Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám · / · Ignotus: Hárman a szalonban
Irén kisasszony egyszer öt napig nem mutatkozott s édesanyja olyan volt, mint a fekete-fehér márványszobor, mikor megnyugtatott bennünket, hogy a baj nem komoly, csak az orvos tart rá, hogy Irén ebben a hideg, szeles időben fel ne keljen. Anti úrfi kikísért bennünket, a kis ajtóig, úgy kérdezte, mit üzenünk a húgának s közben, a szakállából is felkapott egy pamacsot s rágta, ahogy csak tudta. A doktor bácsi napok óta felém sem nézett; nem törődött vele, van-e égetett cukrom; az utcán nagy beszélgetésben láttam a bácsival s mikor hozzájuk értem, elhallgattak. Én az iskolában rosszabbul feleltem, mint valaha; magyarból a főtisztelendő úr föl sem hívott, olyan világos volt, hogy úgysem tudok semmit. Este előre kértem a vacsorámat s már hétkor lefeküdtem, hogy imádkozzam és elaludjam. De az ötödik este alig tudtam már elaludni; minduntalan fölriadtam s remegve hallgattam a téli éjszaka zúgó csendjét. Reggelre elállt a havazás, a piszkos szürke felhők elvonultak; a kék levegőben mintha jégtűket csillogtatott volna a kisütő téli nap. Előadás után alig, hogy hazulról elindultam, már a házunk kapujában összetalálkoztam a főtisztelendő úrral. Alázatosan köszöntem s szótlan, gyors léptekkel siettünk Steinék portája felé.
Irén már ott ült a kandalló előtt; pirosabban, karcsúbban, mosolygóbban és ibolyaszagúabban, mint valaha. Nem a rendes ruhája volt rajta, hanem valami puha, vastag, világoskék selyem otthonka, hattyúprémes kis papucs s fehér gyapjúkendő a vállán. Felállott, hogy elénk jöjjön; és kirántottam kezem a főtisztelendő úr kezéből s odavetettem magam a keblére.
Nem bírtam magammal s ő megtántorodott ölelésemtől. Mögötte volt a karosszék, abba roskadt vissza s én vele buktam, fejjel az ölébe, karom a válláról, a kebelén át, lecsúszva a dereka köré. Fuldokolva mondtam valamit; nem tudom mit. Hallottam, hogy csitít, éreztem, hogy simogat és én hirtelen fölemelkedve, rádőltem ültében a drága illatos fejét két kezembe szorítva, bele koccantottam fogamat a fogába, úgy szívtam, martam, csókoltam ajkát. Térdemnél éreztem a térdét, éreztem, hogy karja vállam köré fonódik, éreztem, hogy magához von, éreztem, hogy visszacsókol.
Ebben a percben valami toppant a hátam mögött. Ugyan e pillantásban durva szorítást éreztem a nyakamon; valaki galléromnál fogva rántott ki a forró selyemkarokból. A főtisztelendő úr volt; amily kicsiny, oly erős, oly felindult, oly vértől elfutott szemű. Kis kemény, paraszt kezével rángatta a galléromat, majd megrázott mindenestől, úgy hörögte a képembe: "Megőrültél kölyök? megőrültél?!" Ez is csak egy percig tartott, mert a perc végén már ott volt Irén s kitépve engem a kis főtisztelendő markából, odavont maga mellé. Úgy lihegett s reszketett, hogy rám kellett támaszkodni, aki magam is alig álltam a lábamon.
Dúlt arccal néztek farkasszemet. De csak rövid ideig. A főtisztelendő úr hamar erőt vett magán; arca elsimult, karja lehanyatlott s csöndes megadással szólt: "Bocsánat, Irén kisasszony, valami idegesség bánt napok óta, nem egészen tiszta a fejem." Irén is elbocsátott s mosolyogni próbált. De nem tudott. Dideregni kezdett s le kellett ülnie, majd szájához kapva zsebkendőjét, balkezével a levegőbe kapott. Én rémülten ordítottam föl, a főtisztelendő úr odaugrott az ajtóhoz, úgy kiáltott be az ebédlőbe: "Nagyságos asszony! Anti úrfi!" Mire berohantak: a világoskék otthonka, a hattyú-prémes kis papucs, még a fehér gyapjúkendő is mind csurom vér volt.
[