Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám · / · Figyelő

Salgó Ernő: A harmadik
Pásztor Árpád színműve

A között, a merőben közönséges öt-hat ember között, ki Pásztor Árpád darabjában szerepel, van kettő, aki merőben másként cselekszik, mint ahogy közönségesen szokás. Az egyik az anya, aki hogy gyermek közelében lehessen, nevelőnőnek szegődik egykori szeretője házába, lévén, hogy ott van a gyermek: a másik az apa, ki hogy ugyanezt a gyermeket, legénykori kalandjának törvénytelen származékát, magánál tarthassa, útjára bocsátja a feleségét. Az igazat megvallva, kissé gyanakszunk az anyára, hogy inkább a szerző iránt való szívességből, semmint az anyai szív ellenállhatatlan ösztökéléséből követi el a meggondolatlan önbecsempészést, - nem annyira azért teszi, mert csakugyan nem tud tovább távol maradni a gyermektől, mint inkább abból a célból, hogy kitörésre segítse a drámát, úgyszintén az is szembeszökő, hogy vajmi könnyű a férjnek választani a törvényes hitves és a törvénytelen gyermek között, mert se szerelem, se egyéb érdek nem köti az asszonyhoz: de mindez ha egyszerűsíti is a szerző dolgát, csak annál világosabban mutatja a törekvését. Kiemeli a gondolatát és ez több modernséget ad a munkájának, mint amennyi sok más modernebbül megírt színdarabban található.

Lehetne mondani, hogy faji ösztön erejét hirdeti az individuális vágyakkal szemben, de talán közelebb találjuk a darabot, ha a felelősség és a szülői tartozás igéjét halljuk ki belőle. A szülő felelős az életért, melyet kéretlenül adott az utódnak és ennek a proklamálásával Pásztor Árpád kitűnő egyetértésben van az új idők szellemével. Mert a század nemcsak annyiban "a gyermek százada", hogy soha annyit nem törődtek a gyermek jóllétével, mint ma, hanem abban a tekintetben is, hogy a szülő és a gyermek viszonya meglehetősen megfordult. Eddig a gyermek kötelességein volt a hangsúly: ma a gyermek jogai kerülnek az előtérbe. Aki életet adott: tartozást vállalt. Ennek a megértése és felmutatása teszi modernné Pásztor Árpád művét, annál inkább, mert a társadalometikai követelését, hogy a gyermeknek, akármiképp csöppent is a világba, elháríthatatlanok a jogai, nem teológiával támogatja, hanem a faji összetartozás érzésével alapozza meg. Végeredményben tehát mégis a faji ösztön; de etikai ráépítéssel. Oly belátás és oly erkölcsi szózat, mely megmenti az író presztizsét.

Egyébként pedig Pásztor Árpád nyugodtan elmondhatja, hogy amit elért, mindent csak magának köszönhet, - az előadásnak semmit. Mert mit mondjunk? A darab sokkal, de sokkal méltóbb volt a Nemzeti Színházhoz, mint a Nemzeti Színház előadása a darabhoz.