Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám · / · Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje

Hatvany Lajos: Gyulai Pál estéje [+]
(Emlékezések, megemlékezések)
Görgey-vacsora.

A legemlékezetesebb estém Gyulai Pálnál mégis csak az volt, mikor egyszer együtt ültek nála: Görgey Artúr, Görgey István, Lévay József és Kozma Andor.

Tudom még, mikor kinyílt az ajtó s belép rajta a tábornok úr, kit először láttam akkor. Bort hozott visegrádi szőlőjéből. Igazi katonás belépés volt. A boros palackot, mint a puskát, vízszintesen tartotta szeme előtt s aztán hunyorított, mint aki céloz, Gyulai felé fordítván a palack végét: Piff-paff, mondotta hozzá. Gyulai csak a kezével intett: No, no Artúr, mit csinálsz?

Aztán a megszelídült forradalom és a megjuhászodott harcos kritika barátságosan kezet fogtak.

Az első, ami föltűnt, Görgey Artúrnak kissé németes kiejtése, ahogy az a-t mindig á-nak ejti, ami beszédének olyan közös hadseregbeli tisztzamatot adott. A búr háborúról volt szó, nem volt megelégedve a hadi evolúciókkal. A stratégiai műveletekhez nem sokat értettem. Úgy látszik, Gyulai se, mert nemsokára a gazdálkodás került sorra. Hogy milyen volt a szüret, meg mennyi a bor, meg a szőlő? Lévay is beleszólt. Görgey dicsérte a szőlőjét s elmondta, hogy a király egyszer Visegrád környékén vadászván, kapott Görgey szőlőjéből pár kosárral. A szőlő ízlett a felséges úrnak, meg is dicsérte s ami maradt, Bécsbe küldte. Azóta kap minden évben Görgey szőlőjéből (persze hogy Görgey férjes húgainak névjegyével), Görgeyék viszont vadat és szép köszönő levelet kapnak viszonzásul.

Gyulainak, akinek megvan az a szokása, hogy mihelyt egy nevet vagy személyt említenek, eszébe jut valami, amit ő maga, vagy mások mondtak róla, minden apropó nélkül előadja a következőt:

Szegény Deák mondta a királyról, hogyha az ilyen ember, mint ő történetesen nem király, hanem képviselő, hát azok közül való, akik sose beszélnek, de meghallgatnak minden beszédet és végül jól szavaznak.

Ezt a sokszor elmondott király-jellemzést újabban elmondván, megint elhallgat. Aztán hozzá teszi: "Szegény Deák, más ember volt az, mint a mai államférfiak. S még kételkednek az ember hazafiságában, mert nem bánom, hogy németül mondják a rechtsumot s mert tudom, hogy Ausztria nélkül elveszünk. A lapok gúnyolnak, mint az apródok az öreg Toldit.

Erre elneveti magát Görgey.

- Mit nevetsz?

- Azon nevetek, mikor Miskolcra vittetek Józsihoz, hogy te kaptál ki és nem én.

Ennek meg az a története, hogy Lévay József meghívta Görgeyt és Gyulait Miskolcra. Gyulai aggályoskodott, hogy Miskolcon híre megy Görgey látogatásának és valamely vidéki lap tapintatlanul megtámadja a "nagy hazaárulót". E helyett azonban az történt, hogy a Miskolci lapok lelkesen írtak Görgeyről, ellenben megtámadták Gyulait, az irigy, mérges, epés embert, aki Jókait merte bántani.

Ennek a történetnek felújítása földerítette az öreg urakat; Görgey nevetésében volt valami keménység, Gyulai kedélyes, meleg, öreg bácsi, nevetéssel nevet, Lévaynak kissé asztmában fuldokló a beszéde, kacaja egyaránt.

Vacsora fölött, körülnéz az öreg Görgey és azt mondja: Csupa olyan költő van itt, aki engem már megénekelt. Pali azt írta: Te tiprott hős, meg Lévay valami leláncolt Prometheushoz hasonlít. Kozma meg pláne sokat írt rólam... Ezen aztán harsányan tudott nevetni. Hát Ön is írt rólam? szólt hozzám.

- Nem írtam, sajnos.

- Talán hála az Istennek. Olyan sovány ember, mintha abból élne, amit a Szemle fizet cikkéért.

Erre aztán Gyulai nem hagyta a Szemlét, az ő kedves Szemléjét. Elmondta, hogy hogyan és miképpen fizet. Van neki egy kulcsa, amelynek segítségével kiszámítja, hogy mennyi jár laponként, soronként. "Nagy munka ezt minden hónapban kiszámítani - Hatvany úr tudja legjobban."

Bizony tudom én azt, még ma is borsódzik bele a hátam. Minden hónapban volt vele dolgunk. És küldtük az íróknak a 15 frt és 72 meg 89 krajcárokat, mert Gyulai krajcárnyi pontossággal számított ki mindent.

- No ne haragudj Pali, csak úgy mondom, - hát hogy is van az a versed?

- Nem mondom itt előtted.

