Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám
Karácsony békéje szállt a házra. Nyugaton, az égről, a szürke selymű, habos felegek mögűl enyhe sugárzás - s az édes, szelid tengeren mélypiros tükörzés: néhány perc múlva hirtelen este lesz. Néhány percig végtelenűl nagy csendbe egészen elmerűlt a táj, szinte döbbentő: mint feneketlen ingoványba réműlten s hangtalanúl süpped az élő, süpped és elfelejt sikoltani. Néhány percig akkor kicsiny és végtelen szobában álltam, üres teremben: a világon egyedűl. - Karácsony este közelgett, nagy hűvös ház a tenger mellett állott üvegből, nagy melegház, hol fázékony és álmatag embervirágok laktak, a zordon télre haragvók: itt laktam én s karácsony alkonyatján lenn az üvegverendán álltam, kicsiny télikertben, kicsiny, tiszta üvegkalitkában s a tengert néztem s a borús horizonton az el-elmaradó sirályok gyors szárnya villámlásait, amint csillogó tollukon messziről villant az elbúcsúzó fény. A sötétedő pálmák árnyékait néztem s a nagy, vörös délszaki rózsák karácsonyi áhitatát, mikor egyszerre csöndes esö bátran megeredt s a néma ház nyitott ablakaiból a betegek halk köhécselését adta válaszúl: - e tűrő, nép lázadása hangjait: "Mi Urunk, lásd gyönge virágaid tűrünk, de ily hűvös eső viszontagsága, belásd, mégis csak sok nekünk." Kik kitépték magukat messzi városok házaiból, egyik az északi tenger mellől, egy messzi szobából, a másik Besszarábiából, nagy, parkos kastély csöndjeiből, - és én? - S kik ide mind egy szívvel, sokféle nyelven panaszkodni jöttünk s kik egymást mégis azonnal megértjük: csodálatos! - Kiki a múltjával eljön s a többihez melegedni összebúvik, együtt sír: csodálatos! - De a szív magános marad és elhagyott és néha váratlanúl fölsír: lám a mai estén egyedűl állok megint, üres teremben: a világon egyedűl. - De az alvó házon fenn valaki motoszkálni kezdett, mozgolódni, mint hangtalan éjszakán könyvespolcokon a fürge egér: s nemsokára egy ablakból fény gyúlt s egy keskeny sugár-nyíl sebesen, süvöltve a vízre vetődött, mire haragosan megmordúlt a sötét felületű tenger. - Még mindig a verandán áltam s mélyen magamba temetkezve majdnem sírtam, majdnem meghaltam megint, mint máskor. "Örülni kell karácsony estén, élni kell, emberek közé kell menni."... gondoltam ekkor s megindúltam biztos cél felé: ..."Ma egész nap nem láttam őket, az imádott, szőke asszonyt és a szép babát, ki a drága nő testéből származott! Csak nincs bajuk? Megyek, megnézem öket: náluk talán, szelid angyalok között sírva elalszik a bánat... Megyek, megnézem őket."