Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám
Anzengruber igazán a népből nőtt író, nincs benne semmi literátusság. Ősei parasztok voltak. Apja kishivatalnok, titkos drámaíró, aki fiókja számára irogatta zengő jambusokban és erős pátosszal, a felvilágosodás nagy ügyének szolgálatában álló drámáit. Korán halt meg és fia korán ismerkedett meg az élet egész kemény, zord nyomorúságával. Mindig vonzódott a színpadhoz, színész akart lenni és évekig kóborolt rossz kis truppokkal kisebb és nagyobb, magyar és osztrák városokban. De nem volt igazi színészi tehetsége; epizódokat játszott csak és statisztált. Közben folyton írja darabjait, amiket nem adnak elő sehol és vagy elkallódnak a színházaknál, vagy ő maga semmisíti meg őket, mert rosszaknak találja. A színház közvetlen közelében élt, mindig ismerte a hatások eszközeit és hatni akart, (hiszen életkérdés volt számára, hogy előadják, hogy ebből a helyzetből kikerüljön) természetes tehát, hogy egyenesen a színpadnak írt, hogy színpadi hatásokat, lehetőleg erőseket keresett és nem finom irodalmiakat; hogy nem keresett új formákat, hanem készen átvette azt amit talált, az osztrák népszínművészet.
Az osztrák népszínműnek akkor már megvolt a maga nagyon régi tradíciója: lazán komponált erős jelenetek, amelyekben komoly és víg elemek váltakoznak; sok ember szerepel benne; ének és tánc; és - ami itt a legfontosabb - mindig felvilágosító, mindig valami tendencia szolgálatában állt.
Ezt a népszínműformát Anzengruber átvette, úgy ahogy találta és ambíciója csak az volt, hogy jobbat produkáljon benne, mint társai és elődei. Jobbat nemcsak azért, mert úgy érezte, hogy a jobbnak hatása erősebb lesz, még csak azért sem, mert igen nagy művész létére látta és tudta, mi a jó, hanem mert azt tapasztalta, hogy a rossz népszínművek által "der guten Sache der Volksaufklärung, mehr geschadet als genützt war". Ez a felvilágosítás, a II. József tradíciója volna legfontosabb Anzengrubernek. Apjától örökölte ezeket a nézeteit és közvetlen közelből látta és maga is érezte testvéreinek, a parasztságnak testi és lelki nyomorúságát. A lelki sötétséget tartotta nagyobb veszedelemnek. Az anyagin ő maga is keresztül ment és győzedelmeskedett felette és úgy érezte, hogy anyagi helyzeten vagy lehet segíteni, vagy erős akarattal és lelki erővel szegény sorsban is megelégedettnek és boldognak lenni. A lelki sötétség: itt látta a nagy ellenséget, aki ellen küzdött egész életén át minden tőle telhető eszközzel; erős magával ragadó pátosszal, a rettenetes következmények félelmes ábrázolásával, vagy kegyetlenül igaz kigúnyolással. Az 1870 előtti Ausztriában élt; látta, hogyan borította - jó- vagy rosszhiszeműen - a papság teljes sötétségbe azok lelkét, akik hittek nekik, hogyan fojtottak el minden mozgalmat, ami egy kis világosságot hozott volna. Hogyan nevelték a naiv embereket türelemre ezen a világon, egy szebb túlvilág reményében, míg ők maguk kiélvezték hatalmukat a jelenben; hány emberéletet és boldogságot tettek tönkre elavult intézmények (házasság felbontatlanság, vegyes házasságok megtiltása stb.) makacs fenntartása által; hányszor győzött a szavakhoz ragaszkodó hipokrízis az igazi erkölcsiség felett. Ez volt az Anzengruber nagy ellensége egész életében. De ő nemcsak küzdött ellene, hanem felismerte a maga legbensőbb lényegében. Anélkül, hogy akarná, emelkedik itt művészileg fölébe minden elődjének; azok csak támadják az ellenséget, ő megörökíti. Ezt is a tendencia szolgálatában tette, mert érezte, hogy azok támadásai nem hatnak elég mélyre és tanításaik nem eléggé felvilágosítók.
