Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám · / · Móricz Zsigmond: Sárarany

Móricz Zsigmond: Sárarany
- Regény - (Folytatás)
XIX.

- Bora egy pohár vizet!

A lány fölpattant és kisietett.

A grófnő fárasztóan feküdt, maga alá szorítva balkarját. Az ajka, arca, szeme égett s nem bírt mozdulni. Bágyadt volt és kedvetlenségre hajló.

Várt míg újra meg nem hallotta a csöndességben, a lány léptei alatt csikorgó parkettkockák neszét.

Futva jött a parasztlány. Víz nem volt nála. Az arca egészen ki volt kelve magából, s csak úgy ömlött belőle valami nagy hír izgatottsága.

- Itt van! - suttogta már az ajtóból. Odavetette magát a kerevet elé s a grófnőnek az arcába lihegte: Itt van Túri Dani!

A lány szeme könnyfátyolos volt; a végletekig fel volt izgatva. Az egész világot elfedte, csak ennyi érdekelte most, de ez aztán egész valóságát betöltötte. Képtelen, nagy eseményt tükrözött az arca, teste, riadt merev mozdulatlansága, mágnestől-dermedt tehetetlen tartása. A szíve nagyokat, rendetleneket dobban s kemény kis melle hegyesen ütötte ki a kék karton reklit, amely antik ráncokban omlott csípőjéig.

- Itt van! - ismételte s úgy nézett bele a grófnő szemébe, hogy ott is várja annak a vérpezsdítő nagy örömnek fölragyogását, ami ő benne izzott már. De a szemén a vér gőze ködlött, amelyen át nem látott többé semmit, csak amit érzett s a fülében ott zuborgott szíve zsongása és nem hallott egyebet, csak amit hallani vágyott.

És míg a grófnő bámulva, megütődve, ismét hűvösen nézett rá, őt fojtogatta az öröm, hogy itt a nagy idegenben faluja falubelivel találkozik, s hogy az idegen nagyúri asszonynak a maga hősét mutatja meg: majdnem beleszédült.

A grófnő fölállott s magasról, józanon nézett le az önkívülettel határos izgalomban kuporgó parasztlányra, minél nagyobb volt annak a hősége, zavara, annál közönyösebben nézte le ő. Újra elfogta az a hideg és undoros kijózanodás, amely az imént belegázolt a lelkébe. És semmi közösséget nem érzett ezekkel a parasztokkal, ezekkel a kellemetlen állatokkal, akik oly brutálisak, nyersek, rossz szagúak. Úgy érezte, mintha mocsárba lépett volna selyem cipőivel és most ijedten, borzongva figyel, hogy kígyó, béka, szőrös levelű rút gazok hozzá ne érjenek a testéhez. És kiterjeszti öt ujját, mind a két tenyerét s félve húzódik el a lánytól.

- Eredj, eredj! - mondja neki, - menjetek innen! Meg ne lássalak ma! Menjetek, menjetek...

Elfordul és abban a percben elhatározza, hogy csak békességben érje meg a mai estét, holnap reggel elutazik és soha vissza sem jön. És ettől az egész országtól elmegy a szájíze: francia anyjának párizsi palotájára gondol és bretagnei birtokára, ahol sohasem kerülhetett volna ilyen kínosan, megalázóan alacsony helyzetbe.

Megörül, megkönnyebbül, hallva háta mögött a lány eltávolodó robogását.

Föllélegzik s beszívja az illatos levegőt, amely egészen más, mint ami odakint van. Az ablakon le van eresztve a zöld redőny, hogy hűvös maradjon a szoba, csak egy ablakon özönlik be a napfény.

A szőke, ideges, szépséges hölgy végigsétál a szobán. Félve, szinte kerülve minden tárgyat. Láz, émelygő forrongás árad szét a gyomrából; szeretne messze-messze lenni innen, száz, meg száz mérföldre. Szeretné, ha itt volna a gróf, érzi, hogy most végtelenül megnyugtató, fölemelő volna maga mellett érezni a gróf nyugodt, úri alakját, erős széles, puha ölelésű lelkét.

Az ablakhoz siet, hogy kinézzen rajta s, hogy a hirtelen ránehezedő szobalevegő helyett a tágas, szabad világot lélegezze be. Fölnyitja az ablakot s meleg levő tolul az arcába, poros illatú meleg szellő, amely tele van napsugárral, kenderszaggal és primitív skálájú parasztnótával.

És mégsem zárja be az ablakot, hanem ott marad és engedi, hogy az alkonyodó nap teljes hőségét ráömlessze, minden ragyogó színét rá szikráztassa s úgy áll a fényességben, mint a naptündér.

A háta mögött egyszerre csak neszt hall.

Meglepetve visszafordul s haragosra válik az arca.

Ott áll a szoba mélyén egy parasztember. És Bora lángoló arccal már itt is van előtte s oly boldogan mutat vissza egy szó nélkül Túri Danira, mint aki a grófnő előbbi parancsát rajongó meghívásként tolmácsolta.

Helčne grófnőben nagy indulat gyúl ki, de erőt vesz magán. Első pillanatban félre akar lépni az ablakból, ahol a nem profán szemeknek készült ruhában szinte meztelen áll, de istennői gőggel ettől is visszatartja magát. Szigorúan és parancsolóan néz vissza a szobába, ahol napfénytől káprázó szemei előtt minden homályban van.

Lassan előre lép. Még egy pillanatra megállva, megfürdik a nap ragyogóan meleg világosságában, aztán elsuhan az árnyékba és teste súlyosabb plasztikát ölt.

Nem találja a kellő kifejezést, nem a legjobb és legkeservesebb módot, hogyan büntesse meg az idegen hímet, azért amit jogtalanul látott. A Diána haragja szikrázik és olvad benne, mint megsértett gőgjéből kiömlő lávaár s ebeivel szeretné széttépetni a szerencsétlenül boldog halandót.

Még rá sem pillantott az emberre.

Pillanatok múlnak el kínos csöndben. Egyik sem talál szót a három lény közül, amivel megindítsa a lehetetlen és előre ki nem gondolt helyzet csatáját.

Végre a grófnő hideg és fenséges gőggel a szemébe pillant a férfinak.

Felfogja annak acélos szürke, zavartalanul erős pillantását, mint egy biztos és úri kard csattanó ölébe szökellését s szinte meghökken tőle.

A következő sugárral körülszaladja szeme a férfi arcát s olyan megütődés éri, szinte elfeledkezik magáról.

És végtére ámulattal, csaknem ijedtséggel kutatja ennek az arcnak a titkát, amire azonban nem jön rá.

Ha a férfi szemében ott nem volna a szándékos, öntudatos idegenség, azt hinné, valami álöltözetben lévő régi ismerőse.

Pillanatok telnek ismét e zavart vívódásban. Senki sem szól. Minden lélekre rátelepszik valami titok érzése. S mindenki várja, hogy magától pattanjon ki e titok, amikor is béke lesz, öröm és megkönnyebbülés a lelkekben.

Ahelyett azonban kinn, a másik szobában ijedelmes zaj támad, hatalmas léptek dübörögve törnek be.

A szomszéd szoba ajtaján belép László gróf. Kikelt arccal, villámló szemmel, kitörő dühét alig bírva palástolni, áll a hölgye előtt.

Ez pedig úgy bámul rá tágra nyílt ibolyakék szemével, mint a vízióra.

A gróf is megzavarodott a nézésétől s követte a dáma pillantását, amely hol rá, hol a parasztra esett egyre növekvő elámulással.

És László gróf maga is fölfedezte mi az, ami ennyire megzavarja a grófnőt.

Csodálatosan hasonlítottak egymáshoz ő és a parasztember.

Máskor nem feszélyezte volna ez a véletlen és nem hízelgő hasonlóság, de most roppant kínosan érintette a grófnőre tett hatás miatt.

Túri Dani szintén meglepődött egy kicsit, amint meglátta a grófot, mintha saját magát látná tíz évvel öregebbnek, szakállasnak, vaskosabbnak, de az ő nyugodt paraszt idegeit ez egy csöppet sem zavarta fel, mindössze egy kis mosoly csillant meg a szeme sarkában a furcsaság miatt.

A gróf, miután egy-két másodpercig illetlenül állt az ajtóban, beljebb lépett s gyorsan, indulatosan, jóval gyöngédebb hangsúllyal, mint szóval, ezt mondta:

- Quelle folle! Sans doute tout cela est delicieux, mais... Mais ma chérie tu es une reveuse, et tu manques de sens social et d'idées générales...

- Je sais pas... - szólt gúnyosan a grófnő. Hirtelen kokett ötlete támadt s hamisan hunyorítva hozzátette: je suis une femme, voil tout!...

Elnevette magát s ezzel egészen megoldódott a hangulat. Elveszítette tragikai élét.

Túri Dani idegenül s egy árnyalatnyira kevélyen hátraszegett nyakkal hallgatta, hogy az úri pár már rendben van egymással, az érthetetlen nyelven váltott pár szó után. S valóban a gróf és a grófnő most már úgy érezték, hogy teljesen visszanyerték elemüket s kíváncsian, a bonyodalmas lelki hatás elől szeparálva néztek a parasztra.

A gróf közelebb lépett hozzá s jól esett neki, hogy ő volt fölényben egy homok magassággal és impozánsabb termetbeli arányaival.

- Mit akarsz, fiam? - szólította meg a parasztot kegyes pártfogói hangon.

A grófnő kíváncsian várt. El volt készülve rá, hogy a paraszt bárdolatlanul és otrombán hebegni fog és vagy elárulja őt, amikor is semmi kíméletet nem érdemel, vagy nagylelkű gavallérsággal megőrzi a titkát, ami nagyon mulatságos lesz.

Túri Dani azonban lesütötte a szemét, majd fölemelte komolyan és ünnepélyesen a grófnőre, miközben ezt mondta:

- Alázatos könyörgéssel járulok a mi kegyelmes grófnőnk elé.

A hangja tisztán, erőteljesen, gömbölyűen tört elő és betöltötte a tágas termet, ahol nem voltak ilyen egészséges hanghoz és nyílt szóejtéshez szokva.

- Hát ki vagy te, fiam? - kérdezte a gróf.

- Túri Dániel vagyok, Kiskara község egyik gazdája. Azért jöttem, hogy az egész község helyett megköszönjem a kegyelmes grófnőnek, hogy a maga jószántából hajlandóságot mutatott, hogy megismerje a paraszt népét.

A gróf s a grófnő egymásra néztek. Mind a ketten le voltak hűlve.

De volt valami komolyság, szinte valami fenyegető a paraszt hangjában, ami elvette a jelenet komikumát s új és váratlan és még keményebb meglepetéseket ígért.

A gróf egy karos fauteuilt mozdított el az asztal mellől, a grófnő belesüppedt s intett, hogy folytassa.

- Beszéljen Túri Dániel uram, - szólt a gróf komolyan.

- Oda menne ki a mi alázatos könyörgésünk, - mondta csöndesen Túri Dani, s megállt, mintegy habozva, kimondja-e, merje-e? - azt kérnénk, azért esedeznénk a mi áldott kegyelmes asszonyunk előtt, hogy részt kapjunk az uradalomból. Bérletet.

Fenyegetően villant föl a szeme és merően belenézett a gróféba.

Akarata ellen tört ki belőle a rettenetes osztálygyűlölség lángja s ebben a percben sokkalta jobban megérezte, mint bármikor is életében, hogy joga van ököllel odaütni és nem térden kunyorálni.

A gróf, aki voltaképpen a parasztok pártján volt ebben a kérdésben, bár természetéből folyó közönyösségből s különc elvei miatt a saját birtokán is a régi rendben hagyott mindent, most éktelen dühbe lobbant a kihívó modor miatt s a paraszt szeméből kicsapó gyűlölség szikrája benne is fölrobbantotta a nagyúri gőgöt, a Karay-fajba beleöröklődött ellenséges indulatot.

Egy percig meglepte, aztán haraggal nézett az emberre. Majd lefojtotta tüzét s odafordult Helčne grófnőhöz:

- Kedves sógorasszony - mondta megszokott, félerős, szenvtelen, bágyadt hangján, - mondjon neki egy pár sottiset és kegyesen bocsássa el.

Végig simította homlokát, elfordult és pár lépést tett oldalra.

A grófnő egyre feszültebb figyelemmel várta, leste, mi van itt. Fogalma sem volt róla, mi történt a két férfi között, de ideges asszony érzékeivel fölfogta a hirtelen kitört villamos feszültség nagy kihatását.

- Beszéljen, - mondta merészen a parasztnak, - mi baja van velünk?

- Nekem, kegyelmes asszony? - szólt Túri Dani mosolygósan csillogó szemmel, okosan és kedvesen és gyöngéden nézve a szép hölgy szemébe. - Nekünk mai parasztoknak semmi bajunk a mai urainkkal. Az apáinknak volt! Miránk már csak annyi maradt, hogy a mai urak nem igyekeznek jóvá tenni, amit az ő apjuk a nép ellen hibáztak.

- Mit! - kiáltott fel nyersen a gróf, - micsoda arcátlanság ez, mit mer kend itt a szemünkbe vágni?

- Az igazságot! - mondta Túri Dani és biztos lelki előkelőséggel nézett a grófra, aki talán először veszítette el életében a hidegvérét és közönyös nemtörődömségét. A grófnő meglepetve nézte őket s kénytelen volt elismerni, hogy nem a paraszt van hátrányban az egyre erősebb összecsapásnál.

- Lehet hogy kegyelmes uram nem tudja, de mi tudjuk, ránk hagyta az apánk, hogy történt mikor a kegyelmes úrék öregapja ideverte a magyarságot az ősi földekről az Akasztófa pusztára!

- Egy szót se!

- Látom, tudja ezt a kegyelmes úr is. Haragszik, mert - szégyelli.

László gróf szinte magánkívül volt dühében. Ha itt nem lett volna a grófnő, menthetetlenül ökölre kel evvel az emberrel, aki a saját szemével, harca termett erejével néz vissza rá. Ez az, ez hozta ki belőle az oktalan vadságot, amire ugyan mindig volt egy kevés hajlama: nemcsak a távolságok ütköznek össze bennük, hanem azonfelül ugyanaz a két jellem!

Túri Daninak viszont a grófnő jelenléte oly biztos várat épített, amelyből csak parádé volt neki a páros összecsapás. Minél idegesebb és fejvesztettebb lett a gróf, annál könnyedebbek lettek az ő mozdulatai, annál biztosabbak, talpra esettebbek a szavai.

A grófnő egyre jobban csodálta. megértette, miről van szó. Az ősidőkben nagy igazságtalanság történt a parasztokkal, amit ezek máig sem felejtettek el. És szeme előtt már teljesen a nép javára billent a mérleg. De maga sem gondolta, hogy a szép paraszt nyílt, meleg pillantása, bátor és mégis szerény, meghódoló lelke, a szépség csodálatát sejtető modora többet nyomott a nép javára, mint minden igazság, - amely őt meztelen valóságában éppen úgy sértette volna, mint a grófot.

- Mit kérnek derék ember? - kérdezte szelíden, kicsendülő hangon.

- Kegyelmes asszonyom, csak azt, hogy ezt a gyönyörű kék szemét mi is láthassuk néha. Mert Isten a bizonyságom, hogy szebbek a mennyégnél, ha onnan a jóisten néz le, - hát innen meg az isten szűzanyja!

Egy pillanatig csönd lett. A grófnő ibolyaszín szeme tágrányílt, a szíve elszorult és megijedt a gróf miatt. Ez valóban villámló szemmel meredt rá a másik férfira, aki azonban hét fallal érezte elválasztva magát tőle. Fölemelt fővel, szerelemgyújtó pillantással, biztos jó érzéssel nézett a grófnő szemébe s így folytatta:

- Ha a kegyelmes asszony belelátna a mi életünk titkaiba, - többet érne nekünk ennek a kipattant bimbónak egy kis mosolygása, mintha a jó isten minden lépésünket számon tartja. Az egész falu helyett mondom ezt.

Látszott rajta, hogy szeretne térdre esni, s látszott, hogy kálvinista magyar, aki még az isten előtt se térdel.

És maga sem ismert magára. Álmában sem gondolt volna soha ilyen merészségre. És érezte, hogy jól megy. Nincs semmi baj. Ha a szavaiban egeket forgató vakmerőség van is, tudta, hogy jól áll ez most neki. Látta, hogy nem haragszik ezért rá az asszonyi állat, ha még olyan grófné s még olyan égi harmat is.

A grófné valóban úgy érezte magát, mintha egy gyönyörökkel teli örvény fölött szédülne s mintegy segélyért, egyben bocsánatért folyamodva pillantott a grófra. Ez megkövülve, sápadtan, fakón, rútan nézett a vakmerő istentámadóra. A grófnő rögtön elfordította szemét róla, mint disszonláló pontról és a másik oldalon Borára nézett.

Ez a szegény kis lány úgy meredt rá az istenére, mintha az ölében volna a kéjek tetőpontján. Mégis megérezte, vagy talán kereste a grófnő pillantását és úgy sugárzott a szeméből a büszkeség, a boldogság, a dicsekvő szerelem, amely nemcsak osztozni kész, de szeretné önmagát, minden érzését átönteni ebbe a másik asszonyi lénybe, hogy a grófnő csakugyan szíve mélyéig, vérének forrásáig megzavarodott tőle s fátyolt kapott szemének tükre. Hőhullám tódult föl benne s öntötte el arcát, testét. Ha nem ült volna, elszédül, ha nem szilárd szék öleli át, az ég felé röpül. Egyszerre kibugyogott benne minden izgalom, minden gerjedelem, ami a szemén át rámeredt erre a szép emberre, akihez hasonló szépségű férfi soha nem volt még a világon. És vonaglott az arca, tudva, hogy ezt látja és leolvassa róla mindenki, a lány, aki fölkorbácsolta a képzeletét, a férfi, aki dühödött féltékenységgel őrzi, és az a másik férfi, az asszonyok bálványa! És elárulta ajka remegésével, hogy nyelvére suhant a Bora súgta szó.

Aztán elveszítette öntudatát, elfehéredett az arca, - elájult.

Mikor magház tért, hálószobájában feküdt az ágyon, lámpa világított, a gróf ott ült ágya előtt.

Kínos érzéssel fordította el róla pillantását, az Istenanya fájdalmas képére nézett s ott megpihent a tekintete; majd lesiklott a keresztre.

És felfakadt, kibuggyant lelkének legmélyebb rétegéből a megkönnyebbítő áhítat forrása. Öntudatából elveszett múlt és jövő és jelen és megtalálta önmagát; imádkozni kezdett.

(Folytatása következik).