a karját; most, míg a négy ember sokáig szótlan és mozdulatlan marad, körüljárja félig az asztalt, mintha bűvkört húzna káréjük és a tornác oszlopához támaszkodik).
Béla (magához térve, fáradtan): Elmegyek.
Ili (bizonytalanul): Nem. Ne menj el. - Miért mennél el?
Béla: Ili - csak hadd menjek én el.
Klára: Kapsz lenn szállást a faluban.
Béla: Ugye Klára! - (Kezet nyújt neki.) Ugye nem jó fekve maradni a vérben.
Klára (Béla vállára teszi a kezét. Szomorúan): Béla!
Béla: És ugye, hogy csak röpüljön a madár, ha nincsen fészke. Meg se álljon csak röpüljön. Mindig, mindig. Mert ha leszáll, akkor tudja meg, hogy nincs hova.
Klára: Béla - úgy szállhat magasra. Magasabbra mint a többi. Fel a fénybe, dicsőségbe, ahova mi jámborok ebből a szák völgyből alig látunk. (Szünet múlván, sóhajtva.) Gyere be hát, nézz körül nálunk, ha már itt vagy. Aztán hadd tegyek valamit a tarisznyádba. Nem ettél egy falatot se. - Gyere Béla. (Kézenfogva a házba vezeti Bélát.) - Nagyon kicsi minden fészek, Béla. ha ki fog az derülni még, hogy neked mért nincs. (Béla, Klára el.)
János és Ili (egy ideig némán és mozdulatlanul könyökölnek egymás mellett).
Ili (hirtelen feláll. Halkan): Fel a fénybe, dicsőségbe. - (Körüljárja az asztalt és a lépcsőfelöli sarkához támaszkodva, félig háttal Jánosnak, kibámul a vidékre, mely derengeni kezd a kelő hold fényében.)
A tündér (a tornáchoz támaszkodva, szembenéz Ilivel).
János: Mire gondolsz?
Ili (maga elé bámulva): Arra, amit az uraság minap mondott. Hogy milyen hírről, dicsőségről mondasz te le, ha itt maradsz. - Én miattam! Odaát a hegyeken túl zajgó nagy városok fölött, mint a háborgó tengeren, uralkodnál hegedűddel. - És itt maradsz - én miattam. (Pausa.) - Én miattam - én miattam. - Hát ha te magasra szállnál, nem nekem szállnál magasra? És ha messzi vándorolnál is, nem miattam vándorolnál, hogy megtaláld egész magadat. - Az igazi nagy Jánost, azt, akit én szeretek?
János: Ili ne bánts!
Ili (hírtelen megfordul): János! - Hát bántlak, ha mondom, hogy szeretlek és nekem fáj, hogy miattam csonka maradj, ne lehess, aki lehetnél. Itt maradj és ki se próbáld, hogy mit tud a tested, lelked. Úgy halj meg, hogy ne is tudjad, mit bízott rád a jó Isten?
János: Így mondta Béla.
Ili: De én ezt régen gondoltam! (Lassan közeledik János felé.)
A tündér (az asztal másik oldalát kerülve János mögé megy és onnan ismét szembenéz Ilivel).
Ili: János, hidd el, hogy nem is lesz nehéz a várakozás. És még hogy ha szenvednék is! Mért félnénk a szenvedéstől? Szenvedni szép. - Hidd el, János. Mindennap írnánk egymásnak. És én akkor is mindig veled járok-kelek s mindennap egy-egy levél lesz, amelyben az van elmesélve, hogy mit csinálnánk, ha itt volnál.
János: Hát én?
Ili (szenvedélyesen): János, hogy ha azt akarod, hát veled megyek! (Míg a következőket mondja, lassan közeledik János felé, tárt karokkal, de a tündérre meredve, aki János mögött áll és szomorún diadalmas mosollyal tárja felé a karját.) Veled megyek! Csak megélünk. János - de szép volna! Kis padlásszobában laknánk, mint egy magos vártoronyban, galambok szomszédságában. Én főznék rád, takarítanék, járnék varrni, akár mosni, ha kell. Megkeresnék kettőnknek is! Végre majd megmutathatom, hogy én hogy' tudok szeretni! - Dolgozok, küzködök majd egész nap. És este aztán várlak a vacsorával. Aztán ülünk egymás mellett. Fáradt fejed a vállamon és beszélsz majd álmainkról, jövendő diadalokról, fényes, fényes ünnepekről. Aztán kikönyöklünk ketten az ablakon és lenézünk a nyüzsgő emberkehadra. Zsivajgó, millió ember! - És én halkan kacagok, hogy itt mennek és nem tudják. Nem tudják, hogy talán holnap már uralni fognak! - És egyszer majd eljön az este, mikor ez a tenger nép óriás teremben megdermedve hallgat téged! Én leghátul. És ha majd sírnak és tombolnak, virágot és babért szórnak - én akkor csendesen mosolygok, mint, aki régi ismerőst lát. - Hiszen ez csak a mi régi álmunk. Aztán odamegyek hozzád és megcsókolom a kezedet. (Szünet. - Ili mindig a tündér szemébe nézve egész Jánoshoz ért és föléje hajolva átöleli a nyakát.) János!
János (mereven maga elé bámult. Az érintéstől felrezzenve hirtelen feláll): Én?
Ili: Mi lelt?
János (szünet múlván): De küldesz innen, Ili.
Ili: János!! (A kezébe temeti az arcát.) János, mit mondtál! (Zokogva egy székbe roskad.)
János (Ili felé fordul): Ili ne sírj! - Bocsáss meg.
A tündér (lassan körüljárja a két embert és Ili mögé állva szembenéz Jánossal).
János (lassan akadozva beszél): Bocsásd meg. - Mert nem is tudod, hogy én téged hogy szeretlek. Nem akarok mást, mint téged. Nem kell taps és nem kell babér. Nem kell! - Ami lelkemben van, amit Isten én rám bízott, azt csak neked akarom adni. Szórjam szét, mint a vizet a homokba? - Te. Te legyél az a szent serleg, melyben tisztán és egészen oltáron áll és belőle rám sugárzik a mi titkos áldott voltunk, míg Istennek visszaadjuk. (Szünet. - Míg a következőket mondja, lassan közeledik Ili felé, de a tündérre mered, aki Ili háta mögött feléje tárja a karját.) Ili! Erdő mélyén rejtve fogunk lakni. - Csak mi ketten. Messzire az emberektől. Csendes, békés napi munkán csak egymásnak tartogatva szívünk minden indulatját. - És lassan, lassan körénk gyűlnek majd, mint a szelídült madarak, az álmok. És mi ketten, elbűvölt gőgös királyok uralkodunk majd a néma fákon és virágokon. - Nem vándorlunk el iránytalan idegenbe keresni. Egymás felé vándorolnak majd lelkeink. Hiszen oly messzi van, míg csak a dalt megtalálom, míg csak a szót megtalálom, mellyel téged nevezzelek! - Majd hogy ha ölembe veszlek és nem lesz egy gondolat se, mely szememet elfordítsa a szemedről és barna sugarától lelkem legfenekén minden dallam derengeni kezd és megszédülve merül majd a szent, barna tengermélybe. - Merül, merül minden földi dolgokon túl, ahová vándorút nem ér el és semmi küzdés, mélyre, mélyre, mélyre - míg egyszer a térdem roskad és azt mondom Uram Isten, nálad vagyok! (Szünet. - János mindig a tündér szemébe nézve Ilihez ért és föléje hajolva átöleli a nyakát ) Ili!
Ili (felrezzen az érintéstől, ijedten eltolja János karját és feláll).
János (hátralép. Sápadtan): Mért taszítod el a karom?
Ili (zavarodottan körülnéz. Fázva): Nem tudom. Minthogyha nem engem öleltél volna meg.
János: Ili! (Sápadtan és reszketve állnak egymással szemben. A tündér kettőjük közt a falhoz támaszkodva. Szünet. - Aztán Béla és Klára kijönnek a házból.)
Béla (útrakészén. Az ajtóban megfordul és visszanéz a lakásba): No hát itt is voltam!
Klára (később jön, Ilit és Jánost figyelve): Hát itt mi történt azóta? (Ili és János nem mozdulnak.)
Béla (megfordul): Ili, János, Isten áldjon! (Nézi őket.) Ne legyetek szomorúak. (Feléjük közeledve.) Ne legyetek szomorúak. Fájjon, ha fáj! Mégis mi vagyunk az igazi emberek! (Megfogja a kezeiket és egymásba teszi.) Fogjátok meg egymás kezét. Hadd lássalak még így együtt. Hadd vigyelek így magammal, hagy lássam mi nincs nekem. Lássak legalább utamra ha mennem kell. (Ili és János nem fogják meg egymás kezét és ahogy Béla elereszti, visszahull a két kar.)
Béla: Ili, - János! - Mi bajotok?
Klára (Szívére szorítva a kezét): Menj, menj Béla! Itt úgylátszik jól hirdetted az igédet és híveket toboroztál rettenetes királynénknak.
Béla (szembenéz Klárával): Klára!
Klára (lehorgasztja a fejét. Hosszú csend. A mezőről tücskök cirpelése hallik és a húzó szalonkák titokzatos hangja.)
Béla (Izzó szemekkel sorra nézi a három embert. Halkan): Testvéreim vagytok? - Fáj? - Csak fájjon! Most már mindegy. De most gőgösek legyetek. Megszentelve vagytok mások felett! (Elindul. A lépcsőn megáll és kinéz az útra. Mélyet lélegzik.) Hej! - Gyerünk hát! - Merre viszel most majd, merre? - Teli hold van, fehér az út. Ezüst párák a mezőkön. - Szép a világ! - Gyerünk, gyerünk! - (Lemegy a lépcsőn, ki az útra. Még egyszer visszanéz.) János, mi még találkozunk! - Isten áldjon benneteket! (El.)
Klára (a lépcsőig megy és az oszlophoz szorítva a fejét, utána néz): Isten veled!
(Ili az asztalra borul, János eltakarja az arcát. A tündér mögéjük lép és diadalmasan a fejükre teszi a kezét.)
(Vége.)