Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 24. szám
"Hát van igazi író és van igazi művész, aki nem a saját lelke kísérleteit rögzíti meg? Írónak, művésznek gondolod azt, aki nem a saját lelke borongásából, sötét reménységeiből hoz fel új alakokat, hanem a világ sablonjait írja valamelyes stíluskészséggel? Ördög kell mibelénk!"
Ezt egy novellájában mondja Cholnoky Viktor, de benne van ez minden novellájában s minden egyéb írásában, mert ez a mondása nem paradox ötlet, hanem az ő írói alkotásának veleje. Kísérteteket kell látni, hogy az ember alkotni tudjon s ezeket a kísérteteket kell formába rögzíteni. Vagyis a művészet nem a művész belső életétől független, merő agymunka, elszánás és tudás, látás és kiformálás dolga, hanem a léleknek azokból a belső rejtekeiből forr ki, amelyekbe a hétköznapi öntudat nem bír leszállani, amelyekbe a szenvedélyek gyökerei húzódnak le, amelyekből beteg éjszakákon a lázálmok törnek elő, amelyekben testvérekként találkoznak a mély gondolat és a téboly.
A művész búvár, aki önmaga ismeretlen mélységeibe száll alá s onnan hozza fel a gyöngyszemeket. S a gyöngyszem nem az egészség, hanem a betegség terméke.
Cholnoky Kísértetek-nek nevezi könyve első ciklusát, de bízvást adhatta volna ezt a címet egész könyvének s minden ezután következendő könyvének. A kísértetiességből van valami minden írásában s ha viviszekciót akarnék rajta végezni, azt mondanám, egész egyéniségében. Nem a vidám, életerős alkotók közül való ő, akik ruganyos izommal szelik az élet hullámait, teleszívják tüdejüket a tavasz leheletével, habzó serleggel kezükben élvezik, ami élvezni való, akik a bennük duzzadó erő fölöslegeit dobálják a világba művészi alkotásoktól, hanem azok közül, akik erőtlenül, már előre a vesztett csata tudatában állnak az élet elébe, de edzve is vannak sebei ellen: az élet kínja fölényes gúnyolódássá, a fogékonyság ideges érzékenységgé, a képzelet vízióvá degenerálódott bennük.
Ez az eleve-elrendelés határozza meg Cholnoky munkáját, mint mindenkiét, aki lelki diszpozíció szerint rokona. S ezek mind többen vannak az újabb időben, Edgar Poe, Amadeus Hoffman, Paul Verlaine fiai és unokái. Ők nem a reális életet alkotják újra képzeletükben, hanem lelkük lidércnyomásos álmait hozzák fel a mélységekből s bevonják az élet színével. Lázálom és realitás érintkeznek képeikben s mindegyikből marad bennük valami. Pontosan, reálisan rajzolt képek, de a világításuk soha sehol elő nem forduló világítás. Máskor a nap igaz fényében jelennek meg a túlizgatott fantázia fantomjai. Nem az ítélet vezet megértésükre, hanem az az ideges borzongás, melyet láttukra érzünk s az a nyomás, amellyel a lelkünkre ráfekszenek.
A dacos, sűrűvérű középkori magyar úr, akiben monomániává betegedett a düh a veszprémi papok s különösen a püspök ellen, amiért megcsonkították családi birtokait. Eddig a pontig a történet csupa realitás: ahogy Olivér lovagot exponálja, halála hírének hatását egyetlen alakban, Lőkös molnárban megrajzolja, eleven, reális művészet. De mikor a történet lényegéhez jutunk, lázálommá lesz a fantázia eleven képe. A mánia, a bősz bosszú túléli a lovagot. Fölkel a ravatalról s indul a püspöki vár felé; viszi magával a hun kutyákat, amelyeket arra nevelt, hogy megfojtsák a gyűlölt ellenséget. Mikor nem akarják követni, a saját holttestéről leszaggatott húscafatokkal csalogatja őket. A lidércfény kékes lángjai világítják meg ezt a borzalmas jelenetet s a kísértetiesség fokozódik azzal, hogy minden a legpontosabban, biztos, tömören összefoglaló vonalakkal van megrajzolva. Még az egésznek a valósághoz való viszonya is jelezve van - s leginkább ez választja el a merő fantasztikummal dolgozó romantikától. Valóság-e ez, vagy a paraszt-molnár mámoros agyának babonás álma? Te kérded, az író pedig a vállát vonogatja. - Az amulett, amelyhez egész leszármazási teóriát fűz tulajdonosa, hozzáköti vele magát - képzelt vagy valódi - őseihez, a régi egyiptomiakhoz. Olyan képzet-kapcsolás, amilyen csak túl izgulékony agynak műve lehet; óriásivá nagyítja az apró dolgok távlatait és lekicsinyíti a nagyokét. Aki ilyeneket gondol és ilyenekre teszi rá életét, abban kísértetek laknak és a saját lelke kísérteteit rögzíti meg szavaiban.
S annak szeme, mikor kikel önmagából és körülnéz a világban, ott is a kísérteteket fogja látni. A könnyelmű kalandor Trivulsiót, akiben a zsenialitás moral insanityvel párosodik s a fantasztikus hazugsága úgy vet lobbot, mint a spiritusz-láng. Nevetni való tréfás dolgokat mutogat, borsódzik tőlük a hátunk. Az adomája ilyen: cukornád ültetvénye van s aratás idején el kell utaznia. A lusta maorikat úgy félemlíti meg, hogy kiteszi elébük az üvegszemét s melléje a korbácsot. "Ami belőlem lát és ami üt, az itt marad. Úgy viseljétek magatokat." S a maorik dolgoznak is, amíg egyik asszonyuknak eszébe nem jut, hogy az üvegszemet beborítsa egy fazékkal. A tréfája pedig ilyen: a még nála is éhenkórászabb Taddeus lovagot kisuvickoltatja cirkuszi szerecsennek s minden este egy nyers csirkét etet meg vele. Az, hogy a maguk bőre megmentéséért ő és két társa felrobbantanak egy egész szigetet s vele egy hadihajót egész személyzetével együtt: az neki a természetes dolog.
Az ilyenek érdeklik Cholnoky Viktort. Aki rendesen, normálisan el tud helyezkedni a fizikai és a társadalmi élet adott kereteiben, arról nem érdemes beszélnie, nem látja meg benne az érdekességet. De aki ezeken a kereteken túllép, fölébük emelkedik, vagy alattuk marad: arról érdeklődéssel, színnel, igazsággal tud szólani, azt megfigyeli, kitanulmányozza apróra. Az alkoholista, aki a tűzijáték sziporkázásával tudja bizonyítani az alkohol termékenyítő hatását a szellemre. "Boldogok, akik a velük született degeneráció ördöge folytán tudnak alkotni újat. Boldogok, akik a fiatal korukban beszerzett neuraszténia segítségével tudják meglátni a kísérteteket. Én nem tudom másképpen, csak úgy, ha a degeneráltság és neuraszténia helyett ezt a jó öreg, sárga ördögöt (a rumot) szedem magamba" - azt mondja az egyik. "Egyetlen szenvedély van, amely nem lealáz, hanem felemel. Ez az ivás... Minden szenvedély lealáz és a testi embert szolgálja benned. De a bor, az fölemel, lelkedet hatványozza meg, a gondolataidat szaporítja és lehozza a földi sötétségbe az égi fényt" - ezt mondja a másik. Az őrült, aki hátborsóztató logikával fejti ki bomlott teóriáit a delírium pillanatáig. A hipohonder, aki megcsúfolja az orvosi tudományt és belehal hipohondriájába. Ezek a beteg emberek, akiknek a betegségét az idegrendszer finom szövedékében egy-két szálnak az összegubancolódása vagy egyetlen szálnak a kifeslése adja meg, - ezek a Cholnoky kedvencei. Révedező szemében a megértés fellobbanása, réveteg ajkán a ráismerés mosolya, ha rájuk néz. Az egészség és a betegség határmezsgyéjén álltok, a tudomány nem tud hozzátok férni sem operáló késével, se medicináival, sem nagyító lencséivel. Enyéim vagytok, ki vagytok szolgáltatva nekem, mert én ismerlek titeket. Értelek titeket és szeretlek titeket, mert látom bennetek az én kísérteteimet s amikor megrögzítlek titeket, megrögzítem bennetek a saját lelkem kísérteteit is. Aki nem ért hozzá, csak a fantasztikumot látja bennetek, paradox alakok csodálatos dolgait, de én magam tudom, hogy belétek rejtettem, ami bennem líra.
Ez a líra jó el van rejtve, erősen a sorok mögé kell nézni, hogy észrevegye az ember. De akkor aztán megérti Cholnoky macabresque humorát is, amellyel adomákat tud elmondani olyan dolgokról, hogy a hajunk szála égnek meredez tőlük s tréfálkozva tud szólni oly dolgokról, melyektől kínban vonaglik az ajka. Ehhez az ő bámulatosan átható, fogékony intelligenciája is kell, amely a legnagyobb könnyűséggel magába foglal mindent, ami ismeret s amely néhány ismert tényből egész világot tud rekonstruálni, mert a tényekkel együtt, egyidejűleg meglátja a kapcsolatokat is. Épp oly biztonsággal tudja lekötni egy novellába a régi Babilon levegőjét, mint az Árpádok koráét vagy az orvosi tudomány mai ismereteit. S ami benne tudás, az készséges anyaga a művészi alkotásnak, úgy hajlik és formálódik, ahogy ő akarja. Nem merev dekoráció, hanem a formáló kézhez alkalmazkodó anyag. Annyi sokféle ismerettel talán senki sem dolgozik mai íróink közül, mint ő, pedig látni, hogy tudása nem fáradságos verejtékkel gyűjtött vagyon, hanem könnyen, játszva szerzett örökség. Megfigyelés, értelem, intuíció egyaránt segítségére van abban, hogy az ismereteket ne csak felhalmozza magában, hanem magába is olvassza. S a tudás területein is a rejtelmes dolgok érdeklik, amelyek a küszöbön megállítják a megismerésükre indulót: ezen belül csak a fantázia útjain juthatsz, a pozitív ismeret hézagait magadnak kell kitöltened elképzeléssel. Az ősi Kelet, a nekünk oly idegenül érthetetlen s talán ezért oly izgatóan érdekes japán világ, a Levante, ahol a dokkokon és a hajók fedélzetein egy új, minden mástól elütő emberfajta alakult ki, saját, minden mástól elütő vérmérséklettel, erkölccsel és gondolkodásmóddal. A természetben azok a titokzatos erők, melyek a föld életének rendellenességeit szítják. Az emberi szervezetben az életerőknek azok a hajszálnyi eltolódásai, melyekből egyaránt keletkezhet zseni és őrült. A társadalomban azok a társadalmon kívüli vagy társadalom alatti rétegek, amelyek a senkik szigetén élik le nyomorult életüket, az alatt a színvonal alatt, amelynél a jó és rossz differenciálódása kezdődik. A tudásnak ezek a területei illenek az ő lelke kísérteteihez, ezekbe esik jól bevilágítania intuíciójának villanásaival. Ezekben nem a metodikus gondolkodás józan, nyitott szemű géniusza vezet el, hanem az az ördög, aki mindnyájunkban lakozik, kiben öntudatlanul, kiben tudatosan s aki fel tudja tárni azokat a rejtelmeket, amelyek előtt nélküle értetlenül állnánk meg. Minek a fáradságos, módszeres, unalmas búvárkodás a logika útjain, mikor ezek az utak is kifürkészhetetlen rejtelmeknél szakadnak meg, Okosabb, ha mindjárt a rejtelmeknél kezdjük, talán tovább jutunk. Talán megtaláljuk legalább szubjektív megoldásukat, amely csak a mi saját használatunkra megoldás ugyan, de mégis csak több, mint a semmilyen megoldás. Kezdjük a legnagyobb rejtelmen, amelyet Istennek mond a hívő, a maga módja szerint nevez el különféle nevekkel a filozófus. Cholnoky ezen az úton a Pantheoszhoz jut el: az örökké, önmagában létező, mindennek kezdete és vége, a legfőbb igazság, minden egyéb igazságok anyja, maga a természet. Nevezhették Babilonban Tammúznak, Palesztinában Adonájnak, Jézusnak, filozófiai könyvekben ősparánynak, - csak a név változik, a lényeg egy marad: a mindig isten, a folyton isten, a Pantheosz. Szimbóluma a Nap, amely otthon van a levél vékony erében, a föld mélyén fülledő kőszénben, az üvegen megtörő szivárványban, a gőzben, a gázban, az emberi kitalálás s a természeti erő minden megnyilvánulásában. Ez a panteizmus a kiinduló pontja Cholnoky minden gondolatának, amint hogy el kell hozzá jutnia mindenkinek, aki a fantázia kohójában tüzesíti meg a természettudományi tudásnak magába fölszívott képeit.
S hogy a tudás mennyire fölszívódott benne, azt legjobban előadása módjáról látni. Mindig rendelkezésére áll a kellő ismeret, akár arról van szó, hogy milyen fal vette körül Babilont, akár hogy mi a népbabona arról, hogy melyik állat tudja meglátni a kísérteteket, akár arról, hogy ki miképp tűri, ha golyó megy keresztül a tüdején. Néha egy mondatában annyi tudás-anyag van felhalmozva, amennyit csak hosszú értekezésben lehetne kifejteni, holott ő csak célzásokkal érinti. Ez adja meg stíljének sajátságos jellemet: rendkívüli intelligenciája, amelyre nem rárakódik a sokféle tudás anyaga, hanem egyszerre integráns részévé olvad fel. Tömör, hajlékony mondatai olyanok, mint a művész keze alól kikerült híd karcsú ívei, első pillantásra úgy tűnnek fel, mintha csak arra valók volnának, hogy szépek, hajlékonyak, könnyedek legyenek s csak ha jobban megnézzük és gondolkodunk rajtuk, vesszük észre, a tudásnak mekkora terhét tudják magukban viselni a fáradtság legcsekélyebb jele nélkül. Ilyenkor látszik meg, milyen teherbíró valami a nyelv s mennyi mindent lehet kifejezni egy szóval, sokszor egy szónak csak a mondatban való elhelyezkedésével is. Cholnokynál mindez megviláglik, mégpedig sajátságosan a magyar nyelvre viszonyítva. Mert az ő Nyugat minden rafinériájával meggazdagodott stílje semmiben sem enged zengő, tiszta, eredeti magyarságban akármilyen más magyarságnak. Nincs meg benne az a papiros-íz, amely egyik-másik mai kiváló stilisztánk nyelvében arra figyelmeztet, hogy fogalmaikat nem magyar nyelvű olvasmányok tömegének segítségével szerezték s utólag keresték hozzájuk a magyar nyelven való kifejezés módjait. Cholnoky körülbelül azt mutatja meg, hogyan tudhatna írni mindenki, ha a nyugat-európai műveltséget önmagunktól, magyarul fejleszthettük volna s nem kellett volna idegenből importálnunk. Újabb íróink közül - nem hatást akarok ezzel jelezni, csak analógiát állítani - leginkább a Tóth Béla stílusa hasonlítható az övéhez. De Cholnoky stílusa ezzel szemben is haladást jelez, mert a kultúrelemek, melyek Tóth Bélánál, minden stílus-művészete mellett, gyakran a nyelvre ráfüggesztett díszítményeknek látszottak, teljesebben szívódtak fel az ő stílusának szervezetében. A magyar íz, a fordulatokkal, az igekötés, szórend, a mondatfűzés sajátosságaival való árnyalni tudás ugyanaz nála s ugyanaz a föltétlen uralkodás azon a tradicionális nyelvkincsen, amelyben a magyarság kultúrára törekvő erőfeszítéseinek legfontosabb eredményét kell látnunk. Ami kultúrát a nyelv egy generációk végtelen sorozatában végzett többé-kevésbbé intenzív szellemi munka folytán magába tudott olvasztani, az mind benne van a mai igazi stiliszta nyelvében, mint örökölt kincs, melyet az ösztönszerűség magától-értetődésével tud használni. Cholnoky így használja s fajtájának ezt az apai örökségét megszerzi a maga tudásának eredményeivel. Kifejező képessége gazdagságával szemben szinte meglepő, mennyire közvetlen, friss és könnyed tud lenni s mennyire meg tud maradni a tradicionális nyelvanyag keretei között. Nem újító, új szóalakzatokat, összetételeket ritkán használ s ha néha mégis használ, alig megy túl a meglévő nyelvanyagban adott analógiákon. Semmi kirívó sincs nyelvének egyszerű, természetes folyamatosságában, nem aggat magára ékességül sem újon kitalált szókat és szólamokat, sem a népnyelvből kiböngészett "eredetiségeket". A mai dunántúli magyar úr nyelve az övé, megsokszorozva egy a nyugat-európai műveltség mindenféle eredményein átszűrődött intelligenciával. Konzervativizmusa, amely bármennyire paradox valami egy olyan egyéniségnél, mint ő s talán inkább konzervatív életet élt ősök örökségéül rámaradt atavisztikus vonás, mint egyéni alkat dolga, - a nyelvében nyilvánul legjobban.
