Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám
Mit keresek én itt? Ismeretlen emberek, idegen arcok vonulnak előttem el, - nem tudom, hova - beszélnek, - nem tudom, miről. Csüggeszt az idegenség, az elhagyottság, a magány.
Ködös, nedves, hideg az idő. A köd lelkemben gubbaszt, a nedvesség tagjaimon szivárog keresztül, csontig mar a hideg.
Nyitott esernyővel jobbomban, állok a fogadó kapujában s nem bírom magamat rászánni, hogy kilépjek. Hát valami nyári tanulmányútra szakadt irodafőnök vagyok-e én, hogy hangulat nélkül, pusztán kötelességérzetből intézzek el múzeumokat? Úgy érzem, elkorhadok, elkallódom, elszáradok a nagy hallgatásban.
Ti magány emberei, nem hiszek a lelketekben! A valódi, igazi, meleg benső-élet túlteltsége szavakban buzog ki. Szavakat kell mondanom és szavakat kell hallanom, beszélnem kell, ha örülök, beszélnem, ha szenvedek - mindent, szenvedést és örömöt, szavak ajándékoztak nekem. Szavakat akarok hát elkapni a tovasiető tömegből, hátha akad egy szó, amely szívembe mélyen belehatol s e nagy törődöttségből feltámaszt megint.
"Ibolyát vegyenek, szép, friss ibolyát!" - kiált egy kofa - "tíz fillér csomója."
"Azt hiszi, mienk a szavazat-többség"... hát persze uraim, hosszú császárkabátos két nagy-jó uram, - az bizonyára a tietek, sőt kell, hogy a tietek legyen. Mire való volna különben ez a ti jámbor, többség-buta arcotok, ha nem arra, hogy e mi áldott demokráciánkban mindenben diadalmaskodjatok. Éljen a többség! Éljen, éljen, éljen!
Hadd lépek ki már! Mit húzódozom? Hiszen az élet itt sem más, mint bárhol e világon.
S már rovom az utcákat. Kíváncsian nézelődöm - vajon mi bukkan majd elém?
"Ott voltál-e a színházban tegnap?"
"Ott."
"Mint vélekedel az új darab felől?"
"Nagyszerű, - és te?"
"Undok."
"Nos... És a bírálatok?"
"Sohasem olvasok bírálatokat."
"Soha?"
"Soha."
Lám. Vajmi kevéssé biztató beszéd. Vállalkozó kedvem már megint oda. Egyetlen ily szónak mekkora hatalma van.
Nagyszerű - undok.
Hol itt a mérték? Mint képzelhettem, hogy azt én tartom kezemben?
S ha tartanám is? Mit kezdhetnék vele?
Hiszen az emberek nem olvasnak bírálatot. Nem merem őket szemrehányással illetni e miatt. De meghökken az ember az ilyesmin, amikor bírálónak készül maga is.
Kíméletlen, kegyetlen az idegen világ. Tükröt tart igazi ábrázatod elé. Hallanom kell lépteim neszét, fülem zúgását, szívem dobogását. Hivatásomban sohasem kételkedtem, - most inog alattam a talaj.
Mért nem lett belőlem utcaseprő? Mért nem asztalos? Mért nem lakatos?
Az élethez való közvetlen vonatkozását mint veszti el a gyermek, hirtelen mint látja ott maga és a dolgok között: a könyvet! Szeretném megragadni azt a pillanatot, amelyben a könyvek az én saját, legsajátabb fiatal életemet mások életébe csalták volt bele.
Visszapillantván látom, messze, messze, nagy távolban valahol, valami könyvesbolt kirakata előtt mint áll egy diák. Szeme mintha nyelné a könyveket. Látom aztán megint éji álomidőn mint oson apjának könyves szobájába egy könyvért s mint olvas... olvas, míg csak le nem csukódik fáradt szemhéja.
"Beteges hajlam" - vélitek. Az ítélet, félek, elhamarkodott. Természet dolga ez, olyik ember az életen kezdi s végzi könyveken. Más meg könyveken kezdi s keresztül küzdi magát az életig.
