Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám · / · Figyelő
Nagy, csupasz és termékeny síkok. Sehol egy fa. Vörös inges, pálinkától részeg aratók, piszkos udvarok, éjjel titkon tivornyázó cselédek, kocsmai rossz-illatű mulatozások, halotti tor, búcsú, mely verekedéssel, részeg csoportosulással, rombolással végződik. Falusi kicsinyes élet, nyomorúságaival, nyomasztó érzéseivel és vigasztalanságával. Fajok lappangó gyűlölete, jó szándékok megtörése a kietlen kelet-németországi síkon, mely felett magányosan emelkedik a Lysa Gora sötétedő orma. Ez alatt a domb alatt alszik az alvó hadsereg, a lemészárolt lengyel hadsereg, mely fel fog támadni, hogy kiverje a betolakodott svábokat. A naturalizmus friss, erős, csípős levegője csap felénk a könyvből. Ez az első benyomásunk.
Aztán lassanként kiválik az összhatás káoszából egy-egy nagy síkokba mintázott alak: Dudek a száz éves pásztor, az alvó hadsereg előőrse, Doleschal báró, a nagy-német eszme apostola, felesége, a makulátlan tökéletes hitves... nem, ezeket az embereket nem a naturalizmus teremtette. Ezeket tudatosan eltávolította az író a valóságtól, távolabb állította tőlünk, hogy ne lássunk annyi részletet, mert így jobban szolgálják az eszmét, melyet kifejezni akar. Ezek erősen idealizált emberek.
Tehát erősen naturalista táj és környezet és idealizált alakok. Hogyan? Naturalizmus és idealizmus egy munkában? Tűz és víz együtt? És ily szépen összeférnek!
*
És rájövünk, hogy nem tűz és víz. És rájövünk, hogy mérték kérdése minden. A természetet (az emberi életet is beleértve) egészen úgy ahogy van, vagy egészen másképp igazi író sose adja. A legnaturalistább író is eltávolodik a valóságtól, a legidealizálóbb is a valóságból indul ki, a legfantasztikusabb mesénél is, ha művész munkája, megtaláljuk a gyökereket melyeken át a való életből szívja az erőt.
Eszembe jut két furcsa idegen szó: Etnogenezis és Phylogenezis, és az a bizarr és mégis sokszor igazolt hipotézis, amelyet jelképeznek: az egyén fejlődése ismétli a faj fejlődését. Ahogy az embrió emberré lesz, az a dióhéjba foglalt története az emberiség fejlődésének. És most hirtelen az a meggyőződésem támadt, hogy az irodalomra is lehet ezt az elméletet alkalmazni.
Az irodalom kiindul valamikor a naturalizmusból, aztán, amint a nemzedékek egymásután jönnek, mindjobban távolodik tőle, természetesen és törvényszerűen mert minden nemzedék másképp akar írni, mint az előtte való. Mikor aztán elérkezik addig, ahol a valóság légköre ritkulni kezd, vagy már megszűnik, akkor újból visszamennek a valósághoz, azt figyelik, hallgatják, hogy a következő nemzedék megint elinduljon az előbbi úton. A művész koncepciója is a valóságból indul ki, aztán fejlődik, azaz távolodik tőle s most már csak az a kérdés, hogy a végtelen fejlődési fokok közt mely pillanatban merevíti meg a kivitel. Egy-két lépés: ez még naturalizmus, még egy pár: s az író már idealizál. Mérték kérdése csak. Nem tűz és víz.
*
Ahogy ez a könyv is mutatja. Zavartalan az összbenyomás s csak később vesszük észre, hogy a főalakok rajzánál pár lépéssel tovább eltávolodott az író a modelljétől, mint a miliő rajzánál. Talán csak ízlés kérdése azután, hogy nekem a miliőrajz tetszik jobban, különösen az emberi sokaságok ábrázolása. Ahogy a halotti toron a lassan lerészegedő emberek észrevétlen átsiklanak a halott dicséretéről az egymás bántására, durva élcekre és a verekedésre, ahogy a búcsú után összeverődött kocsmai tömeget lassanként elfogja a rakoncátlankodó vágy, a rombolás eddig szunnyadó ösztöne, ahogy a mulatozásból lázadás támad, hogy végül a zsidók megverésében és kirablásában süljön ki az összehalmozódott energia: az az írásművészet igen magas fokára elérkezett íróról tesz tanúságot. Látszik az is, hogy a tömeg jellemzésére fektette a fősúlyt az író, hogy a tömeg a regénynek tulajdonképpeni hőse, nem pedig azok, akik nevük szerint szerepelnek. A látszólagos főszereplő, Doleschal báró, a tömeggel küszködik, viaskodik, hogy németté tegye a földet és a tömeg diadalmaskodik felette, mikor a Lysa Góra alatt vérében fekve hagyja a nagy-német eszme hősét és pálinkás hangon fújja az ébredő hadsereg, a lengyelség himnuszát.