Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY

MÓRICZ ZSIGMOND: SÁRARANY
- REGÉNY - (FOLYTATÁS.
XX.

Kegyetlen nagy öröm fogta el Danit, mikor látta a grófnő színe változását. Gőgös érzéssel nem sajnálta, nem szánta volna, ha belehal sem. A melle feszült, a szeme szikrázott, az arca állatias, vad megelégültségtől fénylett. Igy kell! Ez az, amire vágyott. Sarka alatt gázolni az asszonyt! Mi neki egy asszonyi állat, ha grófnő is! Asszony! Semmi! Kirepül belőle a lélek, ha az igazi férfi jól a szemébe néz. Hát még ha megfogná. Összekapja az ujjait s érzi bennük az erőt, a kívánságot; hogy le tudná róla tépni egy rántással a ruhát!...

Hirtelen sarkon fordult. Megérezte, hogy a másik férfi, akinek több nyilvános joga van ehhez az asszonyhoz, ha nincs ezredrésznyi valóságos jussa is, rögtön meg fogja alázni: kidobja öt innen. Megfordult és elment kemény, önérzetes lépésekkel; tudta, hogy amaz tehetetlen dühvel néz utána. Nem is pillantott sem jobbra, sem balra, nem látott meg semmit és senkit: mikor a lépcsőházból kilépett a szabadba, valaki a nevét suttogta.

- Dani!

Odapillantott félszemmel. Bora volt, aki úgy elfeledkezett a grófnéjáról, mintha nem is élne neki s most az ajtófélfához támaszkodva, azt átölelve, belekapaszkodva, a pillantásával repült csak utána Turi Daninak.

A szép paraszt félszája szögletibe egy kis mosoly rezdült meg. Tetszett neki, hogy volt valaki a maga népéből, ha csak egy semmi lyány is, aki ott volt, látta a győzelmét.

Azzal ügyet sem vetett többet a lányra, elment.

Bora pedig úgy ölelte az ajtót, mintha vissza akarná tartani magát testi kötelékekkel, hogy a lelki vágy, a kívánság utána ne röpítse a mágnesének.

A kapu előtt, az utcán megállott a paraszt, jobbra menjen-e, vagy balra; be a faluba, haza, vagy ki a mezőre.

Egy percnyi óntudatlan habozás után, erősen megfordult, ki a mezőnek.

Súlyos és mégis szinte szökellő lépésekkel haladt a porban. Majd letért a mezei út szélére, túl a begyöpösödött árkon s a kiszáradt pocsétákat kerülgető gyalogúton haladt előre. Egyszer aztán befordult a poros útilapuk és szikkadt szárú garádicskórók közt siető útról egy mezsgyeösvényen a kukoricások és búzatáblák közé. Elmaradt mögötte az út poros levegője, friss szél csapott az arcába, démutkák és kakukkfüvek illata vette körül s a kukorica fejlődő levele zsibongó sustorgással zajlott körülötte. Lecsípett egy hatalmas cickóróról egy szem ragyogó sárga virágot s balra kanyarodott a nap elöl, amely már lent volt a vetések fölött s vörösödő arccal bámult utána.

Jól esett neki, hogy kijárhatja magát az isten szabad földjén. S csak úgy süvöltött belőle a kieresztett energia, mint a gépből a gőz, szinte fütyölt. Egy jó félórai kemény dobogás után csöndesedett, megereszkedett, rendes tempót vett fül. Közeledett a maga földjéhez, ahol ma állottak a búzába az aratók.

Jó kedvvel fogadták.

Vidáman köszönt vissza nekik; letört egy kalászt, szétdörzsölte a markában, kifújta a pelyvát s örült, mikor látta a szép, piros, érett szemeket. Csak úgy dagadt mindenik a kövérségtől, sehol egy aszott szem; nem is ártott hát annyira a múlt hetek esője, hősége, mint féltek tőle. Mária anyánk, az istenanya képe ott mosolygott minden szem boldogabbik végén.

- Hát mi lesz, gazduram! - kiáltotta egy legény és sunyin odaintett a másiknak.

Dani értette a szót. A szegény ember szavát, aki alattomos formában szüntelen ott kerülgeti az isten kegyeltjeit ingyen ajándékért.

- Ádomás lesz, Péter, áldomás! - felelt rá nagy hangon.

- Akkor jó, - lélegzett fel mindenki.

Éppen végére értek a rendnek és sorban kiállottak kaszát fenni.

- Hát emberek, asszonyok, fattyak, lyányok, ki fáradt?

