Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám · / · Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje
Sokszor mondta-mondogatta nekem Gyulai: Ön is el fog hagyni uram, mint a többiek.
Sokszor mondta ezt az öreg úr - nem hittem neki.
Mégis úgy történt.
Kérem, hogy ne tekintsék szerénytelenségnek, ha itt kelleténél többet beszélek magamról. Gyulainak sok tanítványa és sokan, kiket az egyetem ma is az ő szellemében vagy inkább a neki tulajdonított szellemben nevel, átesnek ugyanazon a lelki processzuson, mint én. Ezért úgy érzem, hogy az esetem némiképp tipikus. Ez mentse hosszas kitérésemet önmagamra.
Gyulainak köszönöm, hogy írói pályára adhattam magam, neki tartoztam vele, hogy egyetemi tanulmányaimat végeztem, tőle kaptam oktatást nyelvben, stílben egyaránt.
Húszéves gyerek, aki az aggastyánoz kerül, nem csoda, ha teljesen átadja magát neki. Nézeteit, véleményeit nem vizsgáltam, hanem egyszerűen magamévá tettem, az ő nyelvén iparkodtam írni, az ő szellemében működni. Úgy éreztem, hogy mindaz, amit Gyulai versről, drámáról mond, szent és megváltozhatatlan igazság. "Új utakra való térés csak süllyedést vonhat maga után" mondta Gyulai a Kisfaludy-társaságnak lemondó beszédében. Szilárd ragaszkodást ajánl a hagyományokhoz, melyeket kitűnő esztétikusok s még kitűnőbb költők állapítottak meg. Naivul arra vágytam, hogy Gyulai Pál szellemében e szent hagyományok őrzője legyek mindig.
S ha belőlem szóban ki is tör imitt-amott igazi rebellis valóm, - írásban úgy véltem, el kell magam fojtani. Mai írókról, pláne mai magyar irodalomról, nem tudtam semmit, illetve csak rosszat tudtam. "Haszontalan írás, haszontalan ember" mondta erről vagy arról az öreg úr "hol van az az élet, amelyet leír, én nem ismerem."
Én se ismertem. Nem tudtam még az öreg úrnak azt felelni; "itt az utcán, mi előttünk, mindannyiunk előtt".
De azért volt bennem annyi őszinteség, hogy a szajkó módra írást abbahagytam. Hiába mondta Gyulai: "No, uram, mikor hoz már cikket" - csak nem hoztam neki. Úgy éreztem, hogy nincs mondanivalóm, beszáradtam. Két évi keserűség, vergődés volt ez.
Ekkor külföldre szakadtam. Nem az egyetem hatott, hanem a jó, modern színház, melyet ott először adatott látnom. Ibsenről Gyulai csak annyit mondott, hogy kellemetlen író s íme most a kellemetlen író felizgatott, megkapott, megrázott.
S jöttek egymás után mások s hoztak új szenzációkat. Kezdtem megérteni, hogy van másféle dráma, mint aminőt Gyulai elmélete megenged s aztán lassan fölfedeztem a mai világot, hogy van másféle stílus, másféle vers, másféle életfelfogás, mint aminőt Gyulai megengedhetőnek tart.
Nagy lelki elválások voltak ezek, - nagy szakadások. Újra kezdtem írni. Ami írást beküldtem Gyulainak mind visszaadta: bolondság. Kétségbeesésemben lefordítottam egy cikket németre s mindjárt leközölte egy német folyóirat. Így eszméltem rá, hogy itt más mértékkel mérnek. Ezért határoztam el, hogy német íróvá kell lennem.