Ne mondjátok: ez egészség - az egészségtelenség. Gazdagabb a természet, mintsem gondolnátok. Minden fiatalság egészséges, amelyiknek mérhetetlen vágyat táplál szorongó szíve.
Van, aki fölfedező utakra indulna, vannak, akik házakat, tornyokat akarnak építeni, csatákat vívni, világot repülni át... mi pedig sápadt testvéreim az őszszakálú Guttenbergben, mi olvasni akartunk.
Senki sem kényszerített, kényszerből mi magunk sem tettük - magától következett. Olvastunk, olvastunk, hogy mindent hadd olvastunk legyen.
Tudtok-e még, testvérek, lázas gyönyöréről amaz első éjnek, amelyben egész füzet telt meg benyomásokkal a nyakra-főre elolvasott sok mindenféle felől.
Tudtok-e még róla? (Hangosan mondandó.)
Tudtok-e még? (Halkan, elhalón.)
Ugyan nyissatok föl újra egy-egy ily régi füzetet. Akkori benyomások - mik voltatok csupán? Egy-egy könyv, egy-egy költemény mit adhatott nekünk? Érthetetlen báját egy-egy csendülésnek, egy-egy ige tünékeny villanását, futó árnyékát egy-egy szónak, egy-egy fordulat ezüstcsengésű zenéjét, virágos mondatok hullámzó illatát, suhanó lejtések lázas remegéseit. Csak az élet felől nem volt számunkra a könyveknek mondanivalójuk - ellenkezőleg - úgy meredtek föl belőle, úgy álltak ott holmi örökre-kész, örök-állandóságú, változhatatlan dolgokul. A költő óriási, varázslatos, földöntúli lény - Isten.
Ugyan nyissátok csak föl őket, a régi füzeteket s emlékezzetek ama reggeli órára, amikor borzongva, dobogó szívvel álltatok saját írástok rejtelme előtt s úgy kérdeztétek csodálkozón önmagatokat: ugyan mi is lehet ez? Írhattak volna-e ilyesmit mások is?
Aki művészetről ír - hirdették az iskolában - azt műbírálónak nevezik.
S ezzel aztán már el is dőlt sorsotok. Az élettől-idegen fiú jogot formált rá, hogy a legfőbb életteljességről, a művészetről mondjon ítéletet.
Félelmes időszak, midőn laza benyomások szilárdulást, központot kerestek.
Semmi - semmi - minden szertehullt. Mit lehessen tenni?
Bölcs, okleveles urakhoz megy az ember s tanácsért esedezik. Azok köhintenek egyet - tartoznak ezzel a tekintélyüknek - köhécselnek előbb és aztán így szólnak: "Erős jelei a bírálói tehetségnek - de teljes képzettség kell ide - dolgoznod kell, tanulnod, fiam".
(Átkozott csürhe! Bocsánat - ez nem tartozik a tárgyra, - de tollam nem állhatta meg.)
Tanulni, hiszen mit jelent az? Könyveket kell olvasni, amelyek az emberhez közelebb hozzanak más könyveket s fölnyissák a művészet titkának zárait.
Könyvekből tudtam meg, mi is legyen voltaképen a tragikum, mi a komikum, mi az epikai és mi az idilli elem... s még több efféle balgaságot is.
Mindent tudtam immár a művészetbeli kűlönbségekről, határokról, válfajokról s az egyes válfajok különlegességeiről. Öröm volt látni, hamarosan mekkora műveltségre tettem szert s hova-tovább mily pompásan tudtam élni e sok mindenféle betanult holmival. Papagáj sem csinálhatta volna jobban.
Csakhogy a könyvek, a jó könyvek az embert mind messzebbre viszik. Az ember halad. Csakhamar új tapasztalatokkal kellett gazdagodnom.
A műremeken, hallottam, magában véve semmi sincs, amit fürkészni kellene. A mű fontossága: az ember, a fajta, a hely és az idő, amik az embert termik, hogy olyat teremtsen.
Jó tan volt ez, - finom kis tan, mondhatom. Megnyugtató, végérvényes, biztos valami. És milieu, meg kell engednetek, mégis csak finom egy szó. Oly szép, oly művelt a csengése.