Ugyan ki volna az, szent aratás első napján?

- Ki lát máma holdvilágon aratni?

Mindenki.

- Na hát akkor Péter, accide a kaszádat, ülj fel a lógósra, oszt ott a pálinkás csobolyó, ugorj haza, hozd tele. Addig innen haza nem megyünk, míg le nem szedjük ezt a kis táblát.

Végig mutatott a hatalmas búzatáblán. Mindenki örült neki. Jól esik dolgozni, ha a gazda vezet. Kivált ha Turi Dani ez a gazda.

Dani végigfuttatta szemét a kasza élin.

- Jó kaszád van.

- Mer jó kézbe jár!...

Dani intett rá, elismerően.

A legény már fenn ült a lovon, mögötte a pálinkának való hordócska, onnan szólt le még egyszer a legény.

- Másnak nem is adnám a kezibe: isten az atyám!

- Hozd ki az enyimet is! - kiáltott utána Dani, - oszt mond meg asszonyodnak...

- Mit?

- Sose mondj semmit!... No lyányok, hát csak gyúccsatok rá arra a nótára.

Egy derék marokkötő lány a szemébe nevetett s nem kérette magát, magas sikító hangon rázendített:

Nem vótam én addig beteg,
Míg téged nem szerettelek.
Azóta vagyok halálos,
Véled nem lehetek páros.

- Fenét! - mondta a nótára Dani. - Ha abba akarsz belehalni, úgy kell agyonverni, bottal.

- Maga beszélhet, - mondta a nótás lány és letette az öléből a kévekötő gúzscsomót. - Könnyű magának. Mindig csak olyanokkal vót dóga

- Milyenekkel, te?

- Akik veszkődtek magáér.

Dani átkapta a lányt derékon.

- Hát te nem veszkődsz értem?

- Én? Hagyjon békén, mert...

Dulakodtak. A férfin látszott, hogy nem sokat törődik a lánnyal, csak nyomorgatja. Úgy is végződött az egész, sután, a lány kibujt a keze közül, bár maga se akarta s ő eleresztette, mert más valami jutott az eszébe. A fénkővel néhányszor végigszaladt a kasza élén, azzal előre ment és rendbe állott. Az emberek sorra következtek utána. Mögötte egy lúdnyakú, vörös arcú, szótlan, sovány ember jött, aztán egy másik savanyú paraszt, majd az a kis görbe vén ember, aki a minap reggel megleckéztette, s így tovább, nyolcan.

Dani boldog érzéssel eresztette ki a kaszát. Pompásan suhant az s egy nyisszanással leszelte a mereven elébe bókoló kalászsort. Kemény férfikarja jól érezte a munka erejét s hamar lefoglalta minden gondolatát a kasza. Válogatva, minden göringyet mellőzve, felverődött bodzahajtást, tüskerózsa gazát kikerülve, művészi biztossággal s gépi taktussal haladt előre a renden. Valamivel gyorsabb volt a tempója, mint a többieknek, úgy hogy messze haladt s a lúdnyakú paraszt megerőltette magát, hogy nyomába érjen. Szaporán és ügyesen járt sarkában a kévekötő lány, csöndesen dúdolva a nótákat, melyeket a többiek éles hangon daloltak. Senki sem gondolt egy igére sem a nóták értelméből, csak fújták, ahogy jött, egymás után. Édeses illata volt a nótának, mint a lekaszált búza torzsája közt a sarjadó kakukkfűnek.

Dani csak haladt, haladt előre, suhogott a kaszája, s oly gyorsan aratta a búzaszárat, mint feje a gondolatot. A gyorsan beálló alkonyatban erősen elmaradtak mögötte a többiek.

- No isten áldja, gazduram! - kurjantott valaki utána. - Mán mi nem érjük utól, ha így befogta a táltost!

Dani elmosolyodott s hozzáfogott kaszát fenni. A többiek is sorba kiállottak és nyolc kasza csisszenő-nyisszenő csengése messze hallatszott a síkon. Aratók mentek hazafelé a tábla túlsó végén szaladó úton, s bekiáltottak egy-egy szót a sűrűsödő esti levegőn át.

- Hónap is nap lesz!

- Aki megéri! - feleseltek vissza innen.

- Jó gazdátok van, egy napból kettőt csinál.

- Jaj bizony Turi Dani az ű neve!

Nevettek. Becsületesen, jókedvvel, vidáman, semmiségen.

A hazamenő munkások elhaladtak, a vállukon lengő kasza még idecsillant, a lányok gereblyéje az égre rajzolódott, aztán mindnyájan beolvadtak a szomszéd kukoricatábla sűrűjébe.

