Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám

Feleki Géza: Pettenkofen

A Nemzeti Szalon Pettenkofen Ágost vagy száz művének, festményeknek, rajzoknak, litográfiáknak összegyűjtésével és kiállításával emelte jelentős és emlékezetes művészeti eseménnyé jubiláris téli tárlatát. A Bécsből magyar földre szakadt és jobbára Szolnok környékén élő művészt életében is nagyra tartották, a halála óta elmúlott húsz esztendő alatt is eleven volt emlékezete, és sokan merítettek termékenyítő tanulságokat - persze kész motívumokat, szerkezeteket, színelemzéseket is - örökségéből. De ez a kiállítás mégis reveláció. Most látjuk csak igazán, milyen gazdag Pettenkofen hagyománya és mennyivel előkelőbb hely illeti meg őt a modern festés fejlődéstörténetében, mint amilyent eddig elfoglalt. A nagy magyar Alföld, a végeláthatatlan pusztaságok festőiségének felfedezőjéül és első érvényesítőjéül becsültük eddig és különösen itt-ott felbukkanó alig tenyérnyi képecskéi tanúskodtak arról, hogy benne kell keresnünk a vásárok színes, mozgalmas világának, az egyhangú tanyának, a cigánykaravánok nomád tarkaságának legavatottabb interpretátorát. Úgy látszott, Waldmüller és Meissonnier tanításai egyesültek korai képeiben, de nem fosztották meg átalakulási képességétől. Mert mikor élete utolsó tízéveiben a nagy forradalomnak, a francia impresszionizmusnak hullámai eljutottak hozzá, még el tudta tanulni az újítók látását és ezentúl az ő módszerükkel felfedezett szépségeket harmonikusan beleillesztette művészetébe. Színfelrakásának és színelosztásának sajátossága, újszerű ezüstös, ősz fehér és szőke tónusai pedig könnyen megmagyarázódtak az előtte festésben nem értékesített környezet természetéből. Nagy tudású eklektikusként szerepelt tehát, aki megtermékenyült Alföldünk sajátos szépségeitől és ezeknek a szépségeknek megmutatásával, hirdetésével bennünket, magyarokat különös hálára és tiszteletre kötelezett.

Pettenkofennek ez az értékelése most megdőlt. A Nemzeti Szalonban függő száz alkotása őstehetségű, önálló, csak maga alkotta törvényekhez igazodó művésszé emeli. Színekben gondolkodó és kifejeződő festő-egyéniség. Új értékek termelője. Nem az Alföld adott palettájának új színeket és ecsetjének új színszerkesztő lehetőségeket, hanem a benne már kezdettől fogva élő színvilághoz talált megfelelő külső valóságra az Alföldben. És ha tehetsége nem is volt sokoldalú, felismerte korlátait és körükön belül, kivált utolsó műveiben, örökérvényűt alkotott.

*

Ha a képekből szerzett összbenyomás megérezteti a tárlatlátogatóval Pettenkofen különös mondanivalóját, már a fejlődésének első korszakába tehető képein észreveszi kibontakozó egyéniségének nyomait. Pettenkofen nem nagy időn belül kétszer is megfestette a tanyai légyottot. A kellékek ugyanazok mind a két képen. Parasztlegény és parasztleány, meg két ló, egy fehér és egy barna. A háttér motívumai is alig változtak. A mese beállítása az első képen épp olyan sikerült, mint a másodikon. Az ellenőrizhető tudás sem mutat változást. Az alakok plasztikus éreztetése, a mozdulatok kifejező volta, a háttérnek a kép eseményes részére vonatkoztatása a legfőbb, ami a negyvenes évekbeli bécsi iskola eszközeivel elérhető. A két kép között csak egy a felötlő különbség: az egyik borús délutáni világításban van festve, a másikon a napsugarak is formaelevenítők. És mégis, a két kép közé jelentékeny tiszta festőiség felé való fejlődés esik. A borús időt mutató kép tökéletesen megcsinált genre, de aligha több annál. Csak a legény képközepén kéklő dolmánya valóban festői ötlet. A napfényes változaton a fehér ló hátán kuporgó legény úgy lehajlóban öleli magához a lányt. (Az előbbin a kép egyik fele jut a szerelmes párnák, másik fele a lovaknak.) A novella szempontjából nem jelent haladást a változtatás. Azonban a ló és az emberruha fehérsége nagyon kifejező színfoltot ad, az ölelkező pár sziluetje pedig hatásosan rajzolódik a képnek egészen aljáig húzódó égre. Amott a lovak festői hatás szempontjából egy fehér és egy barna foltot jelentettek. Itt fényes hátukon táncra kerekedik a napsugár. Számos, hol egymásba olvadó, hol egymástól élesen elváló árnyalat keletkezik.