Vegyünk két-három kiló könyvet, ugyanegy szerzőtől, vagy ugyanegy korszak szerzőitől valót, jegyezzük ama részeket, amelyek idő. hely és egyéniség tekintetében különösen jellemzőknek látszanak, kis papírszeletekre, ezeket keverjük, rázzuk össze jól egy köcsögkalapban, néhányat úgy találomra húzzunk ki közülük, ragasszuk nagyobbfajta papírra, épp csak arra ügyelvén, hogy az egyes fölragasztott szeletek között némi, nem túlterjedelmes tiszta köz maradjon. Ezt a kis térséget kell most már a bírálónak a "milieu" szóval és saját eredeti észrevételeivel kitöltenie - (valamelyes saját eredeti mondanivalója csak akad mindenkinek - ha más nem, hát legalább: Íme mily szép, mily csúnya, mily különös, mily jellegzetes, stb.) Észre sem veszitek, néhány hasáb mily hamar megtelik.
E kevéssé megerőltető, kellemes módon nem csak hogy kialakul a kor, a hely, az egyéniség képe - de még a valóságnál is valóbbnak tűnik. Egy-egy évszázad egy-egy fejezetben. A nagy ökör ereje a kicsike tégelyben - az ilyesmiből jó lé könnyen készíthető. S a szakácsot, aki ért ilyesmihez, műbírálónak, gondolkodónak, letűnt idők feltámasztójának nevezik.
Szép, szép ez, uraim! Új életre kelteni, - fölötte szép! De hát mért nem inkább csak élni? Nem töprengni utcahosszat, hanem élni, cselekedni, hatni. Mindenekelőtt nagyon ajánlatos, hogy az ember attól a benzingőzt lihegő szörnyetegtől, amely zúgva épp erre robog, halálra ne gázoltassa magát. Azért hát nagy bölcsen még idejekorán kitérek. Amaz úri ember, aki a vad kocsit könnyed kézzel fékezi s akinek csak tutulnia kell, hogy útjából az emberek jobbra-balra félreugorjanak, tulajdonképpen nagyon is irigylésre méltó. Valóban fölséges lehet cselekvésének hatását oly kézzelfoghatóan érezhetnie.
S én ezt az üdvözítő érzést sohse ismerhessem?
Hatását a bíráló hol érezheti? Mi a bíráló rendeltetése hát?
Köröttem hogyan rohannak íme etetésre az emberek! Van-e vajon valamelyiknek csak sejtelme is rendeltetése felől? Napi munkáját mégis elvégzi, ahogy tudja, mindegyik. Ugyan tégy hát te is úgy, ahogy a többi tesz. Nem szabad gondolkodóba esni, ez kell hozzá mindenekelőtt, hogy az ember dolgozhasson. Vagy pedig, ha megvan már az a gondolkodásra késztő végzetes hajlamunk, legjobb, eszeljünk ki magunknak valami küldetést.
A bíráló küldetése: ítélőbírónak lenni a művészet határpör kérdéseiben. Mi szépen hangzik ez! Úgy érzem, nagyot nőttem immár!
A stagirai Aristoteles és a wolfenbütteli Gotthold Ephraim is effélét gondoltak. Élesre hegyezték ama határkerítések cölöpeit, üvegcseréppel tűzdelték meg és azt gondolták: itt ugyan senki sem mászhatik át. Átmászni kétségteIenül bajos is volna... de átrepülni! Erre a lehetőségre töprengőink nem számítottak volt. Most itt állnak s elámulnak bámulatukban, ha széles szárnycsapással átrepül valaki.
Meghatározását adni valaminek, bizonyára a legnagyobb fokú éleseszűség játéka. De a definíciók legkiválóbb Jósuája sem állíthatja meg a művészet napját.
Az irodalomtörténet szabály- és utasítás-esztergályosai engem ama jól ismert, nagytudományú úrra emlékeztetnek, aki valami amerikai nagybátyjától váratlanul nagy csomó értékpapírt örökölt. A szegény fickó egyszerre csak nyakán érezte a vagyonkezelés gondjait. Megtett mindent, ami tőle tellett, ámde gyönge tudós-vállnak mégis csak nehéz volt ily teher. Alig hogy a mindenféle papírok állását a legkörmönfontabb emlékeztető műveletek révén elméjébe véste - a papírok állása már megint változott.