Újra megharsant a kasza és Dani nemsokára kiért a föld végére. Egy percig gondolkozott, bevárja-e a többieket, aztán rápillantott a gyors munkában kipirult kévekötő lányra, aki fölegyenesedett s tüzes szemekkel nézett rá, mintha mondta volna:

- E jó kis hajtás vót.

Aztán gyorsan elszánta magát és kilépte az új rendben a maga helyét, azzal nekieredt. Jó széles rendet fogott, hogy a búzának legyen hova dűlni, a lánynak helye dolgozni, s úgy haladt előre, mint az árnyék. Mintha szárnyat kapott volna a kaszája, súlya se lett volna, magától suhogott, csak lépni kellett a nyomán. Fürj szava serített a búza közt, éles szavú tücskök cirpeltek, s fenn az égen egy csoport vad lúd krúgatott. Az aratók, akik most értek a maguk rendjének végére, nagy ujjongással kurjongattak az égi madarak után, majd legények, lányok csintalanul egymásba csíptek s nyáréji viháncolás csatározott. Dani kinyitotta mind a két fülét, úgy szelte a hangot, orrával az illatot, szemével a violasötét égalját, a sűrűn hunyorgó csillagokat s a tele képpel mosolygó holdat futotta körül. Melege volt, a mellényt is lelökte magáról, karján feljebb tűrte az ingujjat s a teste kövér párát bocsátott. A lány halkan duruzsolt mögötte egy nótát. Már elfogyott a kévekötő gyékénye, ideje nem volt búzaszárból újat tekerni, hát csak kévébe fogta a lekaszált vetést, majd felkötik holnap. Igy is alig győz együtt tartani a gazdával.

Nemsokára megjött Péter is a lovon. Hozott pálinkát bőven, meg kenyeret szalonnát, száraz kolbászt, száraz oldalast. Ellátta a gazdasszonya bőven, legyen elesége a népnek az éjjeli munkához. Nagy riadallal fogadták, s rögtön neki is ültek a jó vacsorának. Csak a gazda nem hederített rájuk. Sem étel, sem ital nem kellett neki.

- Erigy Julcsa te is, enni.

- Minek?

- Ha éhes vagy.

- Ha nem vagyok!

- Mér ne vónál ?

- Maga mellett?

- Én nem lakatlak jól!

- Óh!... dünnyögött csendesen felvihogva Julcsa.

- Gyere hé! - kiáltottak neki csintalanul a vacsorálók is. Kolbászt kapsz!

- Nem kell nékem, - mondta a lány és csendesen hozzátette, - még ha gazduram adná!...

Dani gyorsan odapillantott. Közvetlen mellette állott a leány; nagy, erős, vaskos lány; kemény inge csak úgy duzzadt, erős karjait széttárva eresztette le, feltűrt szoknyája terjedelmessé tette csípőben, s az arca tüzelt, még így holdvilágon is szinte sütött. És a homály leple alatt olyan nyíltan, durván, szemérmetlenül kínálta oda magát a búza közt. hogy csak egy ujjal kellett volna hozzányúlni...

És Daniban, először életében undorodó düh ingerült fel s szeretett volna belerúgni a bestiába.

De csak elfordult, nem szólt, kieresztette a kaszát s oly gyorsan kezdett dolgozni, mintha menekülni akarna az üldözőjétől. Egy ideig valóságos verseny volt, ami köztük kifejlődött. Ki bír több munkát, a kaszás-e vagy a kéverakó lány. Két renden haladtak végig s Dani dühösen érezte a sarkában a lány lihegését.

- Vigyázz! - fakadt ki végre, - úgy dógozz, hogy én mezgerelek utánad hónap.

- Én utánam lehet!

Dani dühösen hitte el neki, hogy jól végzi a munkáját s tovább kaszált. Egyre nőtt a haragja. Szidta magát a lustaságáért. Szidta a kaszáját. Eszébe jutott, hogy nem a maga jószágával dolgozik. Át is rikoltott nagy hangon a többiekhez, akik a vacsora után most készülődtek fel, hogy munkába álljanak.

- Péter! Hun az én kaszám?

- Itt van-e!

- Hozd hát ide, mert...

Lihegve várta be, míg a legény, aki áttört a búzán, elhozta a kaszát s visszaadta neki a másikat.

A legény megnézte a szerszámát.

- Ejnye gazduram! - fakadt ki. - Mi az áldást csinált evvel a kaszával?

- Kaszáltam vele.

