Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám · / · Ignotus: Hárman a szalonban

Ignotus: Hárman a szalonban [+]
2.

A Margitszigetnek akkor még nem volt hídja, tenisz még sehol sem járta s csónakos klub is csak egy volt. De a főtisztelendő úrnak azért el kellett mondanom, milyen az élet a Margitszigeten s általában hogy élünk Pesten; beszélnem kellett a Hanglikioszkról, mint ülnek ott (akkor még ott ültek) esténként a mágnások s a politikusok; hogy vasárnap este mint vacsorázunk az Angol-királynőben s nyáron mint nyaralunk a Városligeti fasorban, átmenvén vacsorára az egész ismeretség a Tyúkketrec-vendéglőbe, ahol kitűnő a rántott csirke, csak a belesült petrezselyem utálatos rajta. A főtisztelendő úr csak úgy mellesleg, odavetve kérdezősködött, mikor Steinékhoz menet találkoztunk a Fő-utcán s ő kedves, barátságos, kistermetű létére is méltóságos szívességgel vett baljára. De én, mialatt tele voltam iránta szeretettel és tisztelettel s az iskolás gyereknek a tanár előtt való leküzdhetetlen szorongásával makogtam eleinte, majd mikor bele melegedtem s önnön beszédemtől megrészegedtem, szavaltam el mondásaimat: ösztönszerűen megéreztem, hogy ez a odavetettség csak tettetés; hogy a kis főtisztelendő számára ezek a dolgok a legfontosabbak a világon; hogy bármint adja az atyai leereszkedőt, magához képest mégis felsőbb lénynek tekint, mert fővárosi gyerek vagyok. Önkéntelen fölébe kerekedtem s a tisztelt és szeretett embert egyfelől ugyan még tiszteltebbé, de másfelől egy kicsit megalázottá tette előttem az előkelőség, a nagyvárosiasság, a magasabb rendű élet után való forró vágyakozása, ebben való tehetetlen vergődése. A felsőbbségnek ez az érzése akkor sem hagyott el, mikor a kis szalonban Irén kezét éreztem hajamban, s térdére hajtva fejemet, a szőnyegről felnéztem s szemem egy színt volt a főtisztelendő úr félcipős kis lábával. Néha vakmerően belekotyogtam a szavába s valami gyerekes szójátékkal vagy elmésséggel zavartam meg finoman fűzött mondatait. Ilyenkor elhallgatott s szelíden mosolyogva nézett rám, én pedig mérhetetlenül megzavarodtam. Ám nyakam szirtjén ott éreztem az édes lány térdét, fejemen ott éreztem meleg ujjait, amint megcibálta hajamat s leszól hozzám: csitt, csacsi! Ez bizony feddés volt, szelíd korholás, sőt megalázás, de nem tudom, miért, a mellem mégis valami diadal dagadásától feszült s a kis főtisztelendőnek reszketett a keze, mikor ő is megsimogatta sovány képecskémet, majd ugyancsak felnyúlt a hajamba s ott éreztem, ujjai közeledtére Irén hirtelen elkapta a kezét.

Annyit gyerekésszel is átértettem, hogy a vidéki zsidó úri házba bejárónak a főtisztelendő úr ugyanúgy kerülhetett, mint ahogy iskolabeli társaim közül különösen én irántam melegedett fel: megérezve rajtam, mint a Germinal vén bányalova a lekerült új csikón egy naposabb, levegősebb, föld feletti világ levegőjét... Istenem - ha kutatom azt a második természetemet, ami szeretett minták utánzásából fejlik ki bennünk, úgy találom, hogy eszembe jutásaimnak ez a könyv szaga is tőle ered; ő volt az, aki a könyvek világából s árnyalakjaiból vette a mértéket s a hasonlatokat az eleven élet, az élő emberek megismeréséhez. Szeretett a Steinék szalonjában elüldögélni már azért is, mert e házban mindenki ismerte az ő kedves német költőit, akiket klasszika-filológus és paraszti magyar vér létére fölébe helyezett minden római, minden magyar poétáknak. Én már akkor olvastam Heinét, az Úti képeket, a Le Grand könyvét, a Romantikus Iskoláról szóló véres betlehemi gyilkosságot. Sokat nem értettem belőle; inkább a nyelve muzsikáján részegedtem meg; egy-egy mondata a ritmusa révén ragadt meg emlékezetemben s a kandalló pattogásának, a napfény táncolásának, a szép teremtés lábánál való macskásodásom álmatag dorombolásának dallamára mormogtam olyankor: "die blaue Blume der Romantik... die blaue Blume der Romantik..." A főtisztelendő úr ezen is mosolygott, ez után is megsimogatott. De néha, mikor ketten voltunk s úgy vártuk Irén kisasszonyt, míg felöltözködik vagy a fésülő asszonyt elküldi, olyan német költőkre figyelmeztetett, akiket alig ismertem; ifjan elhalt sorvadásosokra, kék romantikusokra vagy még régebbekre: Höltyre, Novalisra; két hamar elpusztult magyar költőre: Dayka Gáborra és Ányos Pálra, - s egyszer, mikor hiába jöttünk, mert Irén kisasszony meghűlt, ágyba kellett feküdnie s nem jött be a szalonba, hazamenet megkérdezte: jól tudok-e franciául, a Ploetz nyelvtanából tanultam-e s emlékszem-e ennek olvasmányai közül egy Millevoye nevű költő versére: Levelek hullása, vagy ilyesmi a címe; ősz van benne s az erdő utolsó leveleivel behinti a földet; a csalitnak nincs többé titka, a fülemüle elhallgatott s triste et mourant son aurore, hajnal korában leverten s halódva egy ifjú beteg búcsúzik az élettől... Triste et mourant son aurore... ismételgette elgondolkozva a főtisztelendő úr, majd különös, bennem rossz érzést keltő mosolygással kérdezte: mondja, Palika, ki tudná-e fejezni franciául, de ugyanebben a mértékben azt, hogy: "szívtépő öntudatlansággal?" Megzavarodtam s hebegve búcsúztam a házunk előtt; egész délután a szótárral s a nyelvtannal bíbelődtem, de nem tudtam oda gondolni; a főtisztelendő úrra gondoltam és szórakozott voltam.

 

[+] Ignotusnak "Feljegyzések" című Grill Károlynál e héten megjelenő új kötetéből.