Alighogy a dráma és a regény bizonyos rendszerbe foglalódik s törvény békójába a ritmus, már új drámák, regények, ritmusok támadnak sosem sejtett módon, amelyeknek a rendszerhez semmi közük. Sőt: mennél kevesebb közük van hozzá, annál jobbak, annál több újat, váratlant adnak a világnak.
S az én hivatásom az lenne, hogy módozatokat keressek, amelyeknek elvetése többet ér a föltalálásuknál!
Megtanultam ugyan szerénynek lenni, de annyira szerény már még sem vagyok. Minden idegem ellene rezzen, minden érverésem tiltakozás.
Szomorú dolog, de nem tagadható: az alkotó művészek számára már mintha itt se volnék, - ördögöt bánják azok a bírálatot, - de a nagyközönség számára talán? Ama jó emberek számára, akik bennünket ízlésük irányításával bíztak meg? Odahaza, a jó meleg köznapi forgalomban boldog biztonsággal töltöttem be ezt a tisztet - most itt ez idegen házak borzalmasan rám meresztett ablakszemeikkel a leggyötrőbb lelkiismereti kérdések elé állítanak. Teljes hatástalanság érzete fagyasztja véremet. Látom az embereket, mint ülnek rakott asztaloknál: a húst, a süteményt. az időt, a cselédeket, a hivatalt szidván, aztán mint ásítanak s érzik bágyadtnak magukat - majd újságot lapoznak, vagy valami éppen a kezükügyébe kerülő folyóiratot vágnak zsebre, hogy az utcán-menet, vagy a villamoson ülve elolvassák - és én íme eljövén, itt hirdessem művészeti benyomásaimat? Jutalmamul fülembe ripakszik a mondás: Nem olvasok bírálatokat! Egyebet az ily benyomás-kerítőség nem is érdemel.
Aki itt él, mind magának él, úgy éli saját életét. Csak a bíráló álljon oda, hogy egytől elvegyen, másoknak adjon, - minek? Másnak bőrébe bújni s azt valaki harmadik számára cserezni ki? Sőt oly harmadik valaki számára, aki mit sem tud kezdeni vele. Mért nem inkább a maga számára dolgozza fel?
Ha nem akarod, hogy a művészet hatásai lelkedbe be és lelkedből ki üresen, siváran, fölhasználatlanul bukdácsoljanak, lásd, hogy saját valódat miképpen egészítheted ki legjobban velük.
Mindenekelőtt: ne állíts szabályt. A szabályok csak nem tarthatnak lépést veled. Ítéletet mondani még nem jelent oly kötelességvállalást, hogy az ember mindörökre ugyanazt érezze és mondja. Mihelyt mai tapasztalataid után még mindig tegnapi benyomásaidhoz ragaszkodol, csakhamar észreveszed majd. hogy elszorítják lelkedet s fojtanak. Valamely megállapításnál megállapodni akarnod soha sem szabad... Éppen állhatatosságod révén válnál hazuggá, múltbeli énednek ellentmondván pedig hű maradsz magadhoz és igaz.
Ha az ítélet nem játszik kézre a dolgok panta rhei-jében, a napok tarka csereberéjében, állítólagos művészet-érzéked eltorlaszolja az élethez vivő utadat. Ítélni olyan mint alkotni, változandóságaid feldolgozása, kialakítása megváltozásaidnak. Mindkettő egyazon életmélység fölött lebeg. Kész műveknek a te folyton alakuló egyéniségedhez való változó viszonyában rejlik mindenkori mértéke és mindenkori értéke minden tudásnak a művészet felől. (Mindenkori vagy örök - embernyelven elvégre ugyanegy).
Nos testvéreim, verjük a változó ítéletek szivárványhídját a művész változó lelkétől a mi változó lelkünkig.
Önmagunkban keressünk mértékeket és értékeket.
Célját minden művészetértésnek, lehetőségét minden művészetítélésnek magában foglalja néhány kérdésre való felelet:
Mint alakul egy-egy költői élmény műremekké s válik e réven százféle élményévé másoknak? Mi adja összetételét? Mint él tovább az emlékezetben? És mint különödik el?
Egyik tapasztalatom mért ösztökél szeretnem bizonyos művészeket és másik ezt a szeretetet mért tünteti el?
Van-e jogom arra, hogy ami tegnap még idegen volt nekem, azt ma rokonnak érezzem és viszont?
Jelenem, tudatom a múltról és sejtelmem a jövendőről mint vonatkozzanak egymáshoz, hogy meg ne semmisítsék, hanem ellenkezőleg, erősítsék egymást?
E kérdések azok, az egyetlen kérdések, amelyekkel az ember a művészetnek mint szemlélője, mint elfogadója, mint megítélője kell, hogy elébe lépjen. S aki azt hiszi, hogy ez a szeszélynek rászabadítása a művészet-tudományra: annak elmondom, mint képzelem azt.
Pfuj, ezerszeres pfuj a bírálóra, akinek életébe a műremekek csak véletlenül és nem szükségszerűen kerülnek bele. Pfuj az újság-emberre, aki a színházban parancsszóra szerzi hangulatait s azokat még aznap este leírván, tőlük meg is szabadul.
Ha a műremek saját bensődben saját valódnak egy részét föltárta már (hatása ugyan lehetne-e más?), engedd, hogy az újonnan föltárt részekben csak hadd keringjen előbb a vér. Járj-kelj azzal a te színházban "ellesett", könyvből "kiolvasott" vagy képen "meglátott" tapasztalatoddal, vesd próbára használhatóságát, a világba dobván magadat vele, hadd nőjön, rügyezzen, feseljen ki, vagy akár hervadjon is el, mielőtt még kifeselhetett volna.
Olykor ez a folyamat órák, olykor meg évek műve. De amíg le nem zajlott, írnod egyetlen szót sem szabad.
Mindez nem olyan-e, mintha azt mondanám: Igazi élet - helyes ítélet! Igazi élet? Egyáltalán minek is még a művészet? Nem jobb-e hegyeket mászni, átúszni folyamokat, csókolni asszonyokat? Hajunkat csak hadd boronálják végig az összes szelek, - ismerni kell a félénk áhítatot a menyasszony fehér nyoszolyája és a tajtékzó vágyat a nő selyemágya előtt, - meg kell ölelned békés embereket és harcok tombolása idején kezedet dühödten ökölbe szorítanod, - kell, hogy álltál legyen ott is, ahol vajúdó asszonyok vonaglanak, ahol gyermekek gügyögnek, ahol férfiak cselekszenek, ahol aggok hörögnek, ismerned kell, ismerned mindent s aztán elmenned és leszakasztanod virágát napodnak.
Napodnak. Melyik nap az? Nos 1908. május hetedike.
Nagyon fontos ezt tudni. 1908. május 7-ike oly magaslat, amely alatt évezredek pihennek. A csúcs még messze - igen magasan, - de immár nem oly alanti, nem oly fárasztó a kapaszkodás, mint azt a tudomány terhével megrakott teherhordók hiszik.
Nem szabad annak kiaknázatlan maradnia, hogy 1880-ban születtél s nem 1780-ban, vagy 380-ban. 1880-tól 19..-ig élni nagy szerencse, ha ki tudod használni. Éld életedet, éld hatalmasan, a holtak életéből pedig igyekezzél megszerezni mindazt, ami a tiednek a hatalmát növelheti. Csalárd hála ne engedd, hogy megtévesszen: a múltat a múltért tanulmányoznod. Idegen idők idegen emberei hadd pihenjenek idegen sírjaikban, a nagy alkotókat nagy műveikben ne keresd. Mindenben és mindenütt: csak magadat kutasd, csak önmagadat. Te vagy mértéke, te a célja is minden kutatásnak, minden bírálásnak, minden művészetnek.
Figyeld meg magadat és ha érzed: ez kell, hogy enyém legyen vagy ha észreveszed: annak már nem vehetem hasznát, - megállapítását ez érzéseknek és okaiknak - íme azt nevezd bírálói rendszerednek.
Alkotó munkájának föltételeiről, ihletének titkairól ám adjon hírt a művész, ha úgy tetszik neki. Vallomásait hálás kíváncsisággal fogjuk hallgatni, - minek leskelődnénk reá.
Műve elkészülvén mint kifejezés az életét alkotójában leélte már s most bennünk mint benyomás kell hogy folytassa életét. Ez átalakulás után a holt kifejezés misztériumaival, amikbe soha teljesen behatolni nem bírnék és amikből aligha hozhatnék ki magamnak bármit is, semmi dolgom immár.
Annál inkább kell gondomba vennem, dédelgetnem a benyomásomat; kísérleteznem kell vele, elmélyítenem, megvizsgálnom, megfigyelnem; titkait, föltételeit kifürkésznem, alakulásainak törvényeit szemmel tartanom.
Majd tapasztalatodnak föltorlódása hat képességedre, hogy bizonyosfajta művészetet magadba fogadj, majd pedig valamely magadba fogadott mű, téged állít mint megváltozottat, az életbe. A bírálás, mint én értelmezem, folytonos szabályozása ennek a viszonynak önálló és magába fogadó élet között. Kalandos története titkos vonzalmaknak, amelyek szenvedéllyé duzzadoznak s aztán megint lazává lohadnak. Egy és ugyanazt a művet az ember különböző életkorban különböző okoknál fogva gyűlöli és szereti.
Mi volt nekem Goethe Tasso-ja, mikor az iskolában először a kezembe került? Előkelő, unalmas, szenvedélytelen mű, semmi más. Húsz éves koromban olvastam másodszor. A világfájdalom korszakában. Akkor, a kemény ütközések idején, felbőszültem balsorsán Tássónak, az álmodozónak. Csakhogy Goethe a fiúnak e szenvedésről túlságosan csiszolt, nyugodt nyelven beszélt. Több érzést kívántam, több "kedélyt", több szenvedélyt.
Csak harmadszorra rendített meg a visszafojtott őserő, s Tassóban több idegességet, több melegséget találtam, mint a világirodalom összes, állítólag szenvedélyesen izzó műveiben. Tassónak, az élet félreismerőjének bukása, akit még csak lángeszűsége sem ment, szükségszerűnek és igazságosnak rémlett nekem és örömmel töltött el. Kedves lett Antonio alakja előttem, jól esett látnom, biztos lábon, emelt fejjel, mint áll, mint uralkodik e pompásan gömbölyű földgolyóbison.
Ez Tassója a fiatal férfinak, aki előtt még ott egy egész élet.
Ki tudja, mint járok majd később? Szemben a halállal, úgy lehet, siralmas, fogatlan, Iötyögő hangulatok fognak el majd s nem lesz erőm mindvégig a valóság hitvallását vallanom. Az álmok majd menedékül tűnnek elém s a dolgok igazi valóját Goethe zsoltáraival már nem dicsérhetem.
Úgy járok talán? S mily vonatkozásban állok majd aztán Goethe Antonio-Tasso-hoz? Bizonyára - megint másban.
Így vándorol egy-egy könyv az élet vándorlásaiban. A bírálat pedig útleírása a vándorlónak. Nem Iírai bírálat - ments isten! - ellenkezőleg. Ily felfogásban az ítélkezés adománya drámai önalakítás lehetőségét jelenti.
Művészi fogékonysága változásainak feldolgozásában különös emberfajta alakítja meg magát.
Hogy ez az emberfajta méltó-e ábrázolásra? Természetesen - mert hiszen lélekzik. De legalább is épp oly jogosan, mint Homér hősei. A primitívek vallomásait ritkaságuknál fogva túlbecsülni szokás. A kezdetlegesnek hódolni legbiztosabb jele az egészségtelen dekadenciának. Nincs naivabb érzés, természetesebb sem, az összetettség tiszteleténél. Későbbi kor sokszorosan elfogult, összetett lelkek vallomásainak értékét bizonyára méltányolni fogja. Mindenesetre kell. hogy a tiszta vallomás a zavaros tudásnak tömegét keresztüljárja, elárassza.