- Beretválkozni lehetett vón evvel, mikor odaattam, no nem jó mán a vasas zsidónak se. Énye. Isz e nem kasza mán, ha fűrész...

A legény kétségbeesve hagyta ott a gazdát s reggelig mohogott az agyon csorbult kaszáján. Dani meg újra neki állott s a pompás kaszával úgy haladt előre, mint az álom. Vidáman, örömmel érezte, hogy a lány elmarad mögötte. Minden suhintással tért nyert s szabadult a nőstény izgató, undorító közeléből.

Eszébe jutott a grófnő. Újra elismételt magában minden pillanatot, amit előtte töltött. Kirepült a gondolata, mint fészkiről a sas, és nőtt, dagadt benne az érzés.

Új rendet kezdett ismét. Már nem vágtatott annyira, lendülettel, könnyen, de szinte szórakozottan haladt. Vadította a szívét, birizgelte érzéseit a nyári éjszaka, az illatos meleg, a búzatábla termékeny szaga, a madarak, bogarak zenéje, a távoli tóból idezengő békariongás, és meg-megállott, behunyt szemmel szívta be a buja levegőt, térde meg-megroggyant, és egyet-egyet nyújtózott, hogy pattant a csontja kötése. S ezalatt beérte a lány, amely úgy rohant utána, vakon, vadul, lihegve.

Már nem is bánta a gazda. Megállott, visszafordult s kaszáját leeresztve sarkára, várta.

Mikor az utolsó kévét is egyberakta a lány, még gúzst csavart az ép búzaszárakból s szabályosan átkötötte. Akkor felállt. Szembenézett a férfival, aki egy tenyérnyire volt tőle.

És Dani átkapta félkarral, vad kegyetlenül átölelte, levágta a kéve búzára. Csókkal, mindkettőjüknek irtózatosan kéjes csókkal törte agyon.

Mikor magához tért, fölemelte fejét s ködkönnyes szemmel körülnézett.

Meghűlt benne a vér s mint kígyó elöl kapta vissza szemét. Egy hajszálnyira állott a kasza hegye a szemétől. Az Isten őrizte meg, hogy régen keresztül nem szaladt rajta.

Kijózanodott, megjuházott, felállt. Kézbe vette a kaszát, megsuhintotta s abbahagyta. A lány ott hevert a földön. Erőt vett magán, újra dolgozni próbált. Madárcsipogást hallott. lehajolt, figyelt s látta, hogy fürjfészek van előtte. Egy kaszavágás már szétszelte volna a fészket. Megesett a szíve, megszánta a boldogtalan kis családot. Kapta magát, gondosan körülkaszálta a szent helyet, aztán nagyot lélegzett. Nem volt többé semmi íze a munkához.

Hirtelen elhatározással vállra vetette a kaszát s vissza, lement a szekérútra. Hazafelé indult.

Vissza sem nézett, oda sem pillantott a lányra, aki ott feküdt rendetlen ruhával a kévén, mint egy szétmállott élet.

Lehaladt az úton s nemsokára elmaradt mögötte az aratócsoport friss zaja. Csak a kifogyhatatlan nóta kisérte messzire. Harmat kezdett gyöngyözni a fűben s Dani csöndesen tiporta a lucskos pástot poros csizmájával. Vállán himbálózott a kasza s ő álmatagon ment, ment a falu felé.

A békés, csöndes éjszakán lazára szállottak idegei s meseszépen káprázott szemébe a grófnő képe. Lelankasztotta fejét, mint a napszúrta virág, s elsóhajtotta: Hej ha azt megölelné csak egyszer!

Be lágyan, be puhán, be máskép tudná, mint ahogy asszonyt szokott ölelni. Olyan érezhetetlenül, alig birizgelné a színét, olyan könnyen alig emelintené meg a súlyát. Tenyere bőrében, ujjai hegyén zsenge zsibongást érez. Megérzi az éjszakai szellőt s keményre borzolódik tőle kezén, karján a sok apró szőrtüsök. Szinte felolvad acélos izmainak kemény felülete s híggá lesz, megérzi a semmi hatását.

Engedi, hogy lábai egyenletes tempóban vigyék előre, de nem akarja s nem cselekszi. Mássá lesz, mint a ki volt és új képességeket érez meg magában. És minden illat olyan erős, olyan átható. A lucerna nyers gazszaga, és a kukoricalevél szúrós, édeses párája; a szagos füvek csakúgy égetnek, a mezei istenfa, meg a fehér üröm, a kakukkfű, s a kellemesen büdös tüskerózsa mind buján gőzölgi ki a lelkét, amely belopódzik az ember minden bőrlikacsán.

