Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 23. szám
Nem kereste soha a népszerűséget, annyira nem, hogy örömét lelte benne, ha népszerű áramlatokkal kerülhetett szembe s halálakor mégis irodalmunkban páratlan popularitása derült ki. Pedig Gyulai Pál életének utolsó tíz esztendejében nem, vagy csak igen kevéssé volt a közélet, a nyilvánosság embere. Kortársai, barátai, akikkel együtt, vagy akik ellen harcolt, majdnem egytől-egyig elhullottak oldala mellől. Maga megöregedett, kissé talán el is fáradt. Lassanként, szinte észrevehetetlenül, kerülve a zajt, az ünneplést, vonult vissza munkássága minden teréről, csupán a Budapesti Szemle szerkesztését tartva meg haláláig. És mégis az a gyász és fájdalom, amit halála keltett, azt bizonyítja, hogy az elnémúlt költő, irodalmunk legnagyobb és legfélelmetesebb kritikusa, elvonultságában is érték és súly volt. Ravatalánál az egyik szónok egyebek között azt is mondta, hogy Kazinczy Ferenc óta nem volt magyar író, aki annyira az irodalomnak és csak az irodalomnak élt volna, mint Gyulai Pál. Valóban Gyulai Pál hatvan esztendőnél hosszabb időn át csak az irodalomnak élt, irodalmunknak szentelte minden erejét, összes munkásságát. Egyaránt avatta íróvá hajlama és a közszükség. Kazinczyt is haza- és fajszeretete sodorta az író pályára; tartotta meg az irodalom rögös és tüskés ösvényén haláláig. A közszükség Gyulai fölléptekor más fajtájú de sokban hasonló volt azokhoz a viszonyokhoz, amelyekben Kazinczy írni, ébresztgetni, izgatni kezdett. Mária Terézia uralkodása alatt született; Mária Terézia uralkodása idejében esik ifjúsága és az az idő gyászos emlékű a magyarnak. Az utolsó kuruc forradalomra, II. Rákóczi Ferenc szabadságharcára csöndes, aluszékony idő következett. A nemzet elfogadta a Habsburg-ház nőágának örökösödését, törvényei közé iktatta a sanctio pragmaticá-t, amely az addiginál szorosabb és közvetlenebb kapcsot teremtett Magyarország s a Habsburg-dinasztia között. Mária Terézia háborúiban, amelyekkel megtámadott, vitatott örökségét védte, a magyar csak mint bravúros huszár tűnhetett ki. Nem volt többé magyar hadsereg, magyar hadvezér is egy-kettő alig; csak magyar ezredek voltak az osztrák ármádiában. Magyarország sorsát Bécsből igazgatta egy magyar kancellár a császári ház s a birodalom minisztereinek parancsa szerint. Itthon a fölségesnek címzett helytartó-tanács kormányzott; de Bécsből leste a kegyelmes rendeleteket s csak az volt törvény, amit onnan parancsoltak s nem a magyar alkotmány s a Corpus Juris rendelkezései. A nemzet született vezérei, a nagy vagyonú, számtalan őst számláló mágnás családok elidegenedtek a szegény magyar földtől, a műveltségben elmaradt s akkor már vitézségével sem tündöklő nemzettől s Bécsben telepedtek meg. Ott, Mária Terézia fényes udvarában, gráciáért s a királyi kegy egy-egy rájuk tévedt sugaráért epedtek.
Azonban a hajnalodás is Bécsben támadt a sötét, hosszú, csillagtalan éjszaka után, amely évtizedeken át borult Magyarországra, amely évtizedeken át tartotta zsibbasztó álomban a magyar lelket: a magyar nemes testőrség irodalmi mozgolódásával. Bessenyei Györgynek és gárdista társainak jámbor szándéka, hogy legyenek magyar könyveink, legyen irodalmunk, akadémiánk, tudományunk, művészetünk, rázta föl a magyar lelket, adott szárnyat a magyar gondolatnak. A nemes testőrök könyv-drámái, fordításai, hosszú lére eresztett bölcselkedő versei sarkalták Révay Miklóst, a szegény piarista barátot, hogy akadémiáról álmodozzék, hogy élete árán rakja le fundamentumát a magyar nyelvtudománynak. Azokban a mámoros lelkű ifjakban, akik a XVIII. évszázad utolsó tizedében Kelemen László hívására elhagyták az iskolát, lemondtak a nyugalmas, tisztes, biztos kenyérpályáról, a meleg és kényelmes otthonról, a kívánatos családi örömökről, hogy megalakítsák az első magyar színjátszó társaságot, az a szellem lüktetett, amely Bécsben, a magyar gárdisták bécsi kaszárnyájában vetett lobot s onnan jutott el Magyarországra.