Ettől fogva egyre fejlődik Pettenkofen érzéke a színek magánvaló jelentése, az összekerülő színek együttes gyönyörködtető hatása iránt. Megérzi a napfénytől átitatott levegőben az átmeneteket teremtő és egységesítő hatalmat, de mégis azért szereti, mert általa érvényesülnek leginkább a színek. Egy csoport képének pontos időbeli egymásutánját meg lehet állapítani a színimádás fokonkénti erősödéséből. De még nem az élénk, pompázó színeket keresi, hanem az egységes, tompított színfoltok vonzzák. Ebben az időben az apró falusi látképeknek egész sora keletkezik. Hosszúra nyúló, alacsony parasztház, födele barnás zsindely. A ház előtt szürke országút. Tiszta, kék ég. Vagy felhős ég alatt forró nap szikkasztotta sárgás mező. Szénaboglyák, szénásszekér. Itt is, ott is apró, kis emberek. Színes ruhák villannak fel, hogy megélénkítsék a szinte monokróm, szalagszerűen felrakott színekből összetevődő képfelületet. Már nem az ábrázolt tárgyakon van a hangsúly, hanem csak a tárgyakat jelölő színeken. Mintha a festő néhány nyugalmasan egymás mellé sorakozó színt vázolna fel és csak aztán venné észre, hogy valamelyik paraszt háztáját nézte, vagy a szénahordásnak volt távolról szemlélője.

De lassanként ráun egyhangú, tompa színskálájára és megittasodik azoktól az erős, kiáltó és mégis összesimuló színektől, aminőket a telente kúthoz hajtott gulya, vagy a reggeli naptól fényes piaci sürgés-forgás mutat neki. Újra nagyobb méretű vásznat vesz elő és lázas sietséggel igyekszik rárögzíteni a színek egyre változó árnyalatait, hirtelen nyilvánuló és már is eltűnő összecsengésüket. Ezekben a képekben valami remegés még mindig érezteti az eruptív keletkezést. Abból a távolságból, amelyhez az impresszionisták szoktattak bennünket, élesen tagolt, plasztikus formákat látunk, de közelről szinte megdöbbentenek a brutálisan szétkent, nagy ecsetnyomok. Ehhez foghatót Monet is csak a legutóbbi években mert, mikor sorozatokat festett az amiensi székesegyház homlokzatáról, szénaboglyákról, vagy hegyekről, hogy megmutassa, mint változnak negyedóráról negyedórára az atmoszférikus hatások következtében.

De az a lázas, izgatott tevékenység nem tarthatott soká. Csakhamar bekövetkezik a visszahatás. Pettenkofen nyugalomra vágyott és egyszerű, nagy dekoratív hatásokat keresett. El is érte őket - miniatűrszerű, apró vásári jeleneteiben. Ezeket emlékezetből készíthette. Fölidézte magának egy vörös puttonyú, kékruhás parasztasszony alakját és csoport-középponttá tette. A szomszédok ruhaszínét, mozdulatait már úgy választotta, hogy azok az első alakkal korrespondáljanak. Az emberek-adta dekoratív motívumokhoz aztán hozzáválasztotta az emlékezetében összegyűlt kellékekből a ponyvákat, a sátrakat, a gyümölcsös és zöldséges állványokat és a részleteket legtökéletesebben egyűvé olvasztó atmoszférikus állapotot. Emlékképei annyifélék, és olyan pontosak voltak, hogy első pillanatban a vásári élet színes pillanatfelvételeiként hatnak miniatűrjei. De az ábrázolt sürgés-forgás, lótás-futás mégis a dekoratív művészet nagy nyugalmának érzését árasztják. Ha elfeledkezünk a színek formakifejező irányulásáról, csodamód tökéletes, apró szőnyegmintákra kell gondolnunk. A színek ilyen elosztásban, árnyalatokban és intenzitásban szőnyegre szövötten, perzsásan hatnának.

Pettenkofen utolsó műveivel eljutott fejlődése céljához. Minden lépése függött az előzőtől és megszabta a következőt. A modern francia mesterekkel való rokonsága tehát nem utánzásból ered, hanem ős is egyike ama néhány művésznek, akikben a hatvanas és hetvenes évek nagy átalakulásai revelálódtak. Lehet, hogy másoktól is tanult, de topográfiai véletlenen múlott, hogy mestereit sok mindenre meg nem tanította. Utolsó korszakában pedig eljutott oda, ahol ma még csak forradalmárokká kiáltott művészek gyarmatostársai.

*

Meissonnier miniatűrjein hihetetlenül finom és hű kivonatát adta a grande armée mozgalmas életének. Az egyenruhák kisszámú, meghatározott, éles színeivel gyönyörű átmenetekig, egységekig tudott emelkedni; egy-egy látszólag a tartalomtól odakínált fehér kabáttal, vagy tépett trikolórral szinte megható festői hangulatokat ért el. A rokokó finom, halk színei csöndes szelek útján Porosz országba érkeznek, Nagy Frigyes udvarába. A sanssouçi-i kastély fehér kárpitos, fehér bútorú, ezüstös csillárú termeiben összegyűlő, tompított színű ruhába öltözött társaság csak pontos megrögzítőre várt és előálltak az ezüst tónusból alig-alig kiütköző színekkel csinált kis Menzel-illusztrációk. Deumier párizsi kávéházak füstös játéktermeiből, régiségekkel és kuriozításokkal kereskedő öreg, szakállas, bársonysapkás ócskások bolt mögötti, titkos kincsekkel megrakott homályos szobácskáiból furcsa szép szigmákat vitt haza és megörökítette őket alig négyzetdeciméteres fa lapocskákon. De olyan finom színegyütteseket, magukért jogosult és mégis formát kifejező színekből összeszőtt meseszőnyeg-mintát, mint Pettenkofen vásárminiatűrjein, csak Rudolf von Alt néhány aqurelljén látunk. A bécsi nagymester lelkét néha-néha felszabadította a napfény aranyos melegsége és akkor nem bánta, ha vedutái itt-ott, egy színárnyalatban, meg is hamisítják a valóságot. De a Rudolf von Alt ezernyi, különben mind egy szálig gyönyörű vedutája között ugyan hány ilyen akad?

Meissonnier és Alt jobban meghatnak, mint Pettenkofen. Hiszen borzasztó megkötöttségük ellenére teremtették kis remekeiket. Menzel nem alkotója, hanem csak rekonstruálója volt színes világának; de ezt a világot azután színeivel teljes tartalmában újjáélesztette. Daumier képein a típusok érdekesebbek, a mozdulatok kifejezőbbek, a környezet differenciálódottabb, mint Pettenkofennél, de mennyivel szegényebbek, hányszor konvencióvá merevedő színskálája. Bizony, apró, kis felületen néhány valóságot, embereket és dolgokat megrögzítő színt senki eddig nem illesztett olyan közvetlen hatású és csodás Perzsa-szőnyeggel versenyző együttessé, mint Pettenkofen.

Velazqueznek és Meissonniernek állított szobrot a Louvre elé Párizs. Midőn Menzelt nyolcvanadik születésnapján az egész német birodalom a császárral élén páratlan ünneplésben részesítette, felemelte szavát a szecesszió és magának követelte őt. Menzel a múltat úgy fejezte ki a jelen eszközeivel, hogy egyszersmind utat nyitott a jövő felé. Alt már meghaladta nyolcvanadik életévét, amikor lemondott a hivatalos osztrák művészegylet díszelnökségéről és követte a szecessziós csoportot. Daumier miniatűrjeit ma a legkiválóbb műértők nagyobb pénzzel fizetik, mint művészettörténetileg hitelesített nagyságok ölekkel mérhető képeit.

Meissonnier, Daumier, Menzel és Alt mellé most odalép egyszerűen, minden póz nélkül, tudva, hogy ez másképp nem is lehetne, Pettenkofen Ágost mester. A Szolnoki művésztelepen emlékművet emelnek most neki; a sovinizmus nyilvánulását szeretném ebben látni és tiszteletet éreznék az olyan sovinizmus iránt, amely Pettenfofent akarja magyarnak tudni.