Gyulaira pedig önkéntelenül is megharagudtam: joggal neki tulajdonítottam késő kibontakozásomat, lassú vergődéseimet fáradságos utamon önmagam felé. Ha Pestre vetődtem, el-el jártam hozzá, de csak azért, hogy hevesen ellentmondjak neki. Mai dolgokról s éppenséggel külföldiekről ugyan beszélhettem, legföljebb fejét csóválta, ha azt mondtam valamire: nagyszerű, fenséges, s figyelmeztetett rá, hogy elég lesz, ha azt mondom: jeles munka; ha mégis vitát akartam provokálni, olyan dolgokhoz kellett nyúlnom, melyeket maga is értett. Régi magyar íróról mondott ítéleteit mertem megtámadni. Kimondtam, hogy Kemény Zsigmond regényeit unom, hogy Jókai elbájol, hogy Vörösmarty Vén cigányát, melyet Gyulai dagályosnak és szertelennek mond, nagyszerűnek, a leghatalmasabb magyar versnek tartom, ellenben émelyit a Szegény asszony könyve. Ilyenekből aztán nagy viták támadtak, melyeknek az lett a vége, hogy Gyulai valamelyik könyvéből kellett felolvasnom, amit egy-egy kérdésre vonatkozólag végérvényesen döntött: Látja uram, így van ez, megírtam.
A magyar irodalmi életet Gyulai még mindig elállta. Nem tudtam, nem láttam, ami köröttem történik. Csak kezdett bennem derengeni, hogy a Kisfaludy-társaság züllése vagy fejlése meg a magyar élő irodalom közt semmi kapcsolat, hogy az Akadémia irodalmi osztálya és az irodalom ügyeit külön kell választani. Azt tudtam, hogy ott nem mozog semmi, tehetségtelenség tesped. De nem tudtam még, hogy másutt élet is van, tehetségek fejlődnek.
Először talán Ignotus cikkei, a Hét stílusa, Kiss József ragadták meg figyelmemet. Majd rájöttem arra, hogy Mikszáth, akit Gyulai nem nagyra becsült, az elbűvölés édes adományát kapta s Mikszáth körül és Mikszáth után egy csomó tehetséges novellista fejlik. Bródy Sándorban, Molnár Ferencben, Pestnek, szülővárosomnak hangját hallottam megszólalni s ez melegen tartotta szívemet. Végül Ady Endrét fedeztem föl magam számára s lettem általa lelkileg gazdagabb, jutottam vele önmagamhoz, koromhoz közelebb, az életbe beljebb. Személyes ismeretségek, irodalmi vonatkozások ezernyi szála visszajuttatott ismét Magyarországra.
Elmúlt tőlem a gyermekes harag Gyulai Pál ellen. Megértettem, hogy az írói csoport, melyben ő működött, a maga korában nagyobb tehetséggel, épp oly eleven volt, mint ma a mienk s hogy mi éppen nem kiszorítók, de az élet könyörtelen rendje szerint régi nyomon tovább járók vagyunk.
Megint csak jól esett Gyulai Pálhoz járogatnom. Nem tanulni mentem oda többé, hanem a mi világunkból, a mi hangnemünkből öröm volt átzökkennem más világba, más hangba - szerettem a régi történeteket és nem féltem többé, hogy az avult elméletek a humorról vagy a líráról vagy a jellem és cselekmény viszonyáról, egyéniségemet veszélyeztetik.
Csakhogy Gyulai Pál azóta még inkább összeesett. A szoba, melynek ajtaját előbb, szedők és diákok, írók és tanárok, barátok, tisztelők sorra nyitották-csukták, egymás kezébe adva a kilincset - a szoba csendes volt. Alig tévedt be valaki. Csak az öreg úr ült ott még mindig az íróasztal mellett, újságolvasásba, vagy saját műveinek olvasásába merülten. A Szemle korrigálását se végezte már - az Olcsó Könyvtár se volt az övé. Csak a szolgálójával tréfálkozott még, ismételgetve a régi tréfákat. A szegény Háni se jött be többé egy reggel - szélütés érte. Gyulai mikor elmondta nekem a gyász esetet, hozzátette: az egyszeri pap is azt mondta a prédikációjában: Mindannyian meghalunk, egyszer talán még én is. Mikor az ebédlő ablakából az udvarra mutatott, így szólt: Látja uram, itt lesz a ravatalom. Október 11-én voltam vele utoljára. Újságban olvasta, hogy Lengyel Menyhérttel közösen megírt darabom megy a Magyar Színházban. Ő, aki már mindent elfelejtett, ez egy újsághírt mégse felejtette el s fölszólította kedves dolgozótársát és barátját, Angyal Dávid tanárt, hogy kérjen tőlem a Szemle számára jegyet - mert írni kell a darabról az Értesítőbe.
Elmentem az öreg úrhoz, hogy megköszönjem érdeklődését. Egész puffadt, szürke arccal feküdt már az ágyban, hogy föl se keljen többé. De a napilapok, a folyton szidott, nélkülözhetetlen lapok még a kezében. Alig hiszem, hogy értette egészen amit olvas, de olvas.
Zavaromban azt kérdem, hogy mit csinál, ír-e még verset?
Írok uram, de csak úgy magamnak. Van is két sorom, de a többit nem találom hozzá.
Te is nő vagy kedves múzsám
Öregszem s nem mosolyogsz rám.
- Na... hát ezt írtam.
(Már tán három éve hallom ezt a két sort.)
- Hallom uram, hogy Önök egy írócsoport együtt, egy folyóiratot adnak ki. Hogy hívják?
- A Nyugat című folyóiratot adjuk ki.
- No hát majd abonálom, mi van benne?
- Fiatal írók írnak bele modern dolgokról.
- Hát mi az a modern?
- Ami például a tanár úr volt, mikor Petőfit védte Toldi Ferenccel szemben.
- Hát aztán 25 évesnél idősebb írónak nem szabad írnia a lapjukba... tréfálkozott Gyulai. No uram csak szép dolog, ha fiatal emberek harcolnak - majd azért elkövetkezik Önöknél is az idő, mikor csak úgy szemlélődnek, ahogy most én.
Borzalmas látvány volt a megtört szemlélődő. A beszélgetés kimerítette, elfelejtette, hogy ott vagyok, megint megkérdezte a Nyugat nevét... vagy tíz perc múlva távoztam.
A küszöbön visszanéztem, sejtettem, hogy ide nem térek többé vissza. Gyulai intett felém, eszébe jutott a holnapi premier s hallom amint utánam kiált: sok szerencsét kedves barátom, igazán szívből kívánom.
Elváltunk. Vége. Mikor azt hallottam, hogy meghalt, még fájdalmat sem éreztem. Csak most, hogy két hete tudom halálát, jut eszembe a szoba, meg az öreg úr, meg a kedves, meghitt beszélgetés, melyben többé sose lesz részem s mely után elfog a vágy, ha kinn a kortársak beszéde felizgat vagy felingerel. A temetés után hozzá szerettem volna menni, hogy fölpanaszoljam: Mit szól hozzá tanár úr, micsoda rossz beszédek voltak! És csupa olyan ember mondta, aki nem szerette tanár urat, akik annak idején intrikáltak a tanár úr ellen a Kisfaludy-társaságban meg egyebütt. És hogy deklamáltak nemzeti szellemről, hagyományról, hogy hivatkoztak a mesterre, kinek nevében anatémát mondtak minden újra, mely szerintük rossz, átkos és idegen. A tanár úr szellemében kívánnak élni, működni, mondták ők, - de hát mit jelent ez? Hogy az ember átveszi a tanár úr eszméit s amit oly szépen, nemes egyszerűen mondott el, azt retorikával kicifrázza? Mi úgy hisszük kedves, jó tanár úr, hogy inkább a szellemében működünk, ha úgy, mint a tanár úr annak idején, frissen, elfogulatlanul, új szemmel állunk a dolgok elé és senkivel, még a tanár úr ítéletével se törődve, a mát élve kimondjuk a ma büszke, diadalmas igazát. Mert ahogy a tanár úr méltó önérzettel megírta, úgy akarjuk megírni mi is; magammal akarok békében élni, nem másokkal.
[