Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám
A szobalány kis gyöngyvirágcsokrot hozott, bonbonokat, egy kevés piskótasüteményt, kevés datolyát, zsebretettem s mentem barátságtalan, villanyfényes folyosókon át, mig egy ajtón dobogó szívvel, halkan kopogtam. Benyitok: sötétség. De a hálószobából sárga fény szűrődött s kedves, élő rajzaival díszíté a sötétkék, elalvó szobát. Az ablak körül némi világosság derengett, fölvetődött a földszintről, hol már szelid szép fényrózsák nyiltak s hullottak az egészen fekete s egyre haragvóbb tenger tajtékos vizére. - Ünnepi lakomára készűlt lenn a ház s finom zaja idáig hallott. - Én pedig a sötétben, egy karosszékben ültem, a tükörrel szemközt s vártam: meglepem őket, ahogy eddig.
De bennről gyermeksírás hangzott, erősbödött, elhalt, aztán kedves zümmögés: az asszony altatta a babáját. Kopogtam, benyitottam. Langyos, világos szobában az asszony háttal állt felém, a baba egy asztalon, a mamája vetkőztette. Észrevett s kicsiny szája halkan nevetett s én szótlanúl megálltam. De a szőke fej nem fordúlhatott erre, kis kezek mind erősebben dús hajába fogóztak, pici gyerekszáj mulatott ezen, aztán hirtelenűl, átmenet nélkül sírásba csapott át.
- "Cssss, cssss... ssss... ugyan ne sírj folyton... ne légy rossz baba"... csitította a mamája, aztán nótázni kezdett... s fölkapta, felém fordúlt, meglátott.
- "Maga van itt? Hozta isten"... mondta édes, felejthetetlen hangján... és körülhordozta a síró csöppséget a szobában... "Üljön le kérem"...
- "Ma egész nap nem láttam magukat"... szóltam halkan s átnyújtottam ajándékaimat.
- "Ó a baba nem ehetik ebből, a baba nagyon beteg" S majdnem sírásra fakadt.
- "Ugyan"... S elhalványodtam.
- "Tegnap óta lázas szegényke. Az orvos még nem tudja, mi baja lehet... Azt mondta: várni kell... Azóta szegény pici folyton sír, sír... Egész éjjel nem tudtam aludni miatta... És ma se jöhetek le, pedig ma karácsony-este van... És maga bizonyára jól is fog mulatni..." Könnyesen nézett rám meleg, sötét szeme.
- "Nem fogok mulatni", igértem szomorún.
De a baba mindjobban sírt. Édes szemei olyanok voltak, mint finom ékkövek, melyekre harmat hullott. Simogattam az édesanyja keblén:
- "Hallgass baba, hallgass baba... hallgass baba... ne sírj..."
- "Mesélj bácsi"... mondta zokogva.
- "Mesélek, de akkor csöndbe' kell ám lenni,... Szépen figyeIni kell... Csöndbe leszel?..."
Bólintott s máris enyhűlt sírása. Kis ágyába tettük, betakartuk és leültünk az ágya elé.
Lerúgta a takarót s két csillogó szeme mohón rám figyelt. Én pedig elkezdtem furcsa altató meséim egyikét egyhangú dallamával.
"Magossan állt a hó s a hold
Egy kopasz hegyre ráhajolt,
Hol egy bokorba
Egy boszorka
Hímezett, hámozott,
Hímezett, hámozott,
Hímezett, hámozott...
Szörnyen sok a dolga...
...talán az ötödik strófánál éledtem ujra föl: hiszen közben megint mélyen magamba elmerűltem. Mellettem a széken az asszony aludt. Finom keble halkan emelkedett-sülyedt s a villamosfény álmosan megcsókolgatta szőke haját s íves, kinyílt, nedves ajkait s kék selyempongyolája puha hullámát... Lenn barátságtalanúl zúgott a viharos tenger, alattunk ünnepi lakomára készűlt a ház s finom zaja idáig hallott. Mélyen megindúltam ekkor, megálltam s egy pillanatra egészen csönd volt. De két álmosan csillogó, érdeklödő szem még rám figyelt a kis ágyból:
"Hímezett, hámozott
Hímezett, hámozott,
Hímezett, hámozott...
Szörnyen sok a dolga...
Már ő is aludt. Nagy csöndben itt hárman vagyunk, gondoltam ekkor, három lélek, de ketten majdnem halottak már s csak én vagyok élő. Nagy csöndben, ekkor a messzi tengerről egy hajó már másodszor tülkölt. - S én megint egészen egyedűl voltam, üres teremben: a világon egyedűl. - Két alvó lélek gondoltam s a szivem majd meghasadt a nagy felindulástól. Végtelen szerelemmel csókoltam messziről az alvó, szőke nőt. S végűl lábujjhegyen kiosontam.