És Kazinczy is a magyar gárdistáktól kapta az első irodalmi impulzust. Lelki szemeit is Bécs nyitotta föl múzeumaival, színházával, irodalmi és művészeti életével. Báróczy Marmontel-fordítása döntötte el sorsát. Még csak sárospataki diák, amidőn kezébe került Báróczy könyve, hogy forradalmat támasszon lelkében s hogy megszabja életének célját és tartalmát. Fölléptekor a magyar irodalom fordítás és utánzás, leginkább a francia irodalom utánzása. Kazinczy azon a csapáson indult meg, amelyet a gárdisták törtek; mintája Báróczy, aki Marmontel erkölcsi meséit fordítgatta. Ez a literatúra a mi szemünkben, a mi ízlésünk és értékelésünk szerint merő dilettantizus. A gárdisták között az egy Bessenyein kívül nem volt valódi talentum; de mindegyikük fogékony lélek, meleg szív. Viszonyaink azonban olyanok voltak, hogy akkor nagy és fontos dolog volt a voluisse is. Hogy lehetett volna nálunk irodalom, amikor hiányzott az irodalmi élet minden szükséges föltétele. "Lexikonunk szűk és szegény; grammatikánk habozó és hiányos; stilisztikánk feszes és ügyetlen; s ami mindennél bajosabb, mi magunk, írók és olvasók készületlenek vagyunk. Nincsenek nyomtatóink, nincsenek könyvárusaink, könyveinket csak az írók olvassák..." Ilyennek látta irodalmi állapotainkat Kazinczy. És ebben a komor képben semmi túlzás. Csak Révay életére kell gondolnunk, hogy megtudjuk, mi volt a magyar író, a magyar tudós élete a XVIII. század végén. Az irodalom nem adott kenyeret, és becsülést is csak ritkán adott. Kiváló íróvá lenni abban az időben, aránylag könnyen lehetett; de a kiválósággal nem járt egyéb annál, hogy nevét emlegették. Erre meg a Kazinczy élete a legbeszédesebb példa. Ő volt az első magyar író, akinek nemcsak országos neve volt, de akit ismertek külföldön is a külföldi írókkal és tudósokkal váltott levelei révén. És ez az irodalmi potentát, aki az irodalom dolgaiban megföllebbezhetetlen bíró egész hosszú életén át falusi nemes; vesződik kis birtokával, mint akármelyik falusi gazda, hogy legyen kenyere s hogy áldozhasson az irodalom oltárán. Mert az irodalom a Kazinczy korában nem csupán szellemi áldozás volt, de inkább anyagi. Akinek nem volt módjában, hogy kinyomassa a könyvét, vagy nem volt olyan szerencsés, hogy mecénást tudott volna fogni, az kénytelen volt véka alá rejteni világosságát. Csinos kis lajstromot állíthatnánk össze olyan munkákból, amelyek a mondott okból post festa, már csak mint irodalomtörténeti kuriózumok jelentek meg. A kiadók nem kaptak a magyar könyvön; nem vállalkoztak hírlap, vagy folyóirat kiadására. Irodalmi és tudományos szemlék kiadására rendszerint az írók szövetkeztek s vállalatukba rendszerint belebuktak. A hírnévre vergődött szellemi munkák kézírásban terjedtek. Lemásolták számtalanszor s úgy adták kézről-kézre. Ez a primitív szokás, amit csak a szigorú és kicsinyes cenzúra menthetett, még a XIX. század elején is divatozott.
A hírlap hiányát Kazinczy levelezéssel pótolta. Még igen fiatal ember, fogsága előtt már, levelezés útján ismerős az egész korabeli irodalommal. Tanácsot kér és tanácsot ad, lelkesül és lelkesít, irodalmi vezérségre is leveleivel küzdötte föl magát. Szüksége volt, hogy állandó, szoros kapcsolatban legyen az írókkal s mert falun lakott s mert az irodalomnak nem volt központja, a kapcsot csak sűrű, állandó levelezéssel teremthette meg és tarthatta fönn. Fogsága előtt, amely életéből kétezer-háromszáznyolcvankét napot, azaz körülbelül hetedfél esztendőt szakított ki, azonban még csak tanítvány;a gárdisták, a klasszikusok, Orczy Lőrinc és Ráday Gedeon tanítványa. Fogsága után mesternek és vezérnek érzi magát. Akkor már koránál fogva is megillette a vezérség, nemcsak érdemei és szenvedései címén. A vezérkedésre egyaránt alkalmassá tette talentuma és temperamentuma. Író qualitásai középszerűek; de fogékonysága határtalan; ízlése tiszta, nemes és sokoldalú; munkabírása fáradhatatlan. Korában, pedig akkor sok a polihisztor, ő a legműveltebb elme, a legmegbizhatóbb ízlés, a legtávolabb látó szem. Nem pártember, pedig ő teremtette az első szervezett irodalmi pártot, amely irodalmunkat közvetlenül, közvetve pedig politikánkat is reformálta. Ő volt, aki a gárdisták nyomán szellemünket megnyitotta az európai szellem behatásainak. Pályáját fordításokkal kezdte. A mi szegényes, szűk körű, formátlan irodalmunkba az idegenből vezetett csatornán formát és tartalmat akart csempészni. A legnagyobb szellemeket szólaltatta meg nyelvünkön, irodalmi formában: Göthét és Schillert, Shakespearet és Moličret. Előtte a kritika ismeretlen volt irodalmunkban. Ő hirdette először tudatosan, hogy az irodalom nem merő kedvtelés; hogy kritika nélkül, mint az elhagyott kert, elvadul és csak dudvát terem. A mi szemünkben talán ő sem elég szigorú kertész; ő is még sok vadhajtást hagyott meg a mi ízlésünk szerint; de nem szabad felednünk, hogy irodalmunk berke akkor milyen gyér s hogy, ahol nincsenek terebélyes fák, kímélnünk kell a csenevész bokrot is.
Talán nem is csak a véletlen s pusztán az alkalom munkája, hogy Gyulai legelső emlékbeszédét Kazinczyról mondta 1859-ben, Kazinczy születésének századik évfordulóján, amikor az idegen elnyomás igáját némán és elszántan hordoztuk. Kazinczy vezérségétől Gyulai Pál föllépéséig egy szűk negyedszázad telt el. Amikor Gyulai Pál született (1826. január 25.), Kazinczy már megvívta csatáját a szellemi s a nyelvi reformokért, a csata sorsa már eldőlt az ő javára s az irodalmi vezér tiszte kezéből kezdett átsiklani a Kisfaludy Károly, a Vörösmarty és a Bajza kezébe. Nem petyhüdt, alélt korban, mint Kazinczy, hanem a forró vágyak, a vérmes, egetverő remények lázas napjaiban született Gyulai Pál. A reformálás vágya az irodalom teréről átterelődött a politika s a társadalom mezejére. Már nemcsak azt láttuk, hogy szellemben és ízlésben maradtunk el jókora távolságra nyugati szomszédaink mögött, hanem intézményekben és élni tudásban is. Zalán futása, amely egészen friss olvasmány volt, amidőn Gyulai Pál megszületett, nem hivalgó kacérkodás dicső múltunkkal, hazánk megszerzésének, fajunk megtelepedésének ragyogó emlékeivel, hanem hatalmas izgatás, rivalgó kürt az ébredésre. Kölcsey Zrinyi-dalai, bár lemondást, csüggedést hirdetnek betű szerint, mégis szellemben arra izgatnak, hogy álljon sarkára a magyar, emberelje meg magát s bár ezernyi-ezer gát állja útját, simuljon az idő szelleméhez, a kor postulátumaihoz s ezzel egy újabb ezer esztendőre váltsa meg a jogot az életre. Abban az időtájban támadt, izmosodott meg, vált mind lázasabbá az a mozgalom, amely krízisét 1848 márciusában érte el, amidőn Gyulai Pál született Kolozsváron, valószínűen Bihar megyei eredetű nemes családból, amelynek nagyváradi volt a predikátuma. Apja, Gyulai Antal, kisebb hivatalnoka volt a Kolozsvárt székelő erdélyi guberniumnak. Négy gyermek volt a családban, három fiú és egy lány; Gyulai Pál a második gyermek volt. Szegényes volt a szülői ház; a kishivatalnok akkor sem dúskálhatott a földi javakban; apja korán hunyt el; gyerekfővel már gondoskodnia kellett magáról. A szegény szülői házból azonban a nem ritkán sanyarú kenyérgondok sem zárták ki a szellemi levegőt. Szülői nem voltak rabjai az élet földön csúszó prózájának. Gyulai Antal szerette a muzsikát s üres óráiban, hogy meneküljön a gondoktól, szorgalmasan olvasta a latin klasszikusokat. A múlt század harmincas és negyvenes éveiben, amidőn Gyulai Pál tanult a reformátusok kolozsvári kollégiumában és ifjúvá serdült, olyan idők voltak Erdélyben is, hogy fölrázták és hatalmas erőfeszítésre ösztönözték a komolyabb lelkeket. Ekkor támadt az a mozgalom, bár már az 1790. évi diétán is szóba került, amely egyre sürgősebben és hangosabban követelte, hogy három évszázadnál hosszabb külön élet után Erdély ismét egyesüljön Magyarországgal. Az unió volt az erdélyi hazafiak legfőbb gondja, legféltettebb reménysége. Akkor támadtak a vándor patrióták Wesselényi Miklós báró és Bethlen János vezérlete alatt, akik, mert huszonhárom évig nem tartottak országgyűlést s már csak kevesen éltek azok közül, akik még láttak diétát, megyéről-megyére járva, a megyegyűléseken izgattak az unió mellett; sürgették a politikai és társadalmi reformokat. Az unió főhősei Wesselényi Miklós mellett, aki érdekében fáradhatatlanul izgatott a pozsonyi diétákon és Erdélyben, gróf Bethlen János, a Vén János, Erdély Deák Ference és báró Kemény Dénes. Sajátságos véletlen, ha ugyan véletlen, hogy Bethlen János fiatalságát épp úgy a katonaságnál töltötte, mint Széchenyi István s hogy elmaradottságunkat, lassú, de elkerülhetetlen halálunkat, ha viszonyainkon nem változtatunk, ő is, mint Széchenyi, a nyalka huszáruniformisban fedezte föl. A Vén János nem volt az az izzó lélek, az a kimeríthetetlen fantázia, ami volt Széchenyi István; nem is volt olyan dúsgazdag. Kissé kényelmes ember volt, ha nem éppen lusta. Ő csak a taktikát eszelte ki, csak csataterveken dolgozott, maga ki sem mozdult kolozsvári házából, ahol kényelmes angol pamlagán naphosszat heverészett. De csak teste volt lusta és kényelmes; szelleme sohasem pihent s a legválságosabb helyzetekben sem szorult meg expediensekben. Nem volt olyan szónok, mint Wesselényi, sem mint Kemény Dénes és Szász Károly, a vándor patrióták másik két ünnepelt rétora és mégis még Wesselényi mellett is ő volt voltaképpen az erdélyi liberálisok vezére, mert, hogy kemény Zsigmondot idézzük: "szilárd meggyőződéssel a szelídséget és a kíméletet csodálatos mértékig egyesíti, a nagyobb akadályokat nem annyira ledönteni, mint inkább megkerülni akarva. Ezt tette Deák Ferenc is és ezzel regenerálta Magyarországot."
Végre 1834-ben összehívták az erdélyi országgyűlést, amelyen a király képét Estei Ferdinánd főherceg viselte, egy "hideg, megfontoló úr", aki feladatát kissé katonásan fogta föl. Az erdélyi liberálisok nagy szónokai, akikkel az aulikusok közül talentum és temperamentum dolgában csak Jósika Samu báró mérkőzhetett, kemény csatákra készültek. Az alkalom azonban nem volt kedvező a lándzsatörésre. Az 1834. évi országgyűlést nem nagy alkotások teszik egy korszak határmesgyéjévé, hisz alkotni nem lehetett; de az a körülmény, hogy Erdély akkor lépett a reformok útjára s a megkezdett úton, válságos körülmények között, szívósan kitartott 1848-ig. Az új hang, az új szellem annyira nem tetszett a koronának és a kormánynak, hogy az országgyűlést, magyarán szólva, hazakergették. Amidőn az utolsó gyűlésