Nyugat · / · 1910 · / · 1910. 1. szám
A nevét halljuk olykor, de egyre ritkábban. Négy éve halott már Eugčne Carričre és ez az idő sok hangosan beszélő, színekkel és formákkal egyaránt feltűnő, ellentmondást kihívó, burzsoát rémítő modern festő hírét hozta felénk. Carričre nem tartozott közéjük, csak festett, de átvehető, eltanulható művészi elveket nem hirdetett, forradalmi bombákat nem vetett, követőkre nem talált. Nem is számított rájuk. Hozzánk, Magyarországig csak a neve jutott el. Őt magát hiába keressük akár a szépművészeti múzeumban, akár az utolsó évek tárlatainak katalógusaiban. A kelet felé vezető úton Bécsben megállottak képei. Itt 1906-ban, halála esztendejében a szecesszió téli kiállításának első nagy terme telt meg az ő egyforma kulcs szerint, sötétesre hangolt vásznaival. Aki látta itt Carričret, nem puszta festményeket látott: találkozott vele. S aki vele találkozott, nem felejti el soha többé, visszaemlékszik reá és a művészi forrongás láz-szülöttei közül vissza-visszavágyik csendes, borús elmélkedéséhez. Nem lehet elfelejteni: csudás erővel hatnak az évek ködén át is a Carričre-képek. Ugyanezen a tárlaton először került hozzánk közelebb egy másik francia: Albert Besnard. Ha valaki ezóta nem találkozott vele, - aki ma jelentékenyen divatosabb és ünnepeltebb, mint Carričre - nem mond annak már semmi többet ez a név, mint tíz, húsz, vagy ötven másik, nem idézi vissza a keze nyomát, a színeit, a szemét, melyen át észrevette és összegyűjtötte a mondanivalóit. De itt van, előttünk, elevenen, a Carričre szeme. Az erős csontok alatt összehúzott szempár - így néz le önarcképéről - erős sugarakat küld a világba, mindent meglát, de nem akar észrevenni mindent, szomorúság is árad belőle, valami nagyon kevés keserűség, sok lemondás és sok vihar közepette is elpusztíthatatlan optimizmus. E szempár észrevette dolgok betelepszenek emlékeink közé, mint a csendes melódiák. Rájuk, régi altatódalokra, jobban emlékezünk, mint a triviális akkordokra. Gyermekkorunkból eltűnnek az események, de megmarad egy-egy álmos délután egy óra, cselekmény kezdet és befejezés nélkül való jelenet. Epizód. Ilyen epizód, finom és sehová szervesen be nem illeszthető, a historikus minden skatulyázó igyekezetével dacoló, Carričre egész művészete.
A Carričre-képek egészen különös, egyéni íze nem rejtett tulajdonság: első pillantásra jelentkezik, úgynevezett külsőségekben. Semmi kicsinylő jelentőséget a külsőség fogalmához nem szabad csatolni. A szín és a vonal ép úgy beszél költője hangulatáról, mint az írás, de soha festő ezt a hangulatot megkötni, körülhatárolni nem akarta. Ha akarta: sikertelenül. A kép felkeltette érzés ugyanannál a szemlélőnél is más ma és más holnap, más nyugodt, friss reggelen, más fáradtságos munka után. Amilyen fontos, érdekes és izgató a festő-poéta formákba öntött érzése, olyan ingadozóan tudunk következtetni reá. Amihez jelentékenyen nagyobb biztonsággal kötjük ismereteinket, tájékozó képességeinket: a külső, a kitapintható, követhető, a szemlélet útján rögtön jelentkező tulajdonság. A Carričre-képeknél: egy átlátszó köd, barnás, de nem meleg, nem lagymatag köd, mely eggyé foglalja össze a halovány, letompított színeket. Csaknem egyetlen tónus különféle értékei, de itt-ott kivillan belőlük egy rózsaszín ajak, a hús gyöngéd melege, néhány rafináltan elhelyezett színtöredék. Carričre, a modern festők között egyike a legmodernebbeknek, mert elődeitől és utódaitól szinte teljesen elvágva jár magános utakon: tudomást sem vett a fény és szín kortársait izgató problémáiról. Monet, vagy Renoir, vagy Degas átlátszó színeivel összehasonlítva, maga a sötétség, helyesebben a színektől való elvonatkoztatás. Ez a ború azonban egészen más valami, mint a levegő és napfény megvetésével dolgozott elődök émelygős, galériatónusa. Rembrandt árnyék-problémái sem ismétlődnek meg. Bizonyos szín-stilizálásról van inkább szó. Mintha egy komoly, az egyhangúság felé hajló, de mélyen érző és a legfinomabb benyomásokra is reagáló ember átalakította volna a világot, felfogta volna képét egy halovány anyagban. Az értékek nem változnak meg, csak nem mind jut kifejezésre. Ha nincsenek is megadva, kiérezhetők a színek, mert az egyhangúnak látszó köd végtelen skálájú. Ezért emlegetik Carričre színességét rajongói, noha a színek csak közvetve jutnak kifejezésre, mintha egy alapjában egyszínű fotografáló lemezzel szemben helyettesítette volna az érző, eleven szem a halott, hideg lencsét, a művészkéz a nyers és rideg kémiai anyagokat. Az ábrázolásnak ez a módja nem kíván, nem is igen tűr magyarázatot. Tudjuk követni a reálisták, a klasszikusok, többé kevésbé a romantikusok fejlődésének útjait is, az impresszionisták pedig, egészen a neo-impresszionizmus felléptéig, egyenesen tüntetnek művészetük logikus felépítésével. Carričre nem konstruál a valóság megközelítésére új elméletet és nem is ad alkalmat buzgó belemagyarázóknak, hogy megtegyék, amit ö elmulasztott. Ahogyan ő stilizálja az életet, az egészen festői stilizálás. Novellája nincs, programzenét nem komponál, nem érzeleg, nem ujjong színekben, nagy változásokat egész művészete nem produkál. Mindez bizonyára jelentékenyen hozzájárúl ahhoz, hogy az egyébként nagynak mindenütt elismert zseni nem inspirálta nagyobb mértékben az irodalmat. A németek, minden adatok buzgó gyüjtői, a világ legszorgalmasabb könyvírói még föl sem fedezték, mint irodalmi témát. Saját hazájában mindjárt halála után jelent meg róla Charles Morice könyve. Kiadták a művész iratait, levelezéseit és az egyetlen nagyobbszabású művet, mely illusztrációk révén valami fogalmat ád műveiről is, tavaly tette közzé Élie Faure: "Eugéne Carriére peintre et litographe" címen.
*
Nem rendszeres monográfia ez a vastag könyv, alig hasonlít a német irodalomból ismert alapos adattárakhoz és e hiányának megállapítása éppen nem dicséret, legkevésbbé pedig lebecsűlése a megszokott, a részletezö, oktató, irányító monográfia-irodalomnak. Az adatok, siváran összehordva, egymásmellé halmozva, szárazak, kényelmetlenek, mint a csupa-szöglet-bútor. A jól megemésztett, az eleven életbe bekapcsolt adatok azonban olyanok, mint a megbízható iránytű. Az évszámok iskolai magolása oktalanság. Egy jól elhelyezett évszám azonban gyakran a villamos reflektor fényével világít be nagy területet. Élie Faure könyvét más célok teremtették meg. Nem is célok. Carriére egész művéhez simúló lirai érzések. Párizsban társasággá verődtek, formálisan megalakúltak a nagy művész barátai - nálunk rajongóknak hívnák őket - s mintha nekik készűlt volna a könyv. Nekik, akik a művet nem választják el az embertől mint mi, messzi idegenek, akik bizonyos fokig kénytelenek vagyunk megtenni e szétválasztást, hogy tévutakra ne kerűljünk. Nekik, akik hallották a mester lelkes szavait, beszédeit, megjegyzéseit, elméleteit a nevelésröl, a művészetről, az életröl. Akik mindezt összekapcsolták műveivel, akik közvetlenűl érezték egy lirai egyéniség és lirikus alkotásainak egységét. Nagyon erős volt a barátság, mely Carričrhez fűzte tisztelőit és nagyon friss volt még a hant sírján, mikor Élie Faure könyvét megírta. Teli van emlékezéssel. Nem akekdóták, nem apró történetkék, hanem hangulatok, együttlétek, lirikus szituációk emlékei kapják meg. A műteremben eltöltött bizalmas délutánok, a csütörtöki összejövetelek, a rögtönzött apró előadások, a séták, barátai és családja társaságában. A váz Carričre elmondott és megírt gondolataiból épül fel és ezt a vázat töltik ki az író gyakran ismétlődö, de formában mindig változatos és elegáns hangulatképei. Ilyen hangulatképpel kezdődik a könyv. Áttér ugyan késöbb a korán végetért pálya külső eseményeire is - életrajzi adatoknak alig lehet nevezni - ezek a külsőségek azonban csak addig érdeklik, míg be nem következik az első igazi, a döntő, az egész további életet irányító nagy siker. Harminchét éves volt Carričre, mikor - 1885-ben nyilvánosságra kerűlt a sikert szülő kép. Míg ez elkészűl, küzdelmes, viharos évek múlnak el. Hamar véget érő, de szeretettől áthatott gyermekkor. Azután kemény munka egy litografáló műhelyben. Számba alig vehető rövid párizsi tanúlás, klasszikusok nyomán. Michel Angelo hatott rá erősen Faure szerint és ez a hatás, a plasztikus formák érzékeltetése, valóban végig kisérte egész útján. Következett a német háború, amelyben elfogták, azután bolyongás Londonban, végűl otthon, Párizsban a nyomorúság évei.
"A beteg gyermek" nem csupán a hozzá fűződő első siker miatt emlékezetes. Faure szerint még nem fejezi ki eléggé az intimitás érzését, bár már teljes benne a törekvés a belsöség felé, még egyenetlen és zavaros. Még a kompozícióját dícsérik a kortársak, de támadnak ellenségei is. Igazi Carričre-kép már ez. Feltünnek az annyiszor megismétlödő, de unalmassá sohasem váló motívumok. Anya, aki karjai között tartja, ajkához szorítja beteg gyermekét. A sziluett elmosódik, ködbe vész, a két test formái egygyé olvadnak össze, összefolyik az anya fájdalmas, a gyermek szenvedő arca, eltűnik minden részlet, de kiemelkedik két védő, szorító, már-már görcsös anyai kéz. Ez összefoglalásban lehet keresni az anyaság, a testi összetartozás, az eredendő szeretet szimbólumát is. De lehetetlen rá nem akadni a teljesen festőivé stilizált plasztika művészére; a mesterre, aki a zárt formákat veszi észre és egygyé tömöríti az anyagot: Carričre-re, akit talán nem véletlen, hanem erős lelki rokonság, művészi elvek harmóniája fűzött Rodinhez. És nincs, aki annyira távol tartaná magától az idegen, a hivatlan belemagyarázást, mint Rodin, a plasztikának ez a kérlelhetetlenül plasztikus mívelöje.
Lehet, hogy igaza van Faure-nak, kellett és be is következett még a fejlödés ez első siker után, de bizonyos, hogy nem sok idő mulva, élete végéig már szinte egyforma magasságban sorakoznak Carričre képei és különböző időben született alkotások is szinte egy óra, egy közös, nagy hangulat, elmélyedés kifejezői gyanánt hatnak. Jelzi ezt a megismerést maga az író is, mikor alig foglalkozik többé külső adatokkal. Jelzi, amikor megállapítja, hogy a beteg gyermek motívumaiban, a család körében, a saját családjában a művész már megtalálta az egész élet tartalmát s szemlélvén felesége és gyermekei életét, megértette az egész emberiség lényét. Modeljei: felesége, gyermekei, ő maga, később barátai közül néhány. A mi hitünk szerint a nyomorúság tette Carričre modeljeivé szűkebb családját, a vergődés szomorú állapota, mikor nappal dekoratív rajzokat készített és estefelé, homályos szobában állította vászna elé hozzátartozóit. Faure lerombolja ezt a hitet. És igaz: hosszú évekkel túl a nyomorúság évein Carričre nem vált hűtlenné modeljeihez. Az anyaság sokszor megfestett képén, a minden anekdóta, minden érzelgősség nélkül komponált családi együtteseken - a jelenet elnevezése nagyon rosszul illenék reájuk - mindenütt a család, az anya korán hervadó arca, a pufók, a vídám, a nevető, az elgondolkodó és a szenvedéstöl áthatott gyermekfejek. A szükség hatalmas tényező minden kultúr-folyamat kialakúlásában. A szükség, az anyagi ok elmultával azonban változnia kell a következménynek is. Ha nem változik, más volt az előidézője. Valóban, csak anekdótának csínos a Carričre modeljeiről szőtt és igen elterjedt legenda. A valóság, a valószínűség az, hogy mélységes lelki okok fűzték össze a festőt és hozzátartozóit. Ez volt az ő világa és ez volt számára a világ. Tartósan össze nem kapcsolódott másokkal, amint a borult színekben megnyilatkozó melanchóliát sem cserélte fel soha az évek múltával diadalmassá, divatossá váló színekben dúskálással. Az impresszionisták e kortársa, minden régiekkel szemben ez a forradalmár, akinek elvei voltak, de metódust nem prédikált soha, az úttörő, az apostoli hivatást betöltő, tehát természetszerűen doktriner impresszionisták iránt alig tudott felmelegedni. Manet-t - írja Faure - nem fogadta el mesterül és Cézanne-t sokáig ignorálta, a legkevésbbé szerette pedig Renoirt, ezt a vérbeli festöt.
"Mégis, ugyanazon idő e két mesterét lehet közel hozni egymáshoz, a leglogikusabb módon. Ha megnézünk két hasonló tárgyú fotográfiát, gyermekképet, nagy aktot, az egyik Renoir képét ábrázolja, a másik Carričre-ét: az egyik kevésbbé világos, a másik kevésbbé sötét, mint az eredeti vászon, de mind a kettőn az alakok felfogásának ugyanaz az ereje: széles, életteljes, húsos; ugyanaz a lesütött szem; az állati élet egyforma átérzése; a változatos és tiszta formák hasonló szeretete; ugyanaz az érzéki modelírozás". - Az író, a francia, az ötlet-ember így keresi még lírikus ellágyúlásai közben is a meglepöt, az elkápráztatót. A ragyogó színekkel teli Renoir-t és az örökké borongó Carričre-t senki nem merte még hasonlónak mondani. Faure megteszi, egy, a színek adta különbségeket eltüntetö fotográfia közbeiktatásával. Mit sem törődik azzal, hogy ilyenfajta módszer szerint hihetetlen párokat lehetne összeadni. Egyebet alig bizonyít a hasonlat-játék, mint hogy kortársaival alig volt művészi vonatkozása, együttérzése Carričrenek, legfeljebb, képletesen, átvitt értelemben. Rodin, ez erösen az impresszionizmushoz kapcsolódó szobrász útján. Rodin még tovább várt az érvényesülésre, még több támadásra ingerelte a tömeget. Megbarátkozott az elmélkedés e két barátja, gyakran voltak együtt, művészi akciókba együtt öntöttek lelket és most, hogy a festő már halott, szobrász barátjánál idézik szellemét párizsi hívei. Faure szerint nem csupán elméletileg hatottak egymásra. Műveiken is kölcsönösen reflektálódtak. A közhit szerint Carričrenél Bodin révén erösödik meg a plasztikai elem. Faure úgy véli, hogy Rodin festő barátja révén tudott meg titkokat a csoportok együttes életéről s Carričre már Rodin előtt megérezte, milyen biztos támasza a harmóniának, a közös mozdulatnak, ha az egyik alak lendülete halkan, alig észrevehetően folytatódik a másikon.
A Rodin-nel való barátság idejében már ismerik Carričre-t, már szünnek anyagi gondjai. Életmódja azonban alig változik s nem változik semmit érdeklődése, szeretete a gyermeki élet iránt, melyet önmagában teljesnek, emberinek látott. Faure a kilencvenes évek elejére teszi élete legszerencsésebb és legtermékenyebb idöszakát. Ez öt-hat év alatt kerül nyílvánosságra: Az álom, a Belleville-i szinház, Krisztus a keresztfán, az Anyaság képei, azután Alphonse Daudet, Paul Verlaine, Gustave Geffroy, Charles Morice és mások arcképei. E perioduson belül kétszer szerepelt kollektív kiállitással: 1891-ben Valodon-nál, 1896-ban a Salon de l'art nouveau-ban. Az első kiállítást Gustave Geffroy katalógusbeli előszava mutatta be a közönségnek. A másodikhoz a művész maga írt jegyzeteket. Csendes szavú, de az egész világot átfogó érzésű költő rapszódikus sorai. Misztikus szépségükröl lelkesedéssel beszél Faure. A nagy festőt megismerteti, mint erőtől duzzadó írót. Az írótól megy az emberhez. Követi családja körébe, utazásaín, a muzeumokban, amint gyermekeinek magyaráz, a műteremben, inkább eszmecsere, semmint munka közben. Idézi Carričre ama szavait, melyek a természet szeretetét dicsőítik, melyek szerint a természet külső formáinak szeretete ád neki kifejező erőt. Az iratokban, töredékes jegyzetekben, levelekben nem egyszer fordul elő hasonló lelkes és gyöngéd megemlékezés a természetről. Amilyen szép és megkapó ez formailag, ép oly keveset mond. Hiszen nincs olyan festő, nincs olyan művész, aki a természetet ne emlegetné. Nem csupán a reálisták, kik gyakran váltak száraz utánzókká. A romantikusok is mind, csaknem mind a természetet vallották mesterüknek. A természet, valóban, maga a tanító, az érzést és gondolatot osztó kegyes, bőkezű úr. Adományait azonban nagyon különféleképen méri mennyiségileg is, minőségileg is. A természetszemlélet alapja minden ábrázoló művészetnek, de nagyságukhoz nem mérték, magával a művel nem egynemű és valahány egyéniségről van szó, annyiszor kell átformálni. Kevés embernél erősebben, mint épen Carričre-nél. Jobban megközelítjük őt, mikor megtudjuk, kiket szeret. Mikor irataiból kiderűl, hogy Rembrandthoz és Velazquezhez vonzódik, ez jelentékeny és helyes útmutatás. Palettáján apasztotta a szineket, mint Rembrandt, arcainak, a húsnak, a mozgásnak jellemzésével eleinte még a beállítással is emlékeztet Velazquezre a nagy spanyol fensőbbséges előkelősége nélkül. És feljegyzéseiben nem annyira a természetre való utalás fontos, mint inkább annak külső formáira. E megállapítás szerint is a festő művészete, kifejezésmódja, a külsőségeken épül fel. Más kifejezési eszközökkel, amilyen az irodalom, alig közelíthető meg. Érzései festői érzések. Formák keltik fel, formákkal adja vissza és ezen az úton igyekszik bennünk, szemlélőkben újraéleszteni, minket ugyanannak átélésére izgatni.
Erről a szigorúan festő módra látó, érző és teremtő művészröl is fényes vázlatokat ád Faure. Ahogyan analizálja a Théâtre de Belleville nagyszabású képét, ahogyan a Nativité-röl beszél és ahogyan megmagyarázza, milyen fantasztikus plasztikai ösztön hozta létre Carričre tájképeit - nagyon kevés tájképet festett -: tényeivel meggyőz, lendületével meghat. S talán neki van igaza, ha nem tartja szükségesnek a nagyszabású pálya túlsok alkotása előtt idözni. Az ember, akinek körében élt, a maga egész nagyszabású voltával, az emberiséget magához ölelő, a világot oly csodás nyugalommal szemlélő filozófiájával varázslatosan hatott reá s úgy látszík egész körére a kiváló szellemeknek. Faure eltudja hitetni velünk, hogy nem a közelség nagyította meg ennyire a művész egyéniségét. Hogy rendkívüli emberrel van dolgunk, aki szeretetből és megértésböl volt összerakva, aki érzéseiben oly nagy volt, mint a renaissance nagyjai a maguk aktivitásában. Művész, költő, ember és írónak is a kiválóak közül való. A kép, amit róla rajzol, megható és lebilincselő. Életét, munkáját megállapíthatják majd logikusabban - kell is, hogy megtegyék. Formanyelvét szigorúbban tisztázhatják, csoportosíthatnak köré özönével hasznos és haszontalan adatokat. EI nem múlhat azonban az értéke az ilyen könyvnek, a közvetlenségnek, mely belöle kiárad, a szeretettel teljes lírának, a friss emlékezésnek mely anekdótáktól ment belső éleményeket tesz elevenné.
*
Az egész ember, a gondolkodó, az érző: ez a főtémája Charles Morice könyvének is (Charles Morice: Eugéne Carričre, Paris, 1906.). Ez a könyv a fiatalabb; közvetlenül a nagy gyász, a halál után látott napvilágot: ennyivel is erősebben érezni rajta a hódító egyéniség hatását. Müvészi nagyságát általánosan tudott, természetes, magától értetödö ténynek tételezi fel, melyről nagyon sokat beszélni talán szószaporítás és nagyképüség volna. Jó néhány esztendőnek kell talán elmúlnia, míg higgadtabban, kevesebb szubjektiv lángolással tudnak majd Carričre-ről beszélni francia kartársai. Hatásának titkára reávilágít egy kötet, melyben iratait, feljegyzéseit, leveleit tette közzé egyik veje. (S. Delvolvé: Eugéne Carričre, Ecrits et Lettres choisis, Paris, 1907.) E töredékes lapokból elmélyedő, töprengő, mindent megfigyelő, a földi boldogulás, az általános szolidáritás telé törekvő férfiú képe bontakozik ki. Az aktivitás kevés benne. Nem forradalmár lélek, nem ujítani akar, ellenben meg van róla gyöződve, hogy az el nem ferdített ösztönök, a visszaélésre nem használt kultúra boldoggá és megelégedetté tennék az embereket. Az ö lelkét betölti a család, amelyért rajong, bizonyos programmszerű rajongással, melyből mintha Zola termékenységének eszméi csendülnének ki, de minden kultur-jelenség iránt marad érdeklődése. Családi és baráti leveleken kívül vannak a kötetben kiállítási katalógusok elé írt bevezető sorok, előadások a nevelésről, a művészet demokratizálásáról, a táncról, a háborúról, a halálbüntetésről, a házasságról. Feljegyzések múzeumokról, az antik művészetről, a műemlékekröl. Közös vonásuk: valami melanchólia, a sok fájdalmat érzett, de bízó ember egyhangúsága, bizonyos passzivitás. Szinte nem is illik közéjük, hogy a művészi nevelés kérdésével kapcsolatosan egész programmoz ád, részletekkel, tantervvel, mely, amilyen érdekes, nyilván ép oly kevésbé tenné művészet iránt fogékonyabbá az emberiséget. A szenvedély hangját nem ismeri, a gyülöletét még kevésbbé. Ellenségeiröl és ellenfeleiről nem nyilatkozik, ellenben müvészekről, akik lelkéhez közel állanak - Gaugin, Meunier, Rodin - a legnagyobb szeretet hangján. Irásaiban is a plasztikus felé vonzza hajlandósága. Isadora Duncan számára ír a táncról s szinte a szobrász mintázó mozdulatát látni az összefoglaló sorokban: A tánc az emberi érzések ritmikus gesztusa; a gesztus az emberek között való érintkezés általános jele, a természetben minden a formákon át szól hozzánk.
Ez a gondolat fejlődik tovább máshol, ahol arról beszél, milyen általános, milyen ösi az artisztikus vágy, mennyire nemzetközi nyelv - igazi eszperantó - a művészet. Egyre nyilvánvalóbb, hogy gondolkodott, írt, költött Carričre, de amikor festett, egészen új, merőben más világba menekült, új nyelvhez, új érzésekhez. Milyen távol állhatott attól minden novellisztikus, minden patétikus igyekezet, aki egy ormótlan vastagbőrűnek ismert állat, a rinócerosz felépítésének szépségében tudott elmerülni, aki felfedezi nekünk ez otromba szerkezet logikáját, konstruktivitását és összehasonlítja a román architektúra vaskos frontjaival.
Szinte kínálkoznak ezek az írások, hogy válasszuk ketté őket emberi dokumentumokra és szigorúan művészi jegyzetekre, amelyek tisztán éreztetik az ábrázoló művészet teremtményeinek külön, sajátságos fogamzását. Kortársait eddig jobban érdekelték a dokumentumok. Érthető érdeklődés, hiszen izgató vállalkozás, amikor a művész kifejezési eszközt változtat. Azután ezek a dokumentumok önmagukban élnek. Mint Faure mondja: egy nagy írót revelálnak nekünk. Hol a megfizyelései ragadnak el, hol a melegsége. A leveleket például, miket kisebb gyerekeihez irt, lehetetlen meghatottság nélkül olvasni. A gyöngédség, a ragaszkodás és az atyai gyámolitás árad ki belőlük. Ezek mind, úgy, ahogy vannak, elhatárolva, elszigetelve is becses töredékek. A művészi teremtés misztéríumairól írt jegyzetek pedig még várnak valami szorgalmas gyűjtőre - német lesz ez, nem francia - aki osztályozza, cédulázza, skatulyázza őket, köztük az elméletek és a valóság: a művek között összefüggést keres és egyszer-kétszer, itt-ott talán ráhibáz a mélyen elrejtett igazságra, talán megmondja nekünk: íme, ez volt a feltevés, a cél, és a célnak megfelel az eredmény.
*
A képek testiségéből és a köteteken át magyarázott lélekből kellene most már rekonstruálni a művész arcképét. A dogmatikus ateízmus nem bölcs és nem rokonszenves. A példák a lelki motivumok bonyolúlt miszticizmusa azonban arra utalnak bennünket, hogy a testiségben jobban bízzunk. Hogy ne feledkezzünk meg a porról, amelyből lettünk. Az anyagról. Az anyag, a konstrukció durván határoznak meg egy műterméket, de meghatároznak. Ime elöttünk az egységes hangulatú, egységes hatású képek. Egységükben bizonyos makacsság. Ez a makacs monokrómia figyelmeztet bennünket a szemre, mint a festői benyomás-szerzés és közlés fontos eszközére. Vannak élesen látó és vannak rövidlátó szemek. Vannak színvakok. S amint a látásélességnek vannak fokozatai, talán a színvakság a kiegészítő szinek felcserélése - ís jelentkezik enyhébb formában s talán Carričre és a hozzá hasonlók valóban valamely, az ábrázolásban még fokozott ködön át látták a világot. Fontosnak, lényegesnek a világítás, a hangulat, levegő, időjárás szerint változó színt semmiesetre se láthatta Carričre. Kétségen kivül demonstrált a valóság megtévesztő keresése ellen, ama színezés ellen, mely hű, természetes, pontos és mégsem megnyugtató. E látásbeli, vagy akár lelki tulajdonságával számolva Carričre a legritkább esetben választja témául a szabad természetet, a tájképet, megértve azt, hogy a szabad ég alatt egészen anyagszerűtlen lenne nem számolni a változó világitás, a különböző színértékek követelményeivel. Az ő világa az ember, kínek legjellemzőbb, legkifejezőbb részleteire fordítja figyelmét. Az arc, a szemek, a száj, a kezek: engedelmes kifejezői az alapvető tulajdonságoknak. A közös ború a szín, jobban mondva az egyszínűség romantikusává teszi a művészt. Minél többet hallgat el, annál többet rejthet, annál szabadabb teret ád egyéni hangulatoknak, lirai érzéseknek, miket a kép felkelt, anélkül, hogy ellenőrizni lehetne, létrehozásában ugyanannak a motivumnak része volt-e. Minél előbbre halad pályáján Carričre, annál szivesebben fogja össze figuráit egyetlen tömeggé. Itt jelentkezik a plaszticitás szerepe. A korai években még klasszikus figurák, később szabványos kompozició, beállítás, még a család elsö képein is, azután csak tömegek, egybefolyók, közös életet élők. A fejlődés csúcsán az arcképek. Szinte mind megrendelés nélkül. Divatos arcképfestő Carričreből soha sem lett. Csupán megszaporodtak a barátai, egyre nagyobb számban gyültek köré a tizenkilencedik század párizsi kultúrájának vezérei, költők, írók, művészek és sorban készülnek el arcképeik. Nem megszokott pózok után, hanem állandó érintkezés, hosszú és alapos megfigyelés révén. Miért kellett ez a lassan érő megfigyelés? Mindenki tudja, csak nem mindenki mondja el egyféleképen. Ha úgy tetszik: a model lelkét, érzelmi világát kellett felkutatni és visszaadni. Ha úgy tetszik: meg kellett állapítani, hogyan változnak az arc vonalai minden mozdulatnál, minden pillarebbenésnél, hogyan helyeződnek el a hús-tömegek, a bőrfelület miként reagál a külsö hatásokra; az örökké mozgó szervezetből, a mozdúlatlan vászonra, mozdúlatlan színfelülettel miként lehet életet varázsolni. Hazudni.