Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám
Az élő szó vallotta mesterének a művészet történelem boroszlói professzorát. Írásaiban, - a hevenyében odavetett hírlapi tárcában és több kötetes, nagy könyveiben, - eleven minden egyes szó, a mondatok éreztetik, hogyan hangsúlyozta volna őket életre teremtőjük. Talán el sem különült Mutherban a beszélt és az írott szó. Mintha mindenfelől köréje sereglő mindenféle híveinek beszélne meleg csengésű, gazdag árnyalású hangja a művészet berkeinek mélyén rajtőző csodákról, titkokról. Egymáshoz simulnak forró öleléssel a szószomszédok: egyik előkészíti a másikat és maga viszont fokozódik általa. A nagyobb csoportok sem önmagukért és nem önmagukba zártan állnak, hanem az egészet és egyszersmind az egésztől szolgálva. Teljesen eltűnnek a helyi színek. Viszonylagos színértékekből, a tónusból épül minden; alig is lehet mondatokat elszigetelni és úgy idézni. Nem látja ennek kárát a nyelv, nem fogyatkozik meg gazdagsága. Rubens Bacchanáliáinak kíséretül megharsogtatja a fanfárt, Carlo Crivelliről, a múltba tekintő, dekadens Velencésről szóltában egészen halk, egészen finom, képeknek hangulatát szinte minden árnyalatukban híven vissza adó melódiát hallunk. Amellett személytelenné sem senyved Muther nyelve. Nem egyformán pontos tükre eredeti szépségeknek, nem veri vissza, hanem töri a sugarakat, különböző irányból érkezőket különböző képen; a sugártörő felület raideur-je pedig sehol sem tagadhatja meg magát.
Ebben az erős kifejező képességű, gazdag nyelvben látták egyetlen értékét céh-társai, meg a művészetet-értő emberek kicsiny seregének többsége. Festésünk ügyében vívott hatalmas harcait csak érdemül ismerték el és nem nagy érdemül. Bizony virrad, ha megfeledkezik is a kukorékolásról a kakas. Másokban megfogalmazott eszmék, érzések, gondolatok formába öntője, mások érvényesítette szépségek népszerűsítője volt szemünkben legsajátosabb területén. Egyebütt pedig, a múlt művészetével szemben, nem vették komolyan állásfoglalásait. Ott tallózott, ahol már nem volt kalász; a művészet mivoltát kutató tudománnyal nem tartott fönn közösséget. Eredetisége? Különcködése a mélyebb tudástól nem feszélyezettnek. Matisse úgy akarja képeit festeni, hogy a szemlélőnek karosszék módjára pihenést adjanak; Muther már megelőzte őt karosszék-hatású művészet-bölcseletével. Valami megvetés féle még attól is visszatartotta ellenségeit, hogy egyáltalában összeállítsák hibáinak lajstromát. Hiszen ha nagyon meghangosodott, hideg, nedves lepedőként mindig ráboríthatták a le nem tagadható plágiumot.
Most valami váratlan, egészen meglepő történik. Muther java korában, hibáitól és erényeitől terminált pályája delén hirtelen meghal. Szép, okos, fiatalosan csillogó szemének megtörik a fénye. Ekkor a magát annyira ő fölötte érző kicsiny csapat, nagyon, erősen megdöbben. Egy ideig áltatják egymást: megdöbbenésük okául az élet ilyen banális összeomlását vallják. A nekrológokban, ha kissé erőszakoltan is, nyomot hagy a lenézés. Mire kipihenték magukat írásaitól, - az olyan szapora toll, mint az övé, idővel mindenkit fárasztani kezd, idegessé tesz, - megjelent a belga festésről szóló könyvecskéjének egy új, poszthumus kiadása. Nincs híjával az ismerős hibáknak és mégis jólesett. Azután sokáig, hónapokig semmi. És most lassan, lassan azok, akik életében megvetették, hiányát kezdik érezni erőszakos, de erős véleményeinek. Talán egy-két szótaggal mégis megfogyott a művészi mozgalmak keltette visszhang? Már kiadják újabb keletű monográfiáinak és följegyzéseinek fölhasználásával átdolgozott alakban a tizenkilencedik század festését tárgyaló hatalmas, háromkötetes művét. Kis kézikönyvét, különböző időben és alkalmakkor írott tanulmányait közvetlenül halála előtt a festés egyetemes történetévé ácsolta-faragta. És senki sem tiltakozik.