De az, hogy hatni akart és miért akart hatni, csak közvetett okai annak, hogy Anzengruber a népdrámát választotta - szinte kizárólag - formájának. A népből származott és hozzátartozónak érezte magát (oly erősen, mint utána csak Hauptmann) és minden tekintetben kiemelkedett már belőle. Úgy érezte magát mint valaki, aki nehéz úton felkapaszkodott egy hegyre és arról lenéz a völgyben élőkre és érzi, hogy azok éppen annyira vágyódnak a magasság, a világosság után, mint ő; megvannak bennük ugyan azok az erők a hegymászáshoz, mint benne, ha szunnyadnak is és szeretett volna lekiáltani: "Gyertek fel ti is!" (Levél Roseggerhez.) Ilyen hívó szózat volt Anzengruber egész költészete. Ő maga úgy érezte, hogy azok kedvéért teszi, akik lenn vannak; én azt hiszem, neki volt inkább erre szüksége. Lelkileg sohasem akklimatizálódott a nagy városban; csak eszének volt érzéke a nagyvárosi kultúr problémák iránt; úgy érezte, hogy nem lehet poétikusan rajzolni az ő konfliktusait, csak a falusi, egyszerű viszonyok közt és ha megpróbálkozott egy "társadalmi" drámával, pl. Elfriede, annak nyelve keresett, papirosszerű, konfliktusai csináltak, emberei nem élnek. Szüksége volt lelki otthonra, talajra, ahol gyökeret verhetett. Nem volt benne literátusság; nem töltötte volna be a lelkét, hogy szép dolgokat produkáljon egy pár hozzáértő számára. Neki kellett küzdelem, hogy célja legyen az életének; akikért küzdött könnyebben meg lettek volna nélküle. A nép kevésbé érezte, hogy rossz művészetet nyújtanak neki, mint Anzengruber azt, hogy produkál (mert naiv művész volt, azért produkált, mert kellet) és nincs kinek és nincs miért. Nem bírta volna elviselni azt a levegőben lógást, azt a "déraciné"-ságot, amiben az egész modern irodalom él. Hogy azért van irodalom, mert vannak írók és a közönség maguk az írók, meg egypár íróian érző és alkotásra képtelen ember.
Nem literátus. Naivan alkot és véletlenektől függ, hogyan sikerülnek a dolgai. Egy pár jó darab után néha egy egészen rossz következik, aztán megint fölemelkedik a régi magaslatra. A régi magaslatra... mert Anzengruber írói pályáján nincs emelkedés, nincs fejlődés. Második darabjánál (Der Meineidbauer) jobbat nem írt soha. Többször elérte, különösen a közvetlenül utána következőkben, de a legutolsók mélyen alatta állnak. Nem szerette a nehéz írói munkát sem. Legjobb darabjait egy pár hónap alatt írta meg és ha egyszer megírt valamit, azon többet nem bírt, vagy nem akart változtatni, még ha be is látta, hogy vannak hibái. Amikor Roseggertől meghallja, hogy egyik regényét milyen fáradságos, idegpusztító munkával írta meg, inti, hogy ezt ne tegye többé; "Schaffen sie sich zur Lust" tanácsolja neki. Minden megerőltető munkában egészségtelen tehetség-forszírozást látott. Haragudott, hogy első gyönyörű darabjai után barátai és jó akarói Shakespearrel hasonlították össze, hogy a következőket ilyen nagy mértékkel mérték. Azt akarta, hogy a többi színpadnak dolgozó íróval egyformán ítéljék meg és lássák, hogy mennyivel többet nyújt ő azoknál. Ha sikerül, majd megint fog első darabjaihoz hasonlókat írni, de azt nem lehet mindig és nem lehet erőltetni. Kleist, Lenz és Grabbe példái bizonyítják, szerinte, hogy hová vezet, ha egy író mindig és minden dolgában a legnagyobbat, klasszikusat akarja elérni. Szerencsének tartotta, ha nagyot tudott alkotni, de nem esett kétségbe, ha egy dolga nem sikerült. Ezeknek relatív értékével is nagyon tisztába volt és nem volt hajlandó belátni, mért lehessen csak a tehetségtelen íróknak színpadi sikerük, miért ne neki is, ha esetleg kisebb értékű dolgokkal is. Lenézte a könyvdrámát és bizalmatlan volt mindenkivel szemben, aki egyszer lemondott a jelen hatásról és a jövő megértésére akart apellálni. Hatni akart, közvetlenül a színpadról akart hatni. És ennek aztán írói pályájára az lett a következménye, hogy amikor egymás után megbukott egy csomó darabja - mint drámaíró - szinte megnémult.
Egész életfelfogása ilyen egyszerű és természetes. Nyoma sincsen benne semmi póznak, semmi romantikus túlhajtottságnak. Neki nem kellett romantikus ideálokról lemondani, azok felett győzedelmeskedni, mint majdnem minden nagy germán költőnek Goethe óta; aromantikus természet volt, még csak nem is antiromantikus. Olyannak látta az életet, amilyen; úgy szerette, amilyen; nem voltak olyan követelményei vele szemben, amit annak lehetetlen lett volna beváltani. Jóakaró szánalommal nézi a romantikus embereket; szereti őket, mert érzi az értéküket és sajnálja, mert tudja mi lesz a sorsuk és nem tudja a világrendet vádolni érte. Ágnes, "Der ledige Hof" fő alakja, világtól elzárkózott életet élt; egészen klastromi szigorúságú nevelésben részesült, nem ismeri a világot, az embereket. Huszonkilenc éves koráig él így, amikor felébred benne a szerelem; egy csinos fiatal parasztlegényt szeret, az első valamire valót, aki útjába kerül. Túlzott követelései vannak vele szemben, azt akarja, hogy ő legyen annak is első és egyetlen szerelme, ahogy ő nála az a legény. Az élet persze nem teljesíti ezt a követelését. A legény kitérő választ ad, amikor megkérdezi, és aztán megtudja, hogy a szomszéd faluban él egy lány, akit elcsábított és akitől gyereke is van. A felháborodott, vérig sértett lány, akinek első és egyetlen kísérlete a boldogságra így sikerült, halálba akarja küldeni azt, aki megcsalta: a halakért küldi a tó túlsó partjára, mert tudja, hogy vihar van keletkezőben. Anzengruber érzi ennek a lánynak átlagnál nagyobb értékét, érzi, hogy mit ér az, aki egy kockára teszi fel mindenét, aki így tud szeretni és így gyűlölni és azért nem bünteti meg őt azzal, hogy szándéka sikerüljön. A legény megmenekül; el fognak válni egymástól és Ágnes volt kedvese törvénytelen gyermekének nevelésére szenteli majd életét. - Szereti a lányt, de nem azonosítja magát vele semmiképpen. Tudja, hogy nincsen igaza, hiszen "az a legény nem tehet róla, hogy többre tartotta igaz értékénél". Az illúziók, az "éltető hazugságok" ellen egész olyan energikusan szállt síkra, mint Ibsen. De nála a küzdelem célja és iránya éppen az ellenkező, mint a nagy norvég romantikusnál. Ő nem hisz abban, hogy a hazugság életet adhat és fenntarthat; ha ezt hinné, nem küzdene ellene; de kikerülhetetlennek látja a felocsúdást, a kiábrándulást és ettől félti embereit; szeretné, ha minél korábban, minél kevesebb fájdalommal történnék meg, mert úgy érzi, hogy meg kell történni. "Das Vierte Gebot"-ban Martin és Josepha azon mennek tönkre, hogy szüleik elhitették velük, hogy rendkívüli, kivételesen tehetséges és kiváló emberek. Az élet persze megtanítja őket az ellenkezőre, de ez a tanítás mindegyiküknek életébe vagy boldogságába kerül. Az élet véget vet minden illúziónak; az édeseknek is, de a gyötrőknek is. Grillhofer (G'wissenswurm) egész életét elkeserítik lelkiismereti furdalásai; fiatal korában elcsábított egy lányt, a lány eltűnt, nem tudja, mi lett vele, bizonyára elzüllött - és ez az ő lelkiismeretét terheli. De amikor találkoznak, a szegény elhagyott lányból gazdag parasztasszony lett; soha sem szerette Grillhofert és csak azért adta oda magát neki, mert remélte, hogy a felesége nemsokára meg fog halni és akkor elveszi; de az asszony nem halt meg elég hamar, ott hagyta hát és máshol próbált szerencsét és - másodszor sikerült is neki. És ezért gyötörte magát szegény Grillhofer annyi ideig...
Minden romantikus illúzió lelepleződik Anzengrubernél. De nem mérges, elkeseredett polémiában, mint a kiábrándult romantikusoknál, nála az egészen simán, egyszerűen történik, szinte maguktól hullanak le a fátyolok és látjuk az életet a maga teljes igazságában. Leleplezi a vakbuzgó, erkölcsös, kenetteljes embereket (Dusterer Eisner), de megfosztja a gonosz embereket is (Meineidbauer, Görg) minden démonikusságtól. Mindegyiknél látjuk, hogyan lett azzá, ami most, mennyi apró, véletlen körülmény játszott közre abban, hogy nem egészen másképp alakult az élete. Senki sem oka a maga sorsának; nincsenek tehát gazemberek. (Kivételt csak a gyűlölt klerikalizmus és bigottság képviselőivel tesz, pl. Finsterberg, Dusterer. Ezeknél legfeljebb az szolgál enyhítő körülményül, hogy nem ismerték a viszonyokat, amikbe beleavatkoztak, pl. Eduárd "Das Vierte Gebot"-ban, Segner "Der Ledige Hof"-ban.) Ilyen tisztán és minden szentimentalizmustól menten látja Anzengruber a szerelemet is. Egyszerűnek, nagynak, de nagynak a maga természetes mivoltában, nem az élettől idegen szépségekkel feldíszítve. Az ő szerelmes párjainak nincsenek szép szavai - évtizedekkel azelőtt, hogy ebből programot csináltak volna - dadogva, akadozva, ügyetlenül vallják meg egymásnak érzelmeiket (Poldi és Agerl "Der Doppelselbstmord"-ban), ügyetlenek, szögletesek; nem tudnak jókor a kellő szóval kirukkolni és egész artikulátlan hangokban törnek ki, ha nagyon örülnek vagy nagyon szomorúak. Soha sem csak szerelmesek az emberei, mindig benne állnak az életben, átlátják a viszonyokat, különösen az egymás anyagi viszonyait. Gazdag és szegény közti házasság nagyon gyakori Anzengrubernél, de nála mindegyik fél nagyon jól tudja, hogy mit ad és még jobban, hogy mit kap. Könnyen keletkeznek és könnyen bomlanak fel a szerelmek, anélkül, hogy súlyos következményei lennének a legtöbb esetben (s'Jungferngift). De Ágnes (Der Ledige Hof) egész életére rezignált kötelességtudásban élt, mert egyszer csalódott; a Wurzelsepp (Der Pfarrer von Kirchfeld) egész életét tönkretette, hogy nem lehetett az övé, akit szeretett. És ujjongó, győzelmes erővel szüntet meg két gyerek szerelme régi gyűlölségeket (Der Doppelselbstmord). A haragvó apák kénytelenek kibékülni, mert ez a falusi Rómeó és Júlia eltűnnek, de nem azért, hogy együtt haljanak meg (ezt csak a halálra rémült szülők hiszik), hanem, hogy - mert az apák nem egyeznek bele házasságukba - "előbb mondják ki az igent, mielőtt a pap megkérdezte volna őket".
Optimista volt Anzengruber egész életében. Bízott magában, hitt az emberekben, hitt a haladásban. De az ő bizodalmában mindig benne volt minden veszedelem ismerete, győzelem minden külső és belső ellenség ellen. Ő szembeszállott sorsával és győzedelmeskedett felette. Szerette az életet, de ismerte annak minden mélységét is és annak egészéhez mondott igent, határozottan, bátran, vidáman, egy olyan ember vidámságával, aki megmenekült egy hajótörésből és érzi, hogy minden hajótörésből meg lehet menekülni. A Steinklopferhans (Die Kreuzelschreiber) filozófiája ez, aki nagy betegen kivánszorgott egyszer a rétre, hogy ha már meg kell halnia, legalább ott haljon meg és ott béke szállja meg lelkét, mozdulatlanul fekszik sokáig és egyszerre fel tud ugrani és egészen jól érzi magát és ujjongani kezd: "Es kann dir nix g'schehn! Selbst die grösst' Marter zählt nimmer, wann vorbei is! Ob d' jetzt gleich sechs Schuh tief da unter'm Rasen liegest oder ob d' das vor dir noch viel tausendmal siehst - es kann Dir nix g'schehn! Du g'hörst zu dem all'n und dös all'ghört zu dir! Es kann dir nix g'schehn!" Erős, megdönthetetlen optimizmus; "és mégis" optimizmus, a megváltott emberek életöröme. Van valami pogányság ebben az ujjongó pantheismuzban, aminek hátterében ott sötétlik a halál és minden más veszedelem lehetősége. Pogány az Anzengruber egész életfilozófiája és talán nemcsak mint "Aufklärer" küzd a papság ellen, a bigottság ellen, hanem pogány szíve is gyűlöli őket. Akik siralom völgyévé akarják változtatni ezt a szép világot, akik azt akarják, hogy ne élvezzük - túlvilági boldogságok reményében - azt, amit ez a föld nyújt. Gyűlölte őket, mert madárijesztőt csinálnak az úristenből, aki pedig azért adta az életet, hogy örüljünk neki, amit oly egyszerűen és szépen fejez ki Horlachlies és amikor megtudja, hogy Grillhofer az apja: "Also du, du hast mer's Leben geb'n, vergeld dir's Gott es g'fallt mer recht gut auf der Welt;.
Győzelem a sötétség felett: ez a tárgya Anzengruber legnagyobb vígjátékainak (die Kreuzelschreiber, Der G'wissenswurm). Mindenütt ugyanaz az ellenség; itt az asszonyokat izgatják fel férjeik ellen a papok, hogy zárják ki őket a szénapadlásra, amíg vissza nem szívnak egy Rómának kellemetlen dolgát (amibe pedig szegények egészen véletlenül csöppentek bele) és meg nem vezekelnek érte; ott a bigott és haszonleső Dusterernek sikerül sógorában annyira felkelteni a lelkiismereti furdalásokat ifjúkori bűne miatt és az életet kedvelő, vidám embert annyira kétségbe ejteni, hogy neki akarja adni minden birtokát és nála élni kegyelem kenyéren, hogy ezzel az áldozattal engesztelje ki az Istent. És mind a kétszer mégis elveszti a sötétség a csatát, pedig mind a kétszer úgy látszik, mintha már győzött volna és mind a kétszer nagyon egyszerűek és primitívek az eszközök, amik mégis kivívják a győzelmet. Mind a kétszer tulajdonképpen arról van csak szó, hogy a nagyobb erőnek, a nagyobb frissségnek, az igazságnak győznie kell valahogyan és ezért támogatja minden véletlen a Steinklopferhans ügyes fogásait és a Horlachlies könnyű frissségét, hogy elkergessék a már győzni látszó sötétséget. Könnyen kivívott győzelmek ezek nagy ellenség felett. Egy szegény öregember öngyilkos lesz bánatában, hogy felesége kikergette és Grilhofer is nagyon közel van, hogy anyagilag és szellemileg tönkremenjen. És e felett az ellenség felett győz a világosság, az élet és könnyen játszva győz, még csak küzdelem sincsen; megjelenik és le van tiporva, nevetségessé van téve az ellenség... És ujjongó ének és tánctól visszhangzik minden.
Győzelem tragikus lehetőségek felett, egy érzés győzelme, a Horlachlies, a Steinklopferhans érzéseié: ez teszi nagyokká ezeket a vígjátékokat (a többiekben ugyanez a győzelem van, de az ellenség sokkal kisebb, mint itt). És ez az érzés magával ragad, elhitet mindent, nem jön tekintetbe, hogy segített-e neki egy pár véletlen vagy nem. Annyira nem egyenlők a küzdő felek, hogy egy percig sem lehet kétséges a diadal.
Másképpen állunk szemben Anzengruber komoly drámáival és még inkább tragédiáival. Egész érzésmódja útjában állott a tragédiának: igazi, vérbeli, nagy vígjátékíró volt. Platon Szokratésze azt mondja egyszer, hogy ugyanannak az embernek kell írnia a komédiát meg a tragédiát. És a komédiák legtöbbjére csodálatosan mélyen talál ez a mondás: az igazi, a nagy komédiák legtöbbje csakugyan másik oldala csupán a tragédiának. De az Anzengruber vígjátékai (és az Aristophaneséi és a fiatal Shakespearei) nem olyanok, mint a többi nagy tragikus komédiái. Azoknál a konfliktus is, a megoldás is alapjában véve ugyanazok mindkettőben, csak a világítás, a mi helyzetünk, teszi víggá az egyiket, megrázóvá a másikat (Kleist, Moličre). Anzengruber vígjátékai: napfény a vihar után; a többié: a viharban bőrig ázott, komikusan lucskos ember, aki csak azért komikus, mert nem hal bele és tragikus lenne, ha nem száz lépésre tőle sújtana le a villám, csupán megrémítve őt, de ott, ahol megölhetné. Mindegyik mögött ott van a tragédia valahol, de az egyiknél oly távoli háttere minden történőnek, hogy még árnyék is alig esik belőle a napos előtérbe, talán csak mint emlék, mint egy elmúlt, egy távoli lehetőség emléke kíséri a történések melódiáját. A másiknál pedig mindig ott van, mindig ott ólálkodik, készen, hogy bármely pillanatban lecsapjon és magában a komédia tárgyát képező sorsban is benn van valami magja a tragikusságnak (Alcest, Ádám bíró, a Hauptmann Wolfnéja stb.) Ez tehát csak egyik oldala egy viszonynak, és elképzelhető, hogy meg lehet fordítani, azt nem lehet soha.
Ilyen vihar után kisütő napfényt próbált megírni Anzengruber egy pár komoly drámájában. Ferner (Der Meineidbauer) egyik bűnt a másik után követi el, míg végre nyomorúságosan tönkre megy és egyik áldozata az elzüllött Jákob mellett fekszik kiterítve, míg ugyanakkor fia - akit agyon akart lőni, de aki csodálatosan megmenekült - örök ellenségével Vronival, akinek tönkretétele volt legfőbb vágya, együtt boldogan lépnek az életbe. Gyönyörűen van elgondolva; muzikálisan és festőien: napfény a vihar után; gyönyörű benne minden jelenet; megrázóan igazak és igazságosan látottak az alakok. (Gyönyörű pl., ahogy Ferner lassan - szinte akarata ellenére - kerül egyik bűnből a másikba; finom, hogy Vroni anyjának merész, makacs természete hívja ki sorsát, közvetlen oka, hogy Ferner ellenük fordul.) És mégis... ha itt egy véletlen segélyével Vroni fegyvert talál, amivel Fernert tönkre teheti, ha egy véletlen megmenti őt attól, hogy Ferner megfoszthassa ettől a fegyverétől, ha Ferner fiát egy véletlen megmenti a biztos haláltól, ha végre Ferner szintén véletlenül egy olyan történetet hall, ami megegyezik az ő gaztetteivel és belátja, hogy hiába vigasztalta magát isten irgalmával, hogy lelke elveszett és efelett lelki kínjában hal meg; ha mindezekre szükség van, hogy elérkezzünk ehhez a gyönyörűen átérzett, mély, erős véghez: az író akaratát érezzük, ő akarta, hogy így végződjék, ha másképp akarta volna, más lett volna. Ebben nincsen semmi szükségszerűség. Ilyen a már említett "Der Ledige Hof" jó vége is. A drámán belül nincs semmi ok arra, hogy az Ágnes által halálba küldött legény épp bőrrel megmeneküljön. Anzengruber akarta így. Szeretjük érte, mert tudjuk mért akarta, de itt ő hat és nem a darab.
Sokan csak technikai hibának mondják, hogy Anzengruber egyszerűen átvette az osztrák népszínmű laza, meg nem komponált technikáját és ennek következménye lenne ez. Lehet. De ha igen, akkor is kérdés, nem azért vonzódott hozzá olyan erősen, mert ez - bizonyos tekintetben - elleplezte hibáit, immunitást adott? Aztán az Anzengruber alakjainak egymáshoz kapcsoltsága nem is olyan laza, mint az első pillanatban látszik. Nézzük pl. "Das Vierte Gebot" technikáját. Három családon demonstrálja itt Anzengruber tételét, a negyedik parancsolat revízióját: a szülők kötelességeit gyermekeikkel szemben. Ezek: az elzüllött Schalanter két gyermeke, Martin, és Josepha; a gazdag háziúr, Hutterer, lánya Hedvig és a becsületes kertészfiú, Eduárd. Most: Martin és Eduárd iskolatársak voltak és Martin mindig irigykedett komolyabb és kitartóbb társára. Mikor Martin katona lesz, szigorú, kegyetlen káplárja, Hedwig, szülei által elutasított kérője lesz. Josephát elcsábította Stolzenthaler, ugyanaz, aki Hedviget veszi el. Eduárd szülei kertészek Hedvig apjánál; Eduárd adja - nem ismerve a viszonyokat - Hedvignek azt a tanácsot, hogy engedelmeskedjék szüleinek. Látjuk, a kapcsolatok elég bonyolultak és mégis itt is egy egész sor véletlenre van Anzengrubernek szüksége, hogy a célhoz elérhessen. Érezzük, hogy Martinnak és Josephának el kell zülleni, hogy Hedvig boldogtalan lesz és Eduárd megállja a helyét, de azok a dolgok, amik azt előidézték, mind másképp is lehettek volna.
Julius Bab Shakespearehez hasonlítja egyszer Anzengrubert róla írott szép tanulmányában és ha ez a hasonlat jogosult annyiban, hogy egyes emberei életének intenzitásában és gazdagságában, egyes darabjai tónusában közel juthat hozzá, helyzete, bizonyos, az egyetlen Shakespearehez hasonló az egész modern drámairodalomban. Ő az egyetlen nagy drámaíró, akinek életmunkája egy eleven tradícióból nőtt ki, az egyetlen, akinek drámája nem "műdráma" semmi tekintetben. Ezért - mert Shakespearenél nem szabad sohasem elfelejteni az eleven népszínpaddal való szoros kapcsolatot - ezért nem látja ő semmi absztrakciótól nem zavart és nem sematizált kerekségben embereit és elevenségben minden velük történőt. Ezért minden drámája - csakúgy mint a Shakespeareé - csupán határozott élő emberek határozott összeütközése és általánosságot mindegyiknek mély emberi átéltsége ad és nem annak rovására van absztrakt keretekbe bele szorítva. De Shakespeare helyzete mégis más volt: neki nem is kellettek absztraktumok; Anzengrubernek igen és ezek részben a túlélés tendencia formájában zavarják darabjai harmóniáját, részben megoldatlanságokat hagynak bennük. Mert - mai konfliktus nincsen absztraktum nélkül és ezt lehet talán tudatos stilizálással kiküszöbölni a drámából, láthatatlanná tenni benne. Talán lehet, de csak így lehet és Anzengruber egyszerűen nem számolt vele. Ezért van az, hogy az emberi konfliktus nála (a konkrét, a shakespearei) vagy egészen más utakon megy, mint a másik, az absztrakt és csak nagyon erőszakosan lehet őket összeforrasztani (Der Ledige Hof), vagy ha egy úton haladnak is, nem esnek össze, nincs igazi összefüggés közöttük. (Das Vierte Gebot). A véletlenek itt is, mint minden nagy drámaírónál csak szimptómák, alapproblémák megoldatlanságainak jelei. A megoldatlanság lényege ez: a sorsban, ami az emberekre lesújt, van valami az egyesen messze túlmenő, ami azonban nincsen benne a dráma megalapozásában és mégis túlságos erős ahhoz, hogy egészen kiküszöbölhető lenne annak menetéből. És Anzengruber, aki ezt csak mint a benne élő dialektikus szándékot, csak mint tendenciát vette észre, nem is akarta kiküszöbölni; ezért kellett neki a népdráma látszólag laza technikája, mert az megengedte, hogy a kettő meg legyen egymás mellett. Megengedte, persze csak ott, ahol egyik sem volt igazán mély és minél inkább azok lettek, annál dissonansabban kellett, hogy megbontsák a drámák épületét. Anzengruber ezt nem gondolta végig soha és mert semmi sincsen ingyen soha, emberileg legszebb tulajdonságai, természetes egyszerűsége, póztalan nyugalma, mellyel a maga útján haladt, nem literátus volta, művein megbosszulták magukat. Egyike a legnagyobb, a legtöbb oldalú emberlátóknak a modern dráma történetében, scenkikai fantáziája utolérhetetlenül nagy és erős. És - egy pár vígjátékától eltekintve - egyik darabja sem az, ami lehetne, aminek lennie kellene. Számtalanszor vállalkozott neki lehetetlen feladatra, sokszor nem írta végig gyönyörűen elgondolt dolgait.
[