Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám · / · Figyelő
Ady Endre verseihez muzsikát komponálni csábító vállalkozás. Eleinte nem tetszett ilyennek. Pár év előtt sokan lehetetlenségnek tartottak még. Ady csakugyan gyakran használ olyan szavakat, amiket a muzsika mintegy a szokásjog alapján perhorreskál. A témái, a rímei, a fordulatai olyanok, hogy Schumann, Schubert vagy Brahms féle recipék szerint ezek a versek daloknak ki nem készíthetők. És mégis kívánják a muzsikát, izgatják a zeneszerzőt. Hogy miért, annak a magyarázata igen egyszerű. A versek hangulata különös és egyszersmind mély, intenzív. Valamennyinek speciális érzés világa van, amely, hogy így mondjam, az érzelmi szférának csak egy-egy aránylag kisebb területére vonatkozik, de itt azután fenékig fölkavarja a talajt. Idézni szeretném az ő "Kifelé megyek" kezdetű versét, ahol Ady a motívumokat olyan biztos drámai hatással építi egymásra, hogy ez a rövid vers a maga egyetlen vezérmotívumával önkéntelenül is egy tematikusan fejlesztett - jól és biztosan fejlesztett! - zene darabot juttat eszünkbe.
A modern zeneszerzők, akik nem riadnak vissza semmiféle versformától, szótól és mondat szerkesztéstől, megtalálták a maguk poétáit. Nem az hozta őket össze, hogy a költők igyekeztek jó dalszövegeket írni számukra, hanem hogy a gondolkodás módjuk, az érzéseik közösek voltak. Ilyen közösség van Andersen és Grieg, Baudelaire és Debussy, Geeiel és Strauss Richárd művészetében. Kisebb művészek, mint Grieg, Debussy, Strauss békén hagyták volna ezeket a szövegeket, nem mertek volna hozzájuk nyúlni, nem tudtak volna velük mit kezdeni. Grieg, Wolff, Strauss, Debussy s az orosz Moussorsky azonban megmutatták a megoldások új útjait. Ők nem annyira dalt írnak, mint inkább melodrámát (Grieg talán legkevésbé). A zongora szimfonikus önállóságra jut, mint a Wagner-operákban a zenekar. Az énekszólam pedig egyszerű. Úgy van megcsinálva ez az énekszám, hogy a beszédet, a verset, a szavakat lehető jól érvényesítse. Egy fonál - de nem vezető fonál - abban a polifónikus szövetben, amelynek többi szálait a zeneszerző a zongorán köti, bonyolítja és oldja. Ha így dolgozik és így gondolkodik a muzsikus, akkor az ő horizontján a "megkomponálható" versek száma mintegy megnégyszereződött.
Hatásos dalt komponálni ezekkel az eszközökkel talán könnyebb, mint amazokkal, de maradandó értékűt alkotni sokkal nehezebb. A formákat összetartani, a drámai tartandókat, szüneteket és zongora közjátékokat egységbe egészbe foglalni, ehhez nagy művészet és találékonyság szükséges. A konstruálás logikussága itt sokkal nagyobb gondot ad mint a másik fajta dalnál, ahol ezt a logikusságot már készen adja a jó öreg Schumanni vagy Shuberti forma. A zeneszerzőnek itt fokozott elmélyedésre van szüksége, igyekeznie kell, hogy a lehető legegyszerűbb legyen, vigyázni kell nehogy egyetlen ponton is félre értsék, tartózkodónak kell lennie.
Beretvás Hugó Ady-dalainak itt a főhibája. Hiányzik belőlük a tartózkodás előkelősége és az egyszerűség meggyőző ereje. Beretvás melodramatikusan mozaik szerűen épít. A formáit azonban jól össze tudja tartani. Nem utánoz senkit. A harmóniái nem Debussyéi és nem Strausséi, a melodikájában sok érdekes akad és prozódiája kitűnő. Öntudatos embernek mutatják őt ezek a dalok, aki tudja mit akar és mit csinál. De egyetlen egy dala sincs, ama kilenc között, amelyet Környei a Royalban előadott, egyetlen sincs, amely tökéletesen meggyőzően hatna. Viszont azután mindegyikben akad néhány meglepő részlet. Ezek a részletek világosan mutatják, hogy Beretvás tehetséges ember és nálunk, ahol híres zeneszerzők borzalmas prozódiával komponálnak - ha másért nem - a jó prozódiájáért meg kel becsülni őt. Beretvás dalaiban a tartózkodás, a gazdaságosság, az egyszerűség hiánya a legfőbb hiba. Az ő keresettségei és különösségei, amit az újságokban - több helyütt olvastam - szemére hánytak, egyszerűbb leszűrtebb technikával finomságoknak fognak tetszeni.