*
Nagyon sokfélét tudott. Érdeklődései a tudásnak igen különböző ágaihoz elvezették. És mégis dicső komédiásnak született, nem szürke tudósnak. Nemcsak adatok egybegyűjtésével, források kutatásával szemben érzett ellenszenvet, de azt sem igyekezett pontosan összeszámítani, mi volt egy korszaknak, két valamit jelentő évszám közé zárt időszakasznak művészi vagyona, hogy azután ítélkezhessen az örökösök sáfárkodása fölött: vajon dúsabbá lett-e kezük alatt a tudás, nyílott-e út új birodalomba, erősbödött, elkülönböződött-e az észrevevő és észrevetető képesség. Szembeszökő gazdagodás vagy szegényedés nem sokáig nyugtalanította. Hamarosan előkerítette forrását többé kevésbé szerencsésen. Nem kutatta, érvényesülnek-e határozott, de a művész öntudatának küszöbét át nem lépő törvények a térbe osztásban, a sík megelevenítésében, a színek egybehangolásában. Vajon miért izgatta volna állandó, századról-századra átszálló vázra aggatja-e minden nemzedék szép, színes köntösét, mikor csak a köntösben tellett gyönyörűsége, csupán a köntösön élénkült képzelőtehetsége.
Ha a nemcsak véletlenül fiatal lány, vagy az isten kegyeleméből való színjátszó elmúlt korok ruháját ölti magára, a ruha érezteti vele, mint mozogtak hajdan benne, megmutatja és megszabja a test tartását, a járás módját, a taglejtést és még a beszéd ritmusát is. A múltnak külső formáit észrevevő képesség és a hozzájuk való alkalmazkodás tehetsége csodálatosan kitökéletesedett és megfinomodott Mutherban. A cinquecento képeinek szemlélése közben olyan otthonos volt a késői reneszánsz bő, omló köpenyében, hogy Baltasare Castiglione gróf, a kor arbiter elegantiaruma egyetlen mozdulatából felismerte volna az udvari embert és habozás nélkül befogadta volna cortegianónak. A kölni iskoláról szólt, és hosszú, keskeny cipőt érzett lábán, magas, hegyes föveget fején, köntöse testhez állott, a test magasra törését emelte ki. Mikor pedig félszázados feledés után ajkára vette Ferdinánd Waldmüller nevét, hímezett virágú mellény bújt elő a lila kabát szárnyai alól és magas vatermörder gallérja miatt csak úgy oldalt pillanthatott cipőjéhez támasztott szürkés-barna bolyhos, széles karimájú cilindere... Mozgása, szavai egészen hozzáformálódtak a festményen látott öltözethez, és csodásan munkáló ösztöne megóvta attól, hogy egyetlen mondata, hangsúlyozása, szava zavarja a múltat megjelenítő színes dolgok keltette hangulatot. Ezekből a külső jegyekből konstruálta a művészet történetét, harmonikus, ésszerű, tudatosan célja felé törekvő fejlődéssé.
*
A múltak mélyét bizony éppen oly kevéssé tárta olvasója elé, mint a művészet mivoltát. De talán nem is felületes volt, hanem vidám. Nálánál kiválóbbak elkomolyodtak a szépség csarnokában, homlokukat ránc redőzte, égett agyuk és válluk meggörnyedt. Muther vidám legény volt és minél nagyobb szépséggel állt szemben, annál hangosabbá, öntudatosabbá növekedett vidámsága. Nem ébresztettek súlyos gondolatokat benne, nem nyomták el a műremekek. Jól tudta, nem önmagukba zártan viselik fenségüket, hanem a szemlélőre támaszkodva. Így azután mert és tudott játszani velük. Nagy, vidám, hangos játékok porzottak. Egyre izmosodott a játékos kar és egyre vesztette súlyát a játékszer, szinte semmivé foszlott és csak a kart járató erő maradt meg belőle. Ilyenkor minden úgy belégyűlt ebbe az erős fickóba, hogy szín szubjektív volt minden szava és viszont egészen objektív. Játékos kedvéből született szavai sokáig fognak élni; átlátszóak, majd sok színben játszók, itt-ott nem éles határúak, de azért mégsem kopnak: gyémánt kemények.
