Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám · / · Fenyő Miksa: Liliom
Molnár Ferenc drámájában nem egy jelenetnek utána bámulunk. Arra a meseszerűen tompított, egyszerűsített jelenetre gondolok, mikor ennek a nagyvárosnak két gubbasztó madarát ott a ligeti padon egymáshoz hajtja egyedül valóságuk valami tompa érzése. Liliom, a hintáslegény, a csibész, a Muskátné szeretője... Talán először érez valami melegséget... hogy valaki hozzátartozik. "Lehet ám... jasszból is... gazemberből is... ember", mondja. És szégyelli, hogy mondja. Vagy a második kép utolsó jelenetére. Liliom majdnem polgári viszonyok közé sodródott. A maga életének talaja kiszaladt a lába alól. És ekkor kísértések jönnek. Pénz, verkliszó, hinta, szabadság. Liliom már menne... és a bódé küszöbén megállítja a kis cselédbogár vallomása: hogy gyereke lesz. "A Julinak gyereke lesz... Nekem gyerekem lesz." (Halk hangú, szűkszavú jelenet, igazi drámai feszültséggel teljes. Nálunk ma senki sem ír különbet.) És hangokra gondolunk és gesztusokra és belső elszánásokra és letörésekre, az öngyilkos csirkefogó búcsúzására, melyben lágyság és a lágyság fölött való szégyenkezés könnyektől sós humorban olvad egybe. Ahogy a búcsúzás e pillanatában annak a félelemnek verejtéke veri ki a homlokát, hogy születendő gyermeke majd megtudja, hogy az apja ki volt, mifajta volt (...a gyereknek mondd, hogy gazember voltam, csak mondd...)s általában ahogy néhány nagyon egyszerű szóba sűríti emberének egész komplikált lényét és a haldokló emberiességét rásugároztatja a vívódóra: ennek a jelenetnek soká utánabámulunk.
És a tarka alapból drámaian emelkedik ki Liliom alakja.