Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám
- De, édesem, nincs itt a papucsom! szólt Narbonne érseke a tőle telhető főpásztori méltatlankodással. Kövéres, sápadt arca bíborba fordult a lehajlástól.
- Elfelejtettem, - szólt Madame de Rothe és vékony, élénkpiros ajkait összevonta, mint akinek fáj valami.
Az érsek duzzogva csoszogott át a másik szobába, Madame de Rothe pedig egy karosszékbe hanyatlott.
A madame szépsége már csak szodomai alma volt: a vér kezdett feloszlani ereiben, vélték az orvosok; úrnőnk vére rohad, adták tovább az érsek emberei. Az asszony fiatalságát feláldozta az érseknek, sok éven át anyja, felesége, lánya és hitközsége volt. Most feláldozta neki a betegségét, a halálát is. Az érsek nem tudta, hogy Madame beteg, éppen ezért, mikor átcsoszogván a másik szobába, meglelte papucsait, nem mulasztotta el magában dünnyögni:
- Dologtalan fehérszemély!
Leült egy íróasztalhoz és gyapjúszámlát, árjegyzéket, hitellevelet, mit forgatott.
- A birtok pénzt hoz, de dolog van vele. Az érseki hivatal felér a királyi javak kormányzóságával, dolog tekintetében.
A papucs jól esett a lábának: egész délelőtt vadászott s a kengyel kissé szélesebb talpú lévén, megfájdult a lába-nyerge.
- Az a csavargó Salomon most huszonöt sous-val kevesebbet adott a gyapjúért.
Az érsek letette a tollat és maga elé meredt. Egy darabig mozdulatlanul bámult a kert hársaira, aztán hirtelen összerántotta arca száz redőjét, szája kinyílott és egy szomorú: Eh! pottyant ki rajta.
Széttúrta hamarosan az írásokat, papírdarabkákat s kihalászott alóluk egy lila selyem-mappát, aminek elnézegette ezüsttel közepére hímzett rózsáját, alatta egy R betűvel. Kinyitotta s egy rózsaszín lapot kivéve írta rá e sorokat:
"Hallotta a mesét egy német férfiról,
Szívem szerelmes asszonya?"
Várt. Aztán türelmetlenül kezdett skandálni:
Tra-la-la-la-lalá, tralá, a nyíl hegyét
Megőrizé a homloka...
Csatában nyert la-lá, tra-lá, a nyíl hegyét
Megőrizé a homloka.
Izzadt és türelmetlen lett. "Homloka" után pontot tett és sokáig nyugtatta rajta a pennáját, amit később lassan jobbra húzott, onnan föl, aztán le, aztán kanyarintott egyet vele, fölszaladt rajt az íráson, ahol végül is őrült gyorsan kaszált vele körbe-körbe. A csupa-tinta papirost aztán összekapta és papírkosárba hajította. Egy karosszékbe ült s kezdte felhúzni otthoni kényelmesebb cipőit, amikor az érseki palota udvarán megszólalt a csengő.
- Ebéd, ebéd, ebéd, - gondolta ujjongva az öreg és lement a földszinti nagy ebédlőbe.
A mellékteremben várta a társaság: páran Artois grófjának kíséretéből, Adelaide hercegnő szertartásmestere és három udvarhölgye, Osmond gróf és két gárdatiszt. Mme de Rothe egy széknek támaszkodva beszélt, az arca viasz volt, a szava szikra, pedig már egy éve, hogy csak az Akarat élt, mozgott, beszélt benne.
Egész élete az érsek mellett telt el, hosszú élet, szép élet. Egy udvari bálon találkozott az érsekkel először Versailles nagy parkjában, a "zöld szőnyeg" egyik sarkán. Az érsek ott állt a terasztól a kanálishoz vezető gyepút szélén és nézte a menőket szomorúan, elbámészkodva. Ő pajkos fiatalasszony volt, elmenőben megrántotta az érsek talárját s huncutul visszanevetett rá. Az érsek nézett, nézett, majd felkapta a talárját, s cipője csatjait csillogtatva igyekezett a lampionok alatt az őt bántalmazó szép után. Elérte a Vénusz berkében s meztelen vállára helyezte lila-kesztyűs kezét.
- Foglyom! - szólt az érsek.
- S ön nem az?
- Nem értem!
-Tudja, hol vagyunk?
- Nem! Asszonyom, igazán nem.
- A Vénusz berkében.
- Tehát foglyok vagyunk, vélte a főpap.
- Vénuszéi, - szólt tréfásan ceremóniás meghajlással Mme de Rothe és csókra nyújtotta a nyakát.
Kisült, hogy Madame rokona Monseigneurnek s így minden nagyobb botrány nélkül költözhetett be a fiatal asszonyka az érseki rezidenciába. Az öreg nagy házat vitt s Mme de Rothe volt a ház úrnője. Ő fogadott, ő reprezentált, ő intézkedett, Monseigneur pedig csak úgy habzsolta a keze nyomán fakadó kényelmet és fényűzést. Madame volt tulajdonképpen az érseki finomság és méltóság Monseigneur csak az érseki kövérség és megelégedettség.
Ez az asszony éjeit az érseknek, nappalait a kastélynak és birtoknak, estéit a vendégeknek úgy, olyan egyszerűen, finoman tudta átadni, hogy mindenki azt hitte róla, hogy csak kötelességét teljesíti. Most is csak azt tette.
- Ambroise öcsém, szólt az érsek az egyik gárdatiszthez, mit csinál a farkasvölgyi menyecske?
- Visel, urambátyám.
Az érsek bambán nézett a vihogni készülő katonatisztre, de hirtelen elértve az otromba szótréfát, meglapogatta az ifjú arcát. Aztán karját nyújtotta Mme de Rothenak és átsétáltak az ebédlőbe. Monseigneur elmondta az asztali áldást és ki-ki leült. Csöndes, szomszédnál tovább nem ható társalgásba kezdtek, amint az osztrigát feltálalták.
Madame odafordult hirtelen a mellette ülő Osmond grófhoz:
- Ne engedd, Osmond, hogy az érsek sok osztrigát egyék. Szükség lesz a lélekjelenlétére s könnyebben fogja bírni, ha nem terheli meg a gyomrát.
Az érsek nyugodtan eszegetett, közben megrázta a fejét és szomorúan jelentette ki:
- Még sohasem ettem annyi osztrigát, amennyi elég lett volna.
De ekkor az asztal végén nevetés csapott fel, ami felverte az öreg szunyékony figyelmét.
- No, Hortense húgom, ne nevess annyira, megreped a vállfűződ, de még más is. Mi az? Gyerekek, mondjátok el nekem is.
- A gárdista Julien meséli, hogy tegnap este, mikor Artois gróf otthagyta a feleségét és Párizsba ment lumpolni az ő kedves balett lányai közé, a felesége... hahaha!... én nem mondom tovább... haha!... és Hortense a nagy nevetés közben teljesen megfeledkezett arról, hogy a tisztes Adelaide hercegnő udvarhölgye.
- Azt tudják, kapta fel a szót Julien, hogy, ha a grófnő unatkozik, vacsora után a belső termeibe vonul a gárdistákkal. Ott beszélgetünk, iszunk, tréfálunk, táncolunk s akivel a grófnő koccint, az marad utolsónak.
- És így lesznek az utolsókból az elsők, nevette bele az érsek.
- Nos, képzeljék, két hónap óta folyton Jean Clermontnal koccint a grófnő.
- Azért oly sovány Clermont.
- Kérjen szabadságot!
- S mit szól Artois grófja?
- Amit hasonló esetekben szokott, kineveti őket.
Mme de Rothe nem vett részt az általános nevetésben, csendesen mosolygott és nem evett, egyszer csak megszólalt:
- Ne legyünk szigorúak, hölgyek és urak. Az élet avas dióján a szerelem az aranyfüst.
Az érsek így szólt:
- "A szerelem hamis gyermek,
Gúzsba köt és aztán ver meg."
Madame szeme összerándult, mikor meglátta az alattomban hullámzó nevetést, mondani akart valamit, de nem tudott, helyette körülnézte a vendégeket s mindegyik kapott egy selymes pillantást, egy cirógató mosolyt.
- Nézze, Julien, Mme de Rothe úgy mosolyog, hogy szerelmes borzi-borzongás csapkodja végig a hátamat.
- Hortense, ne beszéljen a testrészeiről, én tovább gondolom őket.
- Nem árt az magának.
Mme de Rothe csak nézett, csak mosolygott, mert a szavak fáradtan buktak vissza a torkába. Érezte, hogy ma már nem a szellemével fog csillogni, mint eddig.
Az érsek evett, a vendégek nyalakodtak és hancúroztak, csak úgy szóval. Osmond az érsekre vigyázott s madame mosolygott.
Az ebédtől fölkelve Monseigneur szokása szerint visszavonult a szobájába, a rendes tíz perces szunyókálásra. Madame az ajtajához ment és rázárta. Akkor összeesett.
Osmond odaugrott s két lakájjal karosszékbe emelte. Mintha szivattyúzták volna belőle az életet, úgy ment össze szemmel láthatólag. Merevedő inaira felhúzódzkodva görcsösen kapaszkodott a karosszékbe. Tíz percig beszélt rajta hangtalanul minden ránc, minden vonás, szem, szemöldök kínról és szeretetről. Boszorkányos kavargásban táncolt a haldokló arcán a két érzés. A szenvedés mintha belülről csákányokkal akarta volna szétrombolni az arcot, úgy remegett rajta minden, de hang nem jött ki az egy vonallá merevült ajkak sövényén,
- a Monseigneur fölébredhetett volna.
Az egész test felvonaglott és vége volt.
Hangtalan sürgés-forgás indult meg a házban, mert a halott arcán ott fagyott az utolsó kívánság: "Csönd legyen!"
Osmond bement Monseigneurért, aki rá rövidre pityeregve tántorgott ki:
- No, Amélie, micsoda meggondolatlanság. Mire való ez? Amélie, édes picim, Amélie! Hát Amélie, ne hagyjál itt.
Azzal leült egy fotelbe és sírt.
A holttestet azalatt átvitték a szalon rögtönzött ravatalára.
Mire Monseigneur fölnézett, csak Osmond állt előtte.
- Monseigneur, a szabad levegő jót tenne önnek.
Az érsek roskatagon egyezett bele a sétába és vörösre dagadt szemmel kapaszkodott Osmond karjába. Az utcákon csöndesen szepegett, mint egy kis gyerek és semmire se felelt. Osmond tudta, hogy huszonöt évig éltek együtt az elhunyttal s talán egy napig se váltak el egymástól, sajnálta az öreget az egyedüliségtől és elvitte hozzájuk vacsorára.
Monseigneur fájdalmas fejbólogatással fogott kezet mindenkivel, aztán leült az asztalhoz és csöndesen evett. Először a szemöldökei simultak ki, aztán a szeméből tűnt el az utolsó könnycsepp, aztán lekonyult szája szögletei ugrottak vissza egyenes vonalba, aztán az arca pirosodott ki.
Osmondék tisztelték a gyászt és halkan beszélgettek egymás közt.
Mikor fölkeltek az asztaltól, Monseigneur kutatva járkált föl s alá a szobában. A kandallón egy Voltaire-kötetet talált:
- Voltaire! Szép kötés! Nagy huncut volt. Én sokat érintkeztem vele egyszer, veszekedtünk is... Hogyne! Ő azt mondta, hogy nincs velünk született gondolat, pedig van, például az Isten fogalma, a végtelen tökéletesé. Mert képzelhető-e, hogy a tökéletlen ember az őt környező tökéletlenségek látásán jusson a végtelen tökéletesség eszméjéhez? Ennek a végtelen tökéletesnek eszméje él bennük, ebből következik, hogy csak maga a Végtelen Tökéletes helyezhette belénk, még pedig születésünk előtt... Irt egy pár jó dolgot a vén róka. Például Candide-ot. Ugye abban van a félfarú nő, akinek a másik felét megették a vadak? Hehehe! legjobb azért mégis Pucelle! Egy egész éneket tudok belőle könyv nélkül... Derék figura volt az öreg. Hallgassák: - - -
Az érsek szavalt s a botrányos rímek vígan siklottak ajkán.