Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám · / · Bálint Aladár: Itáliai impressziók

Bálint Aladár: Itáliai impressziók
A pisai temetőben.

Október 30. Lassan és állhatatosan szitál a szapora eső és hószín fehérre paskolja a padozat széles márványtábláit. A formák élét, ritmusát elmossa a nehéz szürke levegő.

A nyíló rózsabokrokkal, kövér fűvel teljes négyszögű zárt udvart szomorúan állják körül az árkád gót rózsáiból alászökkenő karcsú fehér márványoszlopok. A rózsabokrok között búsan ágaskodik egy-egy repedezett kőoltár.

Íme a gazdag halottak temetkező tornáca. Maga a történelem. Hír, adat. Akit idehoztak, jól megőrzik sok száz esztendőre; ha jó vésőjű mester faragta koporsója fedelét, két-három-öt percre megállnak előtte a piros könyves rohanó idegenek.

nemcsak az embereket temették el itt hosszú pihenésre, hanem az arnoparti halott város, hajdan híres erős verekedős Pisa régi hatalmát is. Ott csüngnek a tornác falán a régi kikötőnek mázsás fekete vasláncai. Szomorú, mélységes szimbólum. A megbénult múlt teteme. Valamikor a tengert ölelte súlyos karjaival. Elpártolt a tenger, oda a pénz, hajó, hatalom, háború. Most a temetőben tespednek a láncok örök mozdulatlanul.

A lánc alatt szobrok, koporsók. Körös-körül freskók. Egymással farkasszemet néz itt a reneszánsz és a középkor. Nem egymásból következő rokonok, hanem fogatvicsorgató feldühödött ellenfelek.

A középkori freskók, az élet megtagadásának, rothadó tetemek üvöltő poézisének vacogtató rigmusai, mellettük Benozzo Gozzoli freskói, maga a reneszánsz, a hányaveti fütyörésző legény.

Íme a középkor! Az egyik az utolsó ítélet. Azonmód, nyersen, ahogy szomorú sötét klastromok dohos celláiban valamelyik aszkéta fráter, testet tépő őrjöngése között megálmodta.

A felső két csoport a pokolba és a mennyországba sorozó bíráskodó szentek, apostolok társasága, az alsó bal csoportban az üdvözülő, a jobb sarokban a pokol tüzére kárhoztatott emberek nyüzsögnek. Szent négyzetrendszer, ahogy Giotto a padovai aréna kápolna falára ráfestette. Sixtusi kápolna óriása sem bírt teljesen szakítani ezzel az elrendezési dogmával.

Hogy kunkorodnak az eltorzult meztelen tagok, kavarodnak, egymást marják az elítélt bűnösök: királyok, szüzek, latrok, püspökök, kalmárok. És a rettenetes ördögkályha tépi, falja őket. Emitt egy leszakított láb, ott egy kilógó fej, véres kar integet ki a szörnyűséges fogak erdeje közül. Lángoló sziklák, alagutak, a gyehenna birodalma...

Túlsó parton boldog ábrázattal, térdepelnek az üdvözülő feltámadt jók. Fölöttük mennyei kórus, napsugár és szelíd felhőfodrok.

A másik kép: a halál diadala. Erdő, kunyhó, ház, patak, hegy. Az emberek dolgoznak, imádkoznak, mulatnak. Ki-ki a maga módja szerint. És fölöttük a halál szörnyűséges madara. Karmai belefutnak az eleven húsba, sötét szárnyai kioltják az élet forróságát. ledöntik az erős férfit, gyereket, összeroppan, jéggé fagy minden, hová csapása elér.

Fiatal lányok szelíd csapata mögött a Halál. Finom úri társaság vadászat közben nyitott koporsókra bukkan. Félig lerágott holttestek közül kígyó üti fel fejét. A lovak meghorkannak, az egyik úr előrehajlik, a másik befogja orrát, a harmadik fejét lehorgasztja.

A túlsó falon Benozzo Gozzoli elegáns képei. Mégis csak az élet az értékesebb. Sőt az egyedüli érték és biztos valami. Éljünk szépen, színesen, okosan, jól. Finom ruha, kellemes társaság, jó ló, nehéz bor, márványpalota, selyemruhás viruló asszonyok, ez mind okos dolog.

Végesvégig a bibliának egy-egy jelenete. Az Úr megteremtette a világot és firenzei nemes urak, Mediciek, nagyszerű asszonyok babérfa erdők között, jól megépített utakon végigélik a palesztinai zsidók életét.

A szarkofágok között, büszke, erős négylábú bronzmadár emelgeti rövid két szárnyát. Titkos arab rajzok erezik kövér tomporát. Ki tudja honnan került ide? Ki volt mestere? Idegenül, lármásan áll a néma kövek között. Sötét tekintetét szigorúan belevájja a nedves, homályos folyosóra. Fázom.