De megvetették a földre kuporodó komoly tudósok a közöttük bohóckodó vidám legényt; pedig nem egy, kezükön már-már elsikkadó értéket mentett meg. Furcsa bizony, furcsa, hogy egyszer sem estek gondolkodóba: nem elkelne-e minden komoly tudós mellé egy ilyen vidám, játékos kedvű legény.
*
Az első reábizonyított plágium után gyanússá lett minden sora, megindult a nagy nyomozás. Az enyém-tiéd ellen elkövetett vétségek lajstroma csak nem akart bezáródni. A hívek meginogtak. Muthernak nyilatkoznia kellett és most megroppant merész lendülése. Büszkén, emelt fővel kellett volna mondania: "Holt kincseken könyörültem meg. Kevés a tökéletes köszörűs; többnyire átcsiszoltam őket. Hiszen nemcsak nagy mesterek olvasatlan könyveiben böngésztem, hanem összegyűjtöttem kis iparosoknak remekbe készült alkotásait is, mert ezeket különben csak percre csillogtatta volna meg az emlékezés. Gazdag, pompás, illő foglalatot adtam a talált kincseknek, vagy értem őket fényszóró drágakövek sugaraival. Ám törjék ki írásaimból az idegen eredésű darabokat: kevesebbet fogok veszíteni, mint a magukra maradó, környezetüket vesztett mondatok, gondolatok." Más nem szólhatott volna így, mert hazugságban marasztalnánk el. Neki csakis így lett volna szabad szólnia, mert ő hitt volna szavaiban. Ehelyett kitűnő emlékező tehetségére hivatkozott, mely olyan pontosan megőriz minden olvasottat, hogy utóbb nem tud különbséget tenni a maga és más elgondolta között.
A római császárság korában stólát öltöttek a szenátorok fiai és úgy lopództak szépfeleségű polgártársaik lakásába. Ha Cézárnak tetszett meg nő, az egész város szeme láttára küldte el érte esténként gyaloghintaját. Nem orozva, alakosan keresett kincset Muther, hanem gyaloghintajára gyűjtötte a szépet. Ha megmozdul a nép, mondja-e Cézár: Egy kis kockázásra hozattam magamhoz a nőket!?
Muther nemcsak díszül használta fel cserkészéseinek eredményét, hanem a művészetről alkotott felfogásának és irodalmi munkásságának belső ellentéte kényszeríttette arra, hogy onnan vegye a jót, ahol találja. Midőn legdühösebben dúlt a harc a szecesszió körül (én nem idegenkedem a szecesszió elnevezéstől, utóvégre a protestánsok is türelmesen viselik hasonlóeredésű nevüket), akkor tollának erejével, sokágú tudásával és állásának súlyával az újítók ügyének szolgálatába állt. Hiába építette a műhelyekben röpködő jelszavakra három súlyos kötetre terjedő igazoló-iratát: olvasóit irodalmi jelességeivel hódította meg. A magától-értődés parancsoló gesztusával utasította ki az irodalmat festésből és mégis minduntalan a tárgyalt festők és festmények irodalmi vonatkozásai kerülnek elő művében. Nagyobb elődje, Thoré eltalált a festés legsajátosabb területére, de aztán olyan agitátor volt, akiről évtizedekkel az ügy diadala után kezdenek tudomást szerezni.
*
Lármás volt és kíméletlenül vidám, tenyerén hordta erényeit és nagyon bízott magában: üldözni kellett életében. Hangos mert lenni suttogók közt, őrült ott, ahol más okoskodott, büszkén és szemérmetlenül fejtette ki minden kiválóságát, mert tudta, ha nem is teremt új életformát, saját életének megadja a formáját. Már készül szobra. Ha majd felhangzik körülötte a dicsérő ének, megűzői félre állnak.
A művészet új és új nyilvánulásaitól, régi idők egyre változó képétől fáradtan olyanok is beletörődtek Muther kényes megoldásaiba, aki különben személyes viszonyhoz tudtak volna jutni a múlttal és jelennel szemben. Most már csak azoknak a prófétája, akik őt érdemlik meg és ezeknek jó részét ő emelte odáig, hogy egyáltalában érdemelnek prófétát.
Egy-két szép, nagy cselekvése eredményének, csokornyi szép, nagy mondásának pedig mindannyian örökösei vagyunk.