Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám · / · Ignotus: Hárman a szalonban

Ignotus: Hárman a szalonban [+]
3.

Az Irén kisasszony meghűlése érthetetlenül makacs volt. Ha elmúlt is, csak visszatért megint s mind gyakrabban megtörtént, hogy a kisasszony helyett a néni fogadott bennünket, egyre halványabban, egyre fáradtabb mosollyal, míg Anti úrfi, az Irén bátyja, mind többször törülgette a csíptetőjét s mind kurtábbra rágta a bajuszát. Pedig - legalább az én szememmel nézve - a betegség nem viselte meg a mi szép tündérünket. Azt ugyan észrevettem, mikor megint kijött közénk s kitörő örömmel szaladt először felém s magához szorított s összecsókolt s csak aztán, balkezével még mindig magához vonva, nyújtotta jobbját a főtisztelendő úrnak: azt észrevettem, hogy soványodik; észrevettem a kezén, mely szinte átlátszó kezdett lenni, észrevettem a keblén, mely mind lágyabb volt hozzászoruló fülem és szemem számára s azt is észrevettem, hogy egy idő óta nem visel fűzőt. De arca piros volt, sőt néha szinte túlságos piros, aztán meg vidám is volt s néha fuldokló köhögésbe nevette bele magát azon a boldogságon, hogy mihelyt nevet, elkezd köhögni. Nekem ez a köhögés tulajdonképpen nem tetszett, mert testi utálat él bennem nagyon sok testi dolog, különösen minden betegség iránt. De ezzel a drága lénnyel másképp voltam, mint másokkal; ibolya illatban élt számomra mindenestől s behunytam a szememet, mikor köhögése közben fejem a térdén összerázódott.

Nem voltam ostoba gyerek s nem voltam sem fejletlen értelmű, sem tudatlan lelkű. Volt vagy három hét abban a téli harmadban (az akkori iskolaév három részre oszlott), mikor, mondom, jó tanuló létemre egyre-másra kaptam a szekundákat s a bácsi, akit az osztályfőnök értesített erről, haragosan küldte vissza a kaszinóba az étlapokat, hogy ne ezeket bújjam, hanem tanuljak, ördögadta, nézze meg az ember. Órák hosszat elfeküdtem a szobácskám keskeny díványán s úgy gondoltam őrá, ahogy csak a felnőtteknek szabad. Bűntudattal, nem tagadom. De ellenállhatatlanul. Bűntudattal sütöttem le a szemem mindenki előtt, - ki minél jobb volt hozzám, annál inkább; leginkább a főtisztelendő úr előtt, aki a hihetetlenségig, a többi fiút összeröffentő kivételességig volt elnéző irántam, mikor neki sem tudtam felelni s lehorgasztott fővel álltam helyemen, kínosan váltogatva a pad alatt a lábamat. Annál zaklatottabb érzéssel, mert elmondhatatlan szelídsége közepett néha érthetetlenül szigorúan nézett rám; egyszer, mikor föltekintettem, egy pillanatra azt a haragos és gyűlölséges gúnyt láttam az ajka körül, mellyel a komisz pénzemberekről, az ostoba katonatisztekről, a tenoristákról s a mágnás gyerekekről szokott beszélni. De különös: minél nyomorultabban álltam ilyenkor előtte, annál vadabb diadallal kopogott belül s szívem; s annál inkább eltűnt előlem tábla, katedra, iskola, főtisztelendő úr s csak valami gömbölyűséget éreztem a nyakam szirtjén, valami melegséget a hajamban s ibolya illatot a levegőben. Alig vártam az estét, hogy lefeküdjem s elaludjam s álmomban ne én legyek felelős, csakis és egyedül maga a mindenható isten feleljen érte, mit merek én, kis fiú, összeálmodni. S ha aztán délelőtt, előadás után a főtisztelendő úrral a Fő-utcán össze találkoztunk, szinte tiszteletlen szórakozottsággal feleltem kérdéseire; bennem volt még az éjszaka minden láza és káprázata; ennek a láznak vörös rózsáit, ennek a káprázatnak táncoló napsugarait láttam az Irén kisasszony arcán és haján, mikor bejött hozzánk s én eléje szaladtam; álom és valóság vakmerően összeolvadt érzésemben, tudatomban, e szobában mindig rámboruló félálmomban; a karcsú ujjak, a gyenge keblek, a remegő térdek, mintha be lettek volna avatva abba, mintha a visszaemlékeztetés titkos jeleit adó cinkosok lettek volna abban, amit rajtam kívül senki halandó ember nem tudhatott.

 

[+] Ignotusnak "Feljegyzések" című Grill Károlynál e héten megjelenő új kötetéből.