Dani kábulást, részegülést érez miattuk, feszül az agya és úgy érzi, mintha nemsokára fel tudna szállani a levegőbe.

Végre itt a falu. Az akácfák alatt beballag. Egy-két kutya megvakkan itt-ott, de megérezve a falubeli ember szagát, újra elhallgatnak.

Hazaér. Felakasztja a kaszát az ereszbe. s az ablak alá lép, benéz. Felesége még fönn van, virraszt, várja. Varrás van előtte, de nem dolgozik, ölébe ejtette s a lámpába bámul. Daninak ez mind olyan különös ma. Megérzi a felesége igazi lényét, megkapja, meghatja a gyöngeség, ami a sötétszemű, törékeny formájú, fehérnyakú asszonyból szinte lesír. Eddig idegen és kellemetlen volt ez neki, most megfogja a lelkét s jósággal tölti el a szívét.

Bemegy a házba, a sötét konyhából benyit a szobába. Az asszony alig mozdul meg, csak sötét nagy szemeit veti rá kérdően. Dani bólint köszönésül, aztán közellép, elmegy a felesége mellett, hogy egy másik székre leüljön és közben ujjai hegyével alig érintve megsimítja az asszonya meztelen hátát, amely az ingvállból kiemelkedik.

Erzsi végigborzong a hőségtől s idegenkedve, összevont szemmel néz az urára.

Dani leül s gyöngéden, melegen néz az asszony szemébe, ahogy sosem szokott.

- Éhes vagy? - kérdi csöndesen Erzsi.

Dani megingatja a fejét.

- Semmisem kell?

- Nem.

Erzsi sóhajt, feláll, nem szól. mozdulatot tesz, mintha vetkezni akarna. de abbahagyja.

Dani olyan lágyan néz rá, szinte könnyes lesz a szeme.

- Mi bajod? - szól halkan az asszony.

- Szeretlek Erzsi.

Erzsi hideglelős émelygést érez.

Dani feláll, hozzálép, gyöngén megöleli s a szemébe néz.

- Ugyan ne ízetlenkedj nekem.

De az ura nem hagyja. Úgy öleli meg az asszonyt, ahogy az ügyvédtől látta. Úgy ahogy most a szíve diktálja.

- Nem tom mi jött rád, - szól a felesége s elfordítja a fejét.

Dani gyöngéden mosolyog.

- Igazán nem eszel?

A férfi nemet int.

- Akkor feküdni.

A lámpához lépett s elfújta.

Egy perc múlva már ágyban volt. Az ura odaült mellé, ráhajolt, úgy csókolta. Megcsókolta a homlokát, a szemét, újra a szemét, az arcát, az állát, szemét s puhán, mint a lánygyermekéét, az ajkát.

Az asszonyt végig-végig bizseregte a sok, szinte érzéketlenül gyönge csók. Elkábult a feje, mert erre vágyott ő, mindig erre, nem a durva, vad, nyers ölelésre. És lassan belesimult az ura ölelő karjába.

De egyszerre csak megdermedt. Jéggé fagyott minden teste. Megértette a férfit.

Hisz e: nem őt öleli! Nem öt szereti.

A grófnét!

Arra készül, azt próbálja, ahhoz gyakorolja magát.

És undor, düh, soha, soha nem érzett ellenszegülő idegenség fogta el. Fölugrott, és kitépte, kiszaggatta magát a férfi szerelméből.

- Coki! Coki! - kiáltotta tele torokkal. - Coki kutya! Ereggy a grófnédhoz, ereggy a grófnédhoz!

És hörgött és sikító hangokat vetett ki a torka.

- Eriggy innen, hagyj itt, hagyj itt, eriggy a grófnédhoz!

Dani megdermedt, találva érezte magát.

Percekig állottak a koromsötétben szemben egymással, mint villamos áramot fogva fel egymás jelenlétét.

Dani keményen kinyújtotta a kezét s találomra torkon ragadta az asszonyt.

- Coki! - hörögte az asszony, - coki!

A férfinak elmúlt minden szerelemhősége, a megalázott, meggyalázott férfiassága robbant fel.

- Parancsolom! - morogta a foga közt.

- A kutyádnak parancsolsz, kutya. Soha! Ha én nem akarom! Soha!

Dani félkézzel vállon ragadta az asszonyt, megrázta, falhoz verdeste, és messze kihajította az ágyból a szoba közepére.

(Folytatása következik.)