Stíljének lendületét, ritmusát gondolatainak lendítő ereje adja meg. Éppen ebben nyilvánul meg igazán az igazi stílművész: a stílus nem ruhája a gondolatnak, amelyet váltogatni lehet, hanem szerves alkatrésze, együtt születik meg vele, hozzá tartozik, az egyik meghatározza a másikat. Cholnoky ilyen stílművész: a gondolat és stílusbeli formája között nincsenek hézagok, a kettő összevág, anélkül, hogy rés maradna köztük. A szavaknak, a mondatoknak szint, perspektívát, súlyt, ritmust s gondolatot ad, amelyet magukkal visznek. Ezért tud művészi lenni ott is, ahol triviális módon fejezi ki magát; éreztetni tudja, hogy neki, éppen itt és éppen most triviálisnak kellett lennie, mert így kívánta ezt a hangulata, mely kifejeződést követelt, mert azt, amit közölni akar velünk, ebben a kapcsolatban, ezen a helyen csak triviálisan lehet kifejezni.
Művészet, mélység, intelligencia, stíluskészség dolgában bizonyára elsőrendű könyv Cholnoky Viktor első könyve. És mégis, olvasása közben valami veszteség-érzés fogott el. Nemcsak engem, mert tapasztaltam másoknál is, értő embereknél, akikkel néha Cholnokyról szót ejtettem. Ez az író kevesebbet ad, mint amennyije van. Novellás könyve, bármennyire kitűnő, a mai magyar irodalom legmagasabb színvonaláról való dolgok vannak benne, nagyobb tehetséget sejtet, mint amekkorát elárul. Minduntalan érezteti, hogy több is telne tőle. (Ezt a többet is számításba vettem, mikor írói egyéniségéről ezt a pár vonást lekaptam.) Keresni az okát izgatóan érdekes volna az irodalom legérdekesebb problémája: az írónak művéhez való viszonya szempontjából. De megtalálni, ma legalább, úgy sem lehet, meg kell tehát maradnunk a tény megállapításánál.
Így is megelégedhetünk. Van egy írónk, akit most, férfikora delén úgyszólván fel kell fedeznünk a nagyközönség előtt, holott a mesterségben testvérek szemében már rég az elsők sorában áll. Van egy írónk, aki fölényesen, biztosan tud járni azon a borotva élességű hídon, amely a mohamedán hit szerint a földről a túlvilágba vezet s ezen át tudja hozni a túlvilág fantomjait, ide, át tudja vinni az innenső világ életét amoda. Akiben megvan a középkori haláltáncok kísértetiesen kacagó humora. Akinek intelligenciája meg tudja lelkesíteni fantáziáját s világítóvá tudja tenni ott, ahol a legsűrűbb sötétségek vannak. Aki művészivé tudta fejleszteni a babonás kísértetlátást és a művészet fényével bevonni a külváros sarát. Akiben művészetté magasztosul a fizikai degeneráció. Aki a magyar fajiság és a kultúrával túltelített nyugat-európai idegalkat különös, egészen egyéni s mégis egész fajtájára jellemző vegyüléke.
[