Ha tehát a bírálat öncélja a bírálónak s önfenntartása és legsajátabb tette, hát az a jog is megilleti őt- mint bármely élőlényt, amely kimegyen megszerzésére az ő eledelének, - hogy mindazt, amit művészet és természet csak alkottak valaha, élete szolgálatára valónak tekintse. Az ő gazdagítására, az ő emelésére van mindaz, - magában véve mind csak tartalmatlan burok.
Amaz építőmérnök művészete is, aki e szép házat építette itt, a szobrász művészete, aki e csodás álló képet faragta... a kegyed művészete is, gyönyörű ismeretlenem, akit, akár csak gondolataimat, idáig követtem és aki létének puszta valóságával is az összes művészetek művészetét gyakorolja: megbabonáz.
Mint győzhetném meg róla, hogy a kegyed tartalmatlan burokja, vagy buroktalan tartalma is az én létem emelésére s gazdagítására való? "Jó napot, doktor úr", - szól a hölgy, mire az a bundás, szakállas úr, aki épp a kocsijából száll ki, így felel: Alázatos szolgája, nagyságos asszonyom.
Messziről is felismerem. Hiszen ez a háziorvos, az örökké egyforma háziorvos, akivel Pekingben és Münchenben, Párizsban és Szarajevóban egyként találkoztam. - Alázatos szolgája, hogy van férje-ura? Jól. Örvendek. És a kicsike? Az is jól. Pompás! Csak mindig is tessék megfogadni tanácsaimat. Sietnem kell, - nagyon sietek, - súlyos eset, - hm, - hm, nagyon súlyos, aggasztó eset...
A hölgy azt szeretné kérdezni: Ki beteg? Asszony, vagy férfi? Fiatal, vagy öreg? Sok mindenfélét szeretne kérdezni még. De a háziorvos már tovasiet és eltűnik.
A hölgy utána néz. A hölgy mosolyog. Napsugár, - az első félénk, ijedt napsugár tör keresztül a ködön. Eleinte oly csüggedten csillan a fülbevalókon, - aztán mind vígabban villog, mind szemtelenebbül, mind kihívóbban. A köd oszlik, - a világ fényben ragyog, - a hölgy valami barátnője felé int, - kezet ráznak - ölelés, cirógatás, csók (fogadjunk, gyülölik egymást!) - s vég nélkül való csevegés kezdődik, amelyből a szél csak egy-egy szófoszlányt sodor felém: "Épp most... Az orvos. Súlyos, aggasztó eset... Nem tudja?... A tavaszi levegö... Holnap... Ha férjemet rávehetném... Mit csinál. Péter?... Hogy egy méter?..."
Most mindketten elsurrannak. Csak az élénken mozgó két fejet látom, a nagy strucctollak hullámzását a kalapokon, föl meg oldalt, mintha két nyelv öltődnék ki egymás ellenébe s húzódnék újra vissza ez örök kérdések izgalmas tárgyalása közben.
Mit csinál Péter?
Hogy egy métere?
Örök kérdések, - örökké kíváncsi asszonyok, örökké hümmögő háziorvosok, - örökké aggasztó esetek, - ne vesd meg e látványt, ím így zúg és robog az örök-egyszerű élet előtted. Közepette ennek az örökegyszerűnek, íme, egybe kell fognod mind a sok különféleséget s mindazt, amit komor szobában könyvhalmazok között alkotsz, hozzá ezeket a nőket, e férfiakat, e kérdéseket, ez eseteket... Hadd formálják mindezt mások, te csak ismerd, te csak értsd. A bírálónak ez a küldetése.
Van-e oly megértés, amely nem áll messze félre csenevész csontos karral, hanem frissen, fürgén, mint a teremtő cselekvés, mindenfelé tesz-vesz?
Ki felelhetne e kérdésre? Mindegy.
Már a kérdés fölvetése is megnyugtatás. Mintha rejtőzködő szellemek a leglehetetlenebb kérdésekre is megfelelnének, s elhaló, soha hozzánk el nem ható szavukkal nyugalom költöznék nyugtalan lelkünkbe.
Hadd hegyezem fülemet, - hátha sikerül elkapnom a láthatatlanok valamely szavát...
A két hölgy rég eltűnt már; szivarom kékes gomolygást ereget, - mit sem hallok, s amit látok: csupa füst.