Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám

Gellért Oszkár: Himnusz a meddőséghez

Most alszik két fiacskánk.
Lábujjhegyen jerünk ki most
S kinn játszuk el, mit életünkből
Elveszténk, elmulasztánk:
Pár mozdulat, vonaglás,
Mikből csak egy van a világon...

Hajtsd a fejed meg, ahogyan lecsügged
Az eső-, jégverte virágfej.
Nyakadnak azt a lemondó, csüggedt
Ívét akarom látni, miben
Kirajzolódjék, asszony,
Bús-néma beösmerése
A te szent meddőségednek!
Úgy hajtsd a fejed meg.

Ejtsd kezeid az öledbe: két puszta, virágtalan ág,
Szélben letörött ág,
Mit vékony héj köt már csak a törzshöz,
Két lekonyult kar, üres kar,
Jaj, nincs, sohasem lesz, akit ringasson!
Úgy ejtsd kezeid az öledbe, asszony.

S én, én hadd markolom meg,
Hadd rázom, rázom a tested,
Mint egy szál gyönge virágot,
Hogy szirma mind leválik,
S úgy marad itt a kezemben
Megvakihulltan, meztelenül,
Meddőn - mind a halálig.

Mi vagyunk önmagunk vége, ivadéktalan örök ősök.
Jőjj, én vagyok az isten, akinek fiút nem adtál.
Jőjj, én vagyok az élet és te vagy a halál,
Kikből ki nem csirázik új élet soha már,
Új élet... s új halál.

S most jőjj, rohanj, riadj
Velem fel álmaidból,
Szakítsd velem fel az ajtót,
S eszelős-boldog kacagással
Ess térdre velem odabenn
Ágya előtt a mi
Álmaikból felriasztott
Két nyafogó kicsikénknek.