Gyulai ugyanis a Romhányijában írt egy dicsőítő strófát Görgeyről, - ez volt 48 után az első, nyilvános védelem, mely Görgey mellett felhangzott. Viszont Görgey, mikor 67 után hazatért, első látogatását Gyulainál tette. Azóta tartott a barátság.

Görgeyt abban az időben László Fülöp festette. Én megkérdeztem, hogy meg van-e elégedve a portréval.

- Jó kép. Különösen a szemek kifejezése jó. Mint valami nagy kérdés az utókorhoz: Mit csináltatok velem?

Gyulai, aki nem szerette a nagyzó szót, még ha olyan ember mondta is, aki bízvást mondhatta, csak csillapította Görgeyt. De Görgey nem hagyta magát.

- A szememben, abban van valami. Hogy hívták azt a német filozófust, aki beszélt arról az emberfajtáról... arról az új emberfajtáról.

Hosszas tanakodás után kisült, hogy Nietzscheről van szó, s Görgey az Übermenschre gondol, ami alatt viszont valami olyasmit értetett, mint Caryle Hero-ja, a hős.

- Hát Übermensch szemem van nekem?

- No, no Artúr, szólt most megint közbe Gyulai.

- Hát mért ne mondjam, ha egyszer úgy van, akire ránézek abban megfagy a vér, - szólt és körülnézett asztalunkon, bizony nem épp vérfagyasztó, hanem enyhe sugarú, megtört szemmel - amikor Világosan elhatároztam, hogy másnap leteszem a fegyvert, azt mondom Pista öcsémnek: Most körülmegyek a táborban és megmondom a fiúknak, hogy pucolják a fegyvert, hogy tisztán adjuk át az orosznak. Pista könyörgött, hogy ne tegyem, mert lelőnek. Erre azt mondtam neki, akire ránézek, az meg se moccan. Aztán kimentem, körüljártam a tábort - este volt, a fiúk csoportokba verődve énekeltek és főzték a vacsorát. Megálltam az egyes csoportok előtt és kiadtam a parancsot. A fiúk mind elcsendesedtek és hozzáláttak a fegyverpucoláshoz. Egyszer, amint az egyik csoportot épp el akarom hagyni, hát megfordulok, látom, hogy az egyik legény rám emeli a puskát. Nem szóltam semmit, csak mereven néztem rá. A legény nem állta ki a nézésem, rögtön úgy tett, mint aki pucolja a fegyvert. Hát aki így tud nézni, nem Übermensek a'?

És Görgey Artúr megint körülnézett. A szegény, zordul megviselt Übermensek szemében most könny égett, a katonás nyers hang is ellágyult egészen s az a két csöpp vér, ami az öreg ember minden vére, pirosan égett halántékán.

Jegyzeteim, sajnos, hiányosak s nem igen tudom, hogy most miről volt szó, pedig Görgey nagyon belemerült az élményeinek előadásába. A világosi fegyverletételt követő napról beszélt a diktátor. Az egyes eseményeket Görgey Artúr és István úgy adták elő, hogy az egyik szinte kapta a másik szájából a szót - régi, megkövült történetek, melyeket a két testvér 50 év óta mindig egyformán ad elő. Szinte jelszóra: Tudod-e még Pista... tudod-e még Artúr.

Görgey István elmondja, hogy a cár festetett magának egy képet mely a világosi fegyverletételt ábrázolja, egy képíró által, aki jelen volt a csatatéren. "Ez a festő, mint Zichy Miskától értesültem, kegyvesztetten él Drezdában. Odautaztam hozzá és kérdeztem tőle mindenfélét a cár felől: Mért kegyelmezett meg a cár épp a bátyámnak." "Der Mann hat ihm gefallen," volt a válasz.

Hát kérem ez érthető is. Nagy dolog az, hogy egy 31 éves emberben van annyi lélekjelenlét, hogy belássa, hogy az ellenség tömege ellen minden küzdelem hiába, bravúroskodni nem szabad, 20.000 emberélet megmentéséről, hiábavaló vérontás kikerüléséről van szó. Paskievics is kérhette Görgey életét. Ő egyszerre lett nagy ember, amiért Görgey neki, az orosznak, kapitulált s nem Haynaunak. Pedig Haynau volt az igazi stratéga. Ma is emlékszem, amint Artúrral, ki biztosra vette a halálos ítéletet, Világosról a szomszéd helységbe vezető úton járok s velünk szembe jön Bariatinszky az üzenettel: A cár Önnek megbocsát.

A cár arra számított,hogy Görgey majd orosz szolgálatba lép s ezért amnesztiát ajánl föl neki birodalmában. "Azt persze nem tudta, hogy bátyám nem fog többé kardot húzni, ha csak nem magyar ügyben. Azt is tudom, hogy a cár fia is Bécsben járt Artúrnak kegyelmet kérni. Az osztrák ezért hát jobbnak látta, hogy megkegyelmez Artúrnak, ha egyébért nem, hogy ne hagyják Orosz országba menni. Így ment el Görgey Artúr Klagenfurtba.

Persze, hogy azzal vádolják Artúrt, hogyha nem az orosznak adja meg magát, hanem az osztráknak, akkor föl nem bőszíti vele az osztrákokat s az aradi 13-at nem végzik ki. Hát Kazinczy Lajos, Dessewffy nem az osztráknak adták meg magukat s nem jutottak mégis ugyanolyan sorsra?"

Ily beszélgetések közt folyt le a vacsora, amíg végül, nem tudom hogy, Buda ostromára került a szó. Erre Gyulai, kinek részvétele a forradalomban pár dal megírásából állott (-A Hadnagy uramot az Erzsébet téren írtam, arra a nótára, hogy bíró uram bíró uram -) s aki a hadakozások idejét honfiaggodalomban és nyugalomban, mint Telekes Domokos gróf titkára Gernyeszegen tölti, egyszerre csak megszólal: Buda ostromát azt beírom a Romhányiba, ha befejezem majd - csak időm legyen hozzá.

- Elég baj, hogy nincs időd. Hagyd már ott az egyetemet.

- Amíg bírom a munkát, hát röstellem megdolgozatlanul húzni a nyugdíjat. Igaz, hogy néha már fáradt vagyok. Ha majd visszavonulok, hát még három strófát meg tudok írni naponként s öt évem van még, azalatt elkészül a Romhányi.

A kis bor fölhevítette az urakat s a politikára tértek. "Az a Szilágyi mondta nekem, beszéli Gyulai hogy ma három dologgal lehet elérni mindent: hízelgéssel, önzéssel, kíméletlenséggel.

- Vajon melyiket használta Ön? mondtam neki, mert útálom az ily mondásokat.

Jó késő este volt, mikor a társaság széjjel ment. Én Görgeiékkel tartottam. A tábornok fölhajtotta gallérját és hallgatott. Csak Görgei István beszélt arról, hogy kár Gyulainak tanítania, jobb volna, ha megírná a Romhányit, a negyven év óta töredéknek hagyott verses regényt, melyről Gyulai sokszor szokta mondani: Ha újra hozzálátok, beleírok uram mindent, amit a nőről tudok. (Tán ezért nem lett meg a beszéd soha? Ki tudja?)

"Arany Jánosnál is úgy volt, hogy a sok hivatalos teendő megakadályozta az írásban", mondom én Görgey Istvánnak.

"Szegény Arany! mint 48-as tiszt, fárasztó út után, nagy esőben kerültem Szalontára: Mikor ledobbantam a tallóra, magasan feküdt rajta a szalma, nem úgy mint nálunk Szepesben, ahol takarékoskodnak - frics, csak úgy fröccsent szerte a víz a sok szalma alatt. Gondoltam, Szalontán vagyok, Arany János itt lakik - meg kell őt ismernem. Belovagolok a városba, kérdem, hol van Arany háza. Megmutatják - egyszerű, parasztház, ...egy ablakkal, nem mégse... két ablakkal az utcára. Mikor az ember belépett, konyhába ért. Két ajtó volt - egyik az udvari szobába, másik az utcára nyíló. Épp nézem, hogy merre tartsak, kinyílik az udvari szoba ajtaja s egy bús asszony lép ki, aki csöndben azt mondja, hogy menjek az utcai szobába. Üres szoba volt egészen. Szivarozva járt fel s alá Arany.

Uram, mondtam én belépve, nem tudom, holnap élek-e még, nem akarom elmulasztani az alkalmat, hogy kezet ne szorítsak Arany Jánossal.

Szótlanul kezet adott. Majd bocsánatot kért, hogy üléssel se kínálhat meg, mert bútorait elküldte, nem is tudom én már hova.

Nem mertem szállást kérni. "Hova tart?" kérdezi.

"Aradnak, a fősereghez!" "Mikor éri Önöket az orosz?"

"Két-három nap múlva." Nem tudom vigasztalni. Ő se engem. Nem szólt többet. Szófukar ember volt szegény. Elváltunk. -

Így értünk a Váci-utcába, ahol az öreg uraktól elbúcsúztam.

Magamra maradva, alig hittem szememnek, hogy járdán járok, hogy Pest az a Pest, amelyet én ismerek s a Gizella-téren önkéntelenül elfordulva a tér három oldalán magasra épült palotáktól, félre az egyik oldalon rézsút húzódó alacsony házsor felé nézve, elgondoltam, hogy ezekben a házakban lázas izgalom volt annak az öreg úrnak puszta neve említése, ki most erőtlenül pihen le éjszakára, mert az esti társaság inkább kifárasztotta, mint ezelőtt ötven évvel akár egy ütközet.

 

[+] Ezt a cikket sebtiben írtam és felolvasásra szántam. Ahol felolvastam ott az eleven szó elevenül hatott a közönségre. Ami azt jelenti, hogy cikkem nem írásmű. Ha mégis kiadom, csupán azért történik, mert úgy hiszem, hogy följegyzéseimnek némi kortörténeti becsük van.