Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám · / · Figyelő
A vizek felett az enyészet szelleme. Pusztulásra ítélt irányok végső erőfeszítéssel még egyszer munkába fognak, még egyszer úgy tesznek, mintha élnének és az erősek, a friss életerővel megáldottak teljes távolmaradása segíti ártalmatlan illúzióikat. Nem is képkiállítás, hanem múzeumok elhagyott, mellőzött zugai gyanánt hatnak a Műcsarnok téli tárlatának termei. Hátul, az eldugott szobákban némi helyet szorítottak a fiatal nemzedék ígéreteinek. A nagy termek azonban szinte hivalkodnak az unalommal, az öreg német folyóiratokból kivágott kép-ötletekkel, híg csokoládé és megzápult tojás színeibe feloldottakkal. Amit itt felhalmoztak, maga a megrögzített, a bekeretezett unalom az. Észrevevésre, szóra alig méltó, legfeljebb abból a szempontból, hogy van valami pikantéria a teljesen halottnak vélt, a múlt század közepéről itt maradt modorosság újraéledésében. Német emlőkön nevelődött ez a modor. A németek azonban régen lezárták aktáit. A németek siettek megemészteni, vérükbe fogadni a Franciaországból jött tanításokat. A mai német művésznemzedéknek már csak sírjukban pihenő elődei tudnák élvezni és méltatni azt a látványt, hogy idegen pártütők teljes diadalra jutása után a barbárnak vélt Magyarország ünnepiesen, hivatalos művészeti fóruma egész tekintélyével újra hódol előttük. Felébredt a kezük járása, a szemük, ez a meg nem tört színek előtt teljesen vak szem. Kedves alakjaik vonulnak fel újra. A gondosan felöltöztetett, kipucolt, kedélyes kispolgár, az erkölcsös, de azért fölötte érdekfeszítő szerelmes kettős, a pamutgombolyítás idillikus jelenetének különféle leszármazottjai. A mi életünkben kifejlődött impresszionista művészet egészen logikusan mindinkább a tájkép felé fordította figyelmét, mert a szigorúan festői feladatban az élő alakokhoz kapcsolható önkéntes következtetések zavarták volna. Modern, mai kiállításnak figyelemre méltó jellemvonása a sok tájkép. Az elődök és az újra éledt leszármazottak a szabad természetet úgy szeretik, ha szobában megszerkeszthető. Mondanivalójuk embereken keresztül nincs. Hangulatot átömleszteni nem tudnak. Segítségül veszik tehát a közismert és a színben jól összefoglalható apró mesécskéket, amelyek még mindig érdeklik, foglalkoztatják, megmosolyogtatják az átlag-nézőt és - ami fő - figyelmét elterelik a kép lényegétől és fogyatkozásaitól. Ha kifogynak az émelyítő történetecskék, ott van a biblia. A bibliai kép ismét diadalait üli a Műcsarnok tárlatán. Holott nincs gyanúsabb, mint aképzőművész, aki az érdekfeszítő, az izgató, az eseményekkel teli jelenből a szentírás költői közhelyeihez menekül. Hiszen maga a szokott értelemben vett cselekvés, történet, dal, példabeszéd a képzőművésznek idegen világ. Ez idegen világ dolgai azonban, el kell ismerni, nem maradhatnak hatás nélkül érző, gondolkodó, ellágyulásra képes és a szépet minden formájában élvezni tudó emberekre. Ha egy kolostorban, papok között, festő talentum támad és ez a lelkész-festő vallásos történetekből választ témát, akkor tartózkodom ugyan kissé és nagyon alaposan kell megvizsgálnom: a téma iránt való érdeklődés nem volt-e aránytalanul erősebb mint a megcsinálásban való zsenialitás - de egészen természetesek tartom az érdeklődést. Aki a vallásos miszticizmus szövevényei közt járt egész életében, már együtt él a sok ezeréves történet alakjaival - legalább is elképzelhető, hogy együtt él velük és alkotván, alakjaikkal népesíti be vásznát. A mi festőink azonban sem bibliai környezetben, sem bibliai hangulatban nem élnek. Műveiken nyoma sincs az összetartozásnak. Előzetes, tervszerű és jól kiszámított elhatározás után szerkesztenek bibliai képet, miután előbb a szentírás megfelelő helyét esetleg el is olvassák. Esetleg magáról az eseményről is csak közismert vásznak nyomán vesznek tudomást. A bibliai téma jó téma, mert biztosítja a közönség nagy részének előlegezett áhítatát. A nagyszabású, a monumentális jelleget adományozza a közhit a glóriás, nagyszakállú alakokkal benépesített vásznak számára. Érdemes megnézni a Műcsarnokban látható példányokat. Hogy esnek szét a jelenetek kínosan beállított modellekre. Hogy rí le róluk a sok rájuk aggatott műterem-rongy. Hogy felkelti nyúlós és apró svindliket rejtegető barna szószuk szomjúságunkat némi levegő, szín, világosság, egy szép vonal, egy természetes, egy nem agyon magyarázott mozdulat után. Merev arcok tekintenek egymásra, igyekeznek elhitetni velünk, hogy pontosan és egyúttal originálisan - például tenyérnyi helyre összezsúfolt keresztre feszítettekkel - azt illusztrálják, hogy maga az ősi, a reáliástól régen elvonatkoztatott téma nem a mi ügyünk és főképp nem a festő ügye, hogy a színpadi összeállítás tőlünk idegen. Jelentékenyen elősegíti a tömegek megtévesztését, megnehezíti viszont annak megállapítását, vajon színtől és előlegezett szimpátiától eltekintve megokolt-e a nagy vászon-tömeg, az igényteljes felvonulás. A tájkép elmélyedő, emberektől elvonuló poétáival szemben ezek a bibliai húrokat pengető festők volnának a cselekvő, teremtő drámaiság képviselői. Nem érthető azonban, miért nem néz körül, - akiben fékezhetetlen az agitáció szeretete - ebben az izgalmas, eseményekkel, emberekkel, külső és belső harcokkal teli világban. Miért hűti le indulatát, miért vár nyugalmasan, míg kiválasztja a modellt, felöltözteti, vagy levetkőzteti, vagy levetkőzteti a korhűség kívánalmai szerint és beállítja a rendelkezésre álló keretnek és vászonnak megfelelően.
Nem, ez a másod-leöntésű drámaiság nem fogja új életre éleszteni sem a kellék-festészetet, sem a hivalkodó anatómiai tanulmányokat, sem a világítás affektált hatásait, sem a nehéz barna színekből megkonstruált borongást. A megfontolt, a meggondolt, a régi csapásokon bandukoló művészek, amidőn oly tömegesen adtak találkozót egymásnak a Műcsarnokban, tulajdonképpen sokkal közérthetőbben hozzák nyilvánosságra saját tehetetlenségüket, mint az elmúlt években, amidőn óvatosan és szerényen húzódtak meg a színek igazi poétái között. Ez a szomorú, egyhangú környezet még a maguk nemében kiválóak hatását is tompítja. Íme, Mednyánszki László, a melankolikus táj-hangulatok, az ősz és az alkonyat festője, amilyen következetes, egyéni és amilyen szeretettel ragaszkodó a maga borulásaihoz, most felkelti az ellentmondást is, most szürkébbnek és egyformábbnak látszik, holott őszintesége kétségtelen, egy kivételesen fogékony nagy művész keze-nyoma ott van legigénytelenebb és legtöbbször megismételt apró vásznain is. S hányszor ismétlik meg mások, lelketlen utánzók ezt az őszi borongást, mely életet, küzdelmet, haldoklást, lomb-illatot sejtet a mester keze alatt, az alacsonyan utána-kullogóknak viszont alkalmat ad tudatlanság, számítás, olcsó spekuláció eltakarására. Ezeket szemlélvén, úgy tetszik, mintha csakugyan volnának könnyű és nehéz témák a művészetben. A százszor megcsináltak, az utolsó idegszálig kipreparáltak a könnyűk, ezek kínálják a lelkiismeretleneknek külsőségeiket. Egy eszközeiben szerény, hatásokra nem utazó művész Vesztróczy Manó mutat példát arra, milyen viszont a nehéz téma, az, amelynek neki kell feküdni, kikutatni titkait, ellesni hajszálfinom változatait. Partfő Kenesén című képe ez a példa. Víztükör, hátul levegőbe vesző dombok, elől egy női alak, néhány csupasz fatörzs szeszélyes, görbe vonala. A vonalakban dekoratív szépség, a háttérben elevenítő igazság. Semmi konvencionális receptszín és semmi feltűnésre számító affektáltság. Jobbnak tetszik még ez a képe, mint az első terembe akasztott női aktja, egy homályos szobából kivillanó, bizarr, hátulról nézett női test, amelynek sikere nagyobb és egyébként teljesen megérdemelt.
A természetnek ilyen gondos és megfontolt átültetései kárpótolnak a sivár falakért. Nincsenek sokan. Kutatva utánuk, a női festők szokatlanul erős felvonulása tűnik fel. Sokan vannak és sokuknál semmi nyoma az asszonyi ingadozásnak. Beömm Rita izgalmas frissességgel festett csendélete egészen kialakult egyéniség munkája. Hadzsy Olga finom női arcképet festett, a fehérből kiinduló diszkrét, elegáns színskálával. Becsületes, szorgos tanulmány Kallivoda Kata kerti reggelije. Egy kis, eldugott terembe Vészi Margit két férfiarcképét akasztották. Nem reprezentáló, jól bevált, öreg angol receptek után megkomponált, kivasalt portrék ezek persze. Az egyik férfi-arc pláne minden fotográfus-szabály megvetésével szabad ég alá, napsütésbe van állítva, lombok reflexei verődnek a színekkel telített arcra, vonalak, részletek vesznek el a káprázatban, de kialakul egy karakter, az eleven élet egy darabjának impressziója, egy kis kép, mely szokatlan festői merészségről és hozzám méltó erőről beszél. E színeket bontó és összetartó erő szól hozzánk Nyilassy Sándor tóparti képéről is. A parti erdő, a tó tükre világító, százfelé szórt zöld színek tüzével ékes. A levegőben, mindent összefoglaló levegőben izzanak ezek a színek és néhány színes ruha fokozza erejüket. Történet nem fűződik a vászonhoz, morálja nincs. Ám a buja nyári napban bizonyára gyönyörködtek már a biblikus időben is az emberek és a vászonra transzponált, színekbe öntött meleg nekünk hasonló gyönyörűség. Néhány fiatal festő műveli buzgón a tájak megfigyelésének és visszaadásának közvetlen, nem nagy igényekkel fellépő, de olyan erősen tanító módját. Lechner Ödön, Kató Kálmán, Halász-Hradil Elemér, kevesedmagukkal. Nem a modoruk közös, hanem hogy úgy mondjuk, amely az impresszionizmus gyűjtő fogalma alá foglalható. Nagyon széles területekről gyűjtő fogalom. Idefér Olgyay Viktor Erdei fenyők című képe is, holott az első pillanatban látható róla, hogy nem kíván a valósághoz alkalmazkodni. Elől nagyon magas, sudár fák, hátul lapos tájék. Egymással szembeállított függélyes és vízszintes vonalritmus és a zöld és sárga és vörös színeken is valami, ami rögtön jelzi öntudatos valószínűtlenségüket. Enyhe stilizálás mindenütt, de nyilvánvaló jelei annak, hogy a változtatás a természetnek feltétlen, a fotografálógép határain túlmenő ismeretén alapszik. Aki, mint Olgyay, grafikus művészetekkel sokat foglalkozik, vérében van annak ez a stilizáló hajlandóság. A tárlat grafikai termében viszont alig találjuk nyomát. Hihetetlen, micsoda gyermeteg próbálkozásokat értenek grafika alatt, milyen méltatlan társaságba helyezték azt a néhány művészt, aki valóban odavaló. Vérszegény vízfestmények, iskolás feladatok között Glatz Oszkár finom portré-sorozata tűnik fel, azután Augusztini Mariska rézkarcai és Conrád Gyula metszetei, közöttük a génuai lap, erőteljes visszaadása az ódon olasz börzepalotának: egy nyugodt biztonsággal felfelé haladó művészpálya jelentékeny állomása. A szorosabb értelemben vett grafika, a rézkarc, fametszet és a litográfia megköveteli az eszközök, a technikai feltételek teljes birtokbavételét, a nehéz és fokozatos előrenyomulást. Nem népszerű tehát ott, ahol a félvak művész is látja, milyen könnyű elismerést aratni egy darab élethűen megfestett bársonnyal, egy piruló bakfissal, egy szerelmes levelet olvasó asszonnyal. A plasztika sem tűri a sarlatánság ilyen alantas módját, a plasztika is szűkebb térre szorul, a kiválasztás folyamata erősebb és a tárlat idei kisszobor-kollekciója jelentékenyen különb, mint a vásznaké. Vannak nyugodtan építő, megfigyelő, éles szemű realisták és vannak gyorsabban illanó impressziók kedvelői. Az első csoport legkiválóbb, legtipikusabb képviselője Róna József. A szigorú természethűség nála nagyszabású összefoglaló érzéssel párosul. Hársfából faragott csoportja, József és Putifárné, monumentálisan - nem a méretei szerint monumentálisan - van összekomponálva. Feszülő férfi-izmok és puha, a kipárnázott bőr- reszketését mutató női formák. Itt mellékes a bibliai célzás. Róna nem használ egyéb eszközt, mint szigorúan plasztikait. Két test fonódik össze, mozdulatok láncolata köti le a figyelmünket, a finom részletekből erőteljes tömegek alakulnak ki. Ez a szobrász, az alakító, a teremtő, a formákat hasogató ember művészete. Itt izgat, érdekel bennünket a nagyvonalú egész és a részletek tökéletes színjátéka. Szentgyörgyi István kis bronz-aktján a teniszező nő mozdulata, az előrenyújtott kar, a földnek feszített láb, az egész heves lélegzetű friss megcsinálás köti le figyelmünket; Simay: Béla királyán a már-már túlzó, kérkedő, de impozáns redukáló erő; Kisfaludy-Stróbl Zsigmondnál a karakterisztikus arcképstílus; Beck O. Fülöpnél az apró formák duzzadó ereje. - Csupa ellentét minden vonásuk, minden kéznyomuk. Összehasonlításról szó sincs. Kvalitásuk is különféle, útjuk pedig a világ különféle tájai szerint ágaznak el. De mind erős a maga hitében. Mind őszinte. Mind munkás, mind a lelkéből önt valamit a fába, bronzba. oly impozánsan különbözik mind a vászonnak olykor félelmetesen ügyes kezű, de annál rosszhiszeműbb spekulánsaitól.