Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám
A Művészház megnyitása többet jelent annál a ténynél, hogy a félelmesen szaporodó budapesti tárlatokhoz egy új kiállítás, jó, vagy rossz, csatlakozott. A Művészház létrejöttét tulajdonképpen a Műcsarnoktól elszakadt és a Nemzeti Szalonból kimaradt művészek azóta elcsendesült mozgalmának köszönheti. Úgy volt, hogy ez az akció megteremt egy új artisztikus szervezetet és felépít egy hajlékot, mely befogad azután minden becsületes törekvést, akármelyik úton keresi is a boldogulást. Kár volna siránkozni azért, ami elmaradt. Majd összeverődnének a hivatalos testületekből kirekedt művészek, majd felépülne hajlékuk, ha általános és erőteljes volna az utánuk való vágyakozás, ha boldogulásukat természetes és áldozni hajlandó érdeklődés biztosítaná. Hogy épen ez az érdeklődés nincs meg kellő mértékben, azon lehet gondolkodni, lehet magyarázni, lehet vágyódni utána. A tünetek elmaradása azonban magától értetődő. Nyugalommal és örömmel kell tehát fogadni azt a megoldást, hogy végleges hajlék helyett egyelőre egy váci-utcai bérház üveges udvarán megnyílt egy helyiség, a Művészház, amely kaput nyit minden tehetség előtt, dogmái nincsenek, elfogultsága semmiféle művészi irány, iskola iránt nincs. Ha nagy liberalizmusa, szeretete révén szárnypróbálgatások, kezdő botorkálások is hozzákerülnének, az sem volna baj. A talentumok a legritkább esetben pattannak elénk teljes fegyverzettel. A Művészház első kiállításán azonban semmi ilyen kétséges kísérletezés nincsen. Lehet különféleképpen értékelni ezeket a művészeket, de mind joggal tart számot a komolyanvevésre és van közöttük néhány, akit a maga helyén, a maga egyéniségével, igazi színében a Művészház mutat be először. Egry József például felbukkant már itt is, ott is apró képekkel, rajzokkal, de csak most látni, milyen erős legény, hogy külön stílust keresett, sajátságos módon foglalja kontúrokba színezett rajzainak alakjait.
Boromisza Tibornak emlékezem még egy nagybányai téli képére, hol fehér, havas keretben úsztak tarka színek. Már akkor látszott érdeklődése az erőteljes színellentétek iránt. Most nem is akar egyebet látni a világban, mint egymástól tüzesre fokozott színeket. Női aktja szerint a rajznak is mestere, a legtöbb képe azonban emlékezés, művész-szabadsággal túlozott emlékezés szabad tájak ujjongó színhangulataira. Bizonyos, hogy nem ez a művész teljes kiforrása, az út azonban egészen biztató. Halkabb, de szintén feltűnően egyéni szavú és színstilizálást végző ember Kádár Béla. Plány Ervin előnyösebben mutatkozik be itt, mint a Műcsarnokban. A képkollekciók legjobbjai közé tartoznak Góth Móric ismert finom, diszkrét vásznai és Litkei Antal kedves, apró tájképei. Azoknak, akik az intimebb művészetet eddig nem kisérték gondos figyelemmel, a Művészház felfedezi Vészi Margitot, mint minden szokványos torzítótól különböző karikatúra-rajzolót. Már Párizsban megvolt a sikerük ezeknek a furcsa, kegyetlen, groteszk, nevettető és fájdalmas színes rajzoknak. A technikájuk Iátszólag naiv, valójában szédítően rafinált. Modelljeiknek nem okoznak mindig örömet, de mindig újat és festőien frappírozót árulnak el róluk, a mi sablonosan látó szemünk illúzióinak legyilkolása árán is. Karikatúra dolgában minket nem kényeztettek el. Kis törzs, nagy fej: már kész a humor, már nevet a magyar. Fölösleges talán mondani, hogy ezt a recipét nem veszi tudomásul Vészi Margit. Egyáltalában nem törődik se recipével, se előkelő, jól fésült külsővel, nem törődik azzal se, ha látják, hogy ingadozott, keresett és próbálgatott, míg elleste, megfogta egy emberi arc, emberi helyzet rajzbeli nyitját.
A szobrok nagyobb része Kisfaludi Stróbl Zsigmond mintázó fája alól került ki. Ez a fiatal szobrász nem kalandoz idegen területekre, nem keres egyéb hatást, mint szigorúan plasztikait, s meg kell nézni Rózsa Miklósról készített portréját, hogy lássuk, milyen erőteljes ősi talentuma van a plasztikus arcképhez. Méltó szobrásztársa Liipolja Yrjö. Az iparművészetet Gaiduschek Erzsi finom trébelt munkái képviselik. E művésznő néhány erőteljes talentumra valló képpel is szerepel, amit azért érdemes kiemelni, hogy feljegyezzük, mennyire érvényesül még a fotográfiánál is a beállítás és az elrendezés artisztikus voltában, a vérbeli művész.