Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám
Sok koszorút és fekete ruhát láttam az utcán. Gyászfátyolok libbentek a szemem előtt még a szobámban is, éreztem a tömjén és a gyertya szagát az íróasztalomnál is, pedig ott már egyedül voltam, csak a lelkembe lopózott a tüntetve gyászoló nagyváros láttára a kisvárosi halottak estéjének csöndes-szomorú emléke. Azt hittem, az ünnep hagyománya akar úr lenni fölöttem és szabadgondolkodó gőggel küzködtem a hangulatom ellen. De a fekete fátylak nem akartak eltűnni a szemem elől, a gyertyafüstöt tovább érezte az orrom. Megadtam magam. Nem csinálok dogmát az ünnepeimből - mentegetőztem - de abból sem csinálok dogmát, hogy ne ünnepeljek. Chaise longue-ra dűltem a sötét szobában és a mennyezetre meredt a szemem, ahová az utcai lámpa mázolta a függöny körvonalai, az ablakfák árnyéka közé fényfoltjait.
Vártam a halottaimat. Ha nagy nyomorúságok fekete fátyla borítja be az agyvelőm izzó lámpáját és őszi köd fojtogat, mindig el szoktak jönni. Az apám magas homloka alól kicsillog lágy és mégis határozott, becsületes tekintete. Beszélget hozzám, én kezet csókolok neki s olyan jól esik, hogy van ember, akiben hihetek, mint valaha az istenben és megcsókolhatom a kezét férfi létére, férfi létemre - megalázkodás nélkül.
Elém bukkan egy fehér reverendás alak: zsidógyűlölő paptanárom; szegény mellbe lőtte magát egy zsidólány miatt, akit nem akart vén ortodox apja kiugrott paphoz adni. Most is szarkasztikusan mosolyog, mint amikor érettségi után megjósolta. hogy tíz év múlva fogalmam sem lesz a tantárgyáról (pedig milyen büszke voltam matézis-tudományomra!). Ez a tudás-csúfoló Mefisztó-arca egy tanárnak mindig megvigasztal, ha az bánt, hogy keveset tudok.
Előlopakodik a kis Kendrella, a gömbölyű képű, mindig magoló, mindig igyekvő szomorú kis tót gyerek, csöndes irigye jeleseimnek az iskolában. Neki is kiosztottam a vigasztaló szerepét. A munkátlanul eltöltött, bágyadt heveréssel ellopott napok után eljön megkérdezni: "én dolgoztam, izzadtam, rövid kis életemen át latin föladatok gyötörtek, mit ért a munkám, mit ér a munka?"
Halottak napján - és milyen sok halottas napom van egy évben! - így jönnek mindig egymás után. Előbb az apám. Ö marad legtovább. Utána egy-két pillanatra a többi. A hosszú sor végén jön Valaki, akitől félek, mert szerettem valaha s mert ő a sok között az egyetlen tudatos halott. Megmondta nekem, hogy meg fog halni; elbúcsúzott: azt hittük, őrült. Ép volt és szőke haja úgy ragyogott, mint máskor. Finom bőre alatt vér keringélt a kék erekben. És a búcsúzás után még sem beszélt többet élőpiros ajkkal. Idegrohama jött. Meghalt. S azóta látogat néha, amint ígérte. Próbál megtanítani a "magasabb életre". El akarja hitetni velem, hogy igaz, amit ő hitt, hogy még mindig él, mint szellem. Én most sem hiszek a hitének. Kívülem nem él. De bennem él és elmúlást éreztető órákban elősuhan a sírboltjából, amely az én lelkemben zúgó zöld fenyvesek közt épült fehér márványból.
Valaki eljön és leül mellém a chaise langue-ra. Ha élne, nem lenne ilyen bizalmas viselkedésű hozzám. De nem él, csak bennem.
Leül mellém és beszél hozzám.
- Megint szomorú? Megint fáj, hogy vannak halottak, van elmúlás? Megint mondom magának: nincsenek halottak és nincs elmúlás.
- De vannak halottak és van elmúlás. Maga meghalt. Hogy bennem él, az csak az én szomorúságom; a maga élete a bennem lappangó halál. Az élet a keringő vér, a testet is akaró örömmel teli szilajság - és a maga ajka vértelen, a maga vére megaludt, ember volta elmúlt. Maga csak fájni tud nekem, a maga léte csupa egy fájdalom, ami bennem rágódik. Maga nincs, csak bennem van egy szomorú emlék, amely elmúlik velem s elmúlik idővel az én elmúlásom nélkül is.
- Nem vagyok pusztán a maga tartozéka. Vagyok önmagamban is és maga is önmagában való lesz, ha meg is válik lelke a mostani lakásától. Maga szabadulni szeretne tőlem. Ha csak a maga lelkében élő emlék volnék, meg is tudna szabadulni. De nem tud, mert én vagyok magán kívül is, élek másokban is. Önálló hirdetője vagyok annak, hogy nincsen elmúlás.
- Ne bántson. Soha jobban nem éreztem, mint most, hogy van elmúlás. A tömjénszagnak jobban hiszek, mint magának. Hagyjon itt. Ha itt van, az, hogy itt van, emlékeztet legjobban arra, hogy nincs igaza, hogy elmúlok és semmibe foszlik minden szépség, ami bennem él s amit én okoztam: akaratom, élnivágyásom. elmélázásom, büszkeségem és megalázottságom minden szépsége. Hagyjon itt. Most fáj a vigasztalása, hagyjon itt. Amikor érzem, hogy van elmúlás: akkor van elmúlás. Amit érzek, az van. A maga létét nem érzem kívül magamon: maga nincs.
Fölugrottam a chaise longue-ról. Fölállt ő is. Meggyújtottam a gázlángot s mire a világosságban szétnéztem, nem volt sehol.
- Nincs itt, tehát nincs egyáltalán - nyugtattam meg magam.
Szabadulni akartam a fekete fátylaktól, a tömjénszagtól. Élni akartam: dolgoznom kellett. Leeregettem a rolettát, összeigazítottam a függönyöket és meggyújtottam minden lámpát, ami a szobában akadt.
Kiterítettem magam elé az esti lapot. Kerestem az új híreket a röpülőgépek friss rikordjairól. Valami diadalmasat, valami erőadót akartam olvasni az élő ember vakmerő, szentségtörő tudásáról, az életről, amely gyarmatosítja a halál üres és hideg birodalmát: a kék semmit, a ritka levegőt.
A mindennapos repülőshírek kimaradtak véletlenül, de kaptam helyettük egy tudományos tárcát a Halley-üstökösről.
Máskor talán csak átfutottam volna, elolvastam kétszer.
Millió mérföldekről szóltak a számok és szárnyalni kezdett a fantáziám... Május elsején áthasítja az üstökös a föld pályáját. Május tizedikén napközelben lesz a föld és nap között, tőlünk három-négy millió mérföldre. A naptól elálló, lobogó fényes farka tizennyolc-húsz millió mérföld hosszú. Belejutunk - nincs mentség - ebbe az óriási lángsörénybe. A földünk szédületes sebességgel, a kilőtt óriási golyónak gátat nem ismerő. nem fékezhető gyorsaságával száguld ősidők óta azon a pályán, amely most talán a pusztulásba viszi. Az üstökös sörényében cián-gázokat látni spektroszkópon. Az üstököst meteor-raj romboló, tüzes bombái kísérik. A szilárd üstökös-mag vonzóereje fölszippanthatja a föld egész levegőrétegét egy másodperc alatt...
Fölugrottam az íróasztal mellől, szédülten kapaszkodtam a könyvesszekrényembe. A csöndes elmúlás fájdalmát a rettenetes bizonytalanság víziói, a földi élet megfulladásának borzalmai a tehetetlen kétségbeesés gyötrődésévé változtatták. Úgy éreztem: ritkul a levegőm és a körmöm szinte beletörött a szekrény kemény fájába.
Azt hittem: sziklába kapaszkodom s alattam végtelen emberáradat üvölt. Szederjes fehéremberek arca, hamuszín szerecsen fuldoklók, üregükből kiugrani készülő mandula-szemek; ezerhatszáz millió ember háromszáz nyelven hörgi, üvölti, rikoltja: levegőt! levegőt! Anatole France ott vergődik a földön egy csupasz ausztrál-néger mellett és a hottentotta emberféreg éppen úgy hörög kínjában, mint Miklós cár. Ezerhatszáz millió haldokló, ezerhatszáz millió ember, akinek tüdejét ciangázok marcangolják, aki körül fojtóvá ritkult a levegő; egy egész tízezer évek óta fejlődő fajta, amely a világ urának hiszi magát s amelyet egy másodperc véletlene mentség nélkül, az önvédelem lehetősége nélkül, kínok kínjával örökre kipusztít. Ismerős arcokat láttam a fetrengő áradatban: anyámat, testvéreimet, feleségemet - és ott marta a földet, harapta a követ a halálos fájdalom őrületében az az ember, akiről pedig tudom, hogy megveti az életet: én magam...
Csak egy másodpercig tartott. Elfojtott torkomon aztán kiszakadt egy üvöltés; nem igaz! nem igaz! Fölrántottam a könyvszekrény ajtaját s amíg turkáltam az ismerős könyv után, elfoszlott előlem a borzalom: a vérpiros felhőtlen ég, az alant hörgő sötét végtelen emberáradat. Megtaláltam a könyvet, föllapoztam és kerestem benne a megnyugtatást, a bizonytalanság-oszlató bizonyosságot, a lehetetlenségét egy ilyen világkatasztrófának. Bizonyosra vettem, hogy rátalálok; faltam a betűt, forgattam a lapokat. Az olvasás lehűtött egy kicsit. A szédülésem elmúlt, a homlokom lázas maradt ugyan, de nem éreztem már rajta a rémület fagyos verítékcseppjeit és a gondolataim kezdtek sorakozni, mint a fedezék mögött, eszeveszett futás után a lihegő katonák.
Szorongásom elmúlt egy időre, önbizalmamat meghozta a könyv látása.
De ez sem tartott soká. A világkatasztrófa lehetőségére nem cáfolt rá a tudomány. Igenis, lehetséges, hogy egy pár hónap múlva egy másodperc megfojtja százezer évek hosszú munkájának eredményét: az életet a földön. Az ember kipusztul egy pillanat alatt, mint a szauruszok kihaltak és nem lesznek utánunk élők, akik összeszedjék, múzeumban vizsgálják a csontjainkat. Nem lesznek sírásóink, nem lesznek siratóink, nem lesznek örököseink. Az emberiséget, az egész földi életet agyonroppantja a fátum körme ugyanolyan szokásos nemtörődömséggel, mint a lengyel zsidó az élősdijét. Még csak a formái sem lesznek szebbek a pusztulásnak. Nem lesz fenséges égi tűzijáték a halálunk, nem fogunk mártírhalált halni óriási máglyán, nem rohan nekünk az üstökös, hogy összetörje, lángba borítsa ezt a parányi földet. Nem fogja szertehajítani az űrbe a föld darabjait, hogy más planéták lakóihoz gondolatokat hordjanak, nekik a hullócsillag szépségeit ajándékozzák. A Mars lakói nem rendülnek meg egy égi katasztrófa láttán, nem lesz érző lény, aki vesztünkre gondoljon. Egyszerűen megfulladunk, mert nincs levegőnk és a megfulladás kínjait ciánmérges gázok fogják hatványozni. Eldöglünk, mint a farkas, amelynek strichnines csalétket adott be a farkasok farkasa: az ember. S a többi bolygón sem vesz az egész mészárlásból észre senki semmit. A föld száguld tovább a pályáján hullákkal teli és nem lesz rothadás, amely eleméssze, nem lesz féreg, amely fölfalja a testünket. Arcunkon a halál kínjainak kifejezése és nem borzad meg tőle senki. Múzeumainkban, gyárainkban, millió nyoma tudásunknak, kultúránknak és nem veszi hasznukat senki. A fákról nem hull le a tavaszi virág és a gyümölcstelen, aszott fák ott állanak holtan az idők végtelenéig, - nem néz rájuk senki, nem vár tőlük gyümölcsöt senki. A föld, mint rengeteg koporsó, folytatja orsópörgését a nagy semmiben, mintha volna rajta élet, küzdenének rajta az emberek, vakmerő becsvággyal röpködne levegőjében a madár-ember és mintája, a madár; mintha lenne még kultúra és meglennének az Amazon-vidék ember nem járta buja rengetegei: mintha lenne még cseresznyevirág-ünnep Japánban, mi-caręme Párizsban; mintha olvasnának még a British Múzeumban, bámulnák a milói Vénuszt a Louvre-ban; mintha olvasnák még az Iliászt és a Dorian Grey-t és zokogna ember Werther keservein, törődnék Hamlet problémájával s lázadoznék az éjjeli menedékhely nyomorúsága miatt. A föld forogni fog tovább keserű levében és még a Marsról sem látja senki, hogy ez a tovább fénylő csillag koporsó, amely el nem enyésző hulláit hurcolja magával százezer évek kínjának és harcának, örömének és nyugalmának.
- Tökéletes halál lesz - mondom magamban. - Ez a pusztulás abszolút, mert csúf, mert mindent felölelő és ezenkívül az élet látszatát adja meg más világok számára, amelyekben tovább élhetnénk, mint emlék, mint sejtelmes katasztrófa elsodorta ismeretlen kultúrának érzésekben megújuló energiája. Óceániát elnyelte a tenger, kultúrájának csak sejtése maradt meg, - de legalább a sejtése megmaradt s egynéhány gigászi épület-törmelék valahol a polinéziai szigeteken. A föld tökéletesebben fog elpusztulni, ha elpusztul, mint Óceánia.
Belefáradtam a borzongásba és ez a megállapítás már fáradt agyvelő szükség-munkája volt: a sorsba való beletörődés, a maga-megtagadás parancsa előtt való meghódolás.
Becsaptam a könyvet: csalódtam benne. Csalódtam az egész emberi tudásban, amely előre látja a katasztrófa lehetőségét, de még csak próbálkozni sem tud a védekezéssel. Félvilágításra csavartam le a gázlángokat. Visszaültem pihenőhelyemre, lehunytam a szemem.
- Voltaképpen meg is érdemeljük az abszolút pusztulást. Mit ért az emberiségnek, hogy élt valaha Michel Angelo, Goethe, Praxiteles, Shakespeare, Zola, Petőfi, Dante, Humboldt, Ramsay, Rhodin meg ezernyi ilyen lángész? Mit ér vele az emberiség, hogy hatezer éve van írni-tudás, mikor az embereknek már legfeljebb negyed vagy ötödrésze tud írni? Mit ér a Rembrandt remeke, ha minden milliomodik ember látja? Mit ér a tudás, a szépség, ha minden századiknak van csak benne része? Mit ér az egész kultúra, ha a legtöbb ember lakása ma egészségtelenebb, undorítóbb, mint a kőkorszakbeli barlang-odú? Az az emberiség, amely évezredes küzdelemmel, vértengeren, könnyfolyamokon át odáig sem tudott eljutni, hogy mindenkinek legyen ennivalója, amely a röpülőgép idején barbárnak hagyja meg a Iegtöbb embert - minek éljen tovább? Mit ért az egész évezredes hajsza a boldogság után, mit ért ezer évek és embermilliók munkája?... Szeretnék aludni és nem bánnám, ha az én álomtalan álmom az emberiség sorsa lenne...
Valaki ott ült mellettem és lesimította a homlokomról a keserűség ráncait.
- Hát még nem tanulta meg, hogy az élet célja önmagában való? Még nem tudja, hogy csak az egyénre nézve lehet céltalan, eredménytelen a munka, de az emberiségre nézve nem? Azt hiszi, hogy a maga munkájának csak az a célja, amit maga célnak gondol: sovány pénzfizetség és a másoknak hasznosság mentség-gondolata? Azt hiszi, a nyomorgó állatember hiába élt? Azt hiszi, a gép rabszolgájának éhsége hiábavalóvá teszi a munkáját is? Éppen maga hiszi ezt?!
- Nem hiszem. Tudom, hogy a munka hasznos, hogy a kifejtett energia nem veszett el, hogy a részeges téglahordó talán a kultúra palotáját segít építeni. De mit ér vele? Mit jelent az neki, hogy könyvtárnak épít palotát, ha nem tud olvasni? Mit ér a munka, ha mást tesz boldoggá s nem azt. aki elvégzi? Ne tagadja le előttem, hogy még mer bízni az emberiségben. Maga tudja, hogy a részeges téglahordónak, vagy az unokájának használni fog még, örömöt és élvezetet hoz még az a palota, amit épít. Tudja, hogy az ember darabja az emberiségnek és még jobban érzi, hogy az emberi kultúra mindenkinek öröke. Amiért ma még az elsőszülött elpörli az egész örökséget fiatalabb testvéreitől, miért kellene átengedni a pusztulásnak az örökséget magát, amelynek birtokáért még folyik a pör?
- Nem arról van szó, hogy átengedjem a pusztulásnak. Arról van szó, hogy elpusztul örökség és örökös. Arról van szó, hogy egy bolond véletlen pontot tehet bármely pillanatban annak a mondatnak közepén, amely az emberiség boldogulásának evangéliumi igéjét akarja enunciálni.
- Tegyük föl, hogy megvan ez a lehetőség. Mondjuk, hogy a pusztulás nemcsak az emberi szellem formáit teszi tönkre, hanem tönkreteszi a lényeget is; hogy az emberi életenergiának tovább-élése babona, amikor minden egyéb energiának örök volta tudomány-számba megy. Mondjuk, hogy a világkatasztrófa, úgy, amint maga várja, tényleg lehetőség. Éppen olyan lehetőség, mint az, hogy magát elüti a villamos az utcán. Maga azért kimegy minden nap az utcára, ez a lehetőség nem zavarja, nem is gondol rá. Dolgozik, megírja a cikkét és nem törődik azzal, hogy amikor a honoráriumért megy, véletlenül a villamos kereke alá kerülhet.
- Ez az én pusztulásom, nem az emberiségé, a kultúráé.
- De maga darabja az emberiségnek és része a kultúrának, sőt élesztője akar lenni, többre becsüli magát, mint kultúr-értéket a meztelen dajak-nál. S ha az ember munkájának az egyént kell jutalmaznia, mivel több másokra nézve pusztulásuk, mint magára nézve, hogy nem tudta fölvenni a honoráriumot, mert a villamos alá bukott a sarkon? Mivel több a világkatasztrófa lehetősége a villamos-katasztrófa lehetőségénél? Miért törődik mással, ha magával nem gondol? A saját érvei fordulnak maga ellen.
Hallgattam.
- A munkást mindennap érheti halálos baleset. És mégis dolgozik. mert élni akar, mert életenergiája a munkában merül ki. S maga ne tudna megszabadulni annak a lehetőségnek munkakedv-rabló hatásától, amelyet maga sem lát valószínűbbnek egy állvány-összeomlás katasztrófájánál? Álljon föl!
Fölkeltem és odamentem az asztalomhoz. Kezembe vettem a tollat, Eligazítottam a papírt.
- Igen. Dolgozom. Élni akarok és hasznos akarok lenni.
Szemem az üres papírosra meredt, tudtam, hogy nincs igazam, da mégis éreztem, hogy igazam van.
- Igen. Dolgozom. De hátha hiába... Hátha minden hiába... Hátha vörös május koporsóvá változtatja a tavaszos földet... Hátha hiába éltek a Krisztusok, Aischylochosok, Edisonok, Plátók, Galileik, Marxok... Hátha minden hiába...
Írni próbáltam. Nem sikerült. Valaki már elfoszlott a lámpafényben s én lecsaptam a tollat, a tenyerembe támasztottam fájó fejem.
- Szellemek nincsenek és ha meghaltam, nem vagyok többet. S ha megfojtja az életet ezen a földön a jövő május, nem lesz, aki mához egy évre velem gondoljon.
Tudtam, hogy nekem nem használna, ha rám is gondolnának. De nem bírtam leírni többet egy sort sem. Elmentem hazulról és gondolatok nélkül, érzés nélkül kószáltam a ködben. Az utcán gyászruhás emberek siettek haza a temetőből. Hangosan beszéltek, frissek voltak: érdekes látványosság volt nekik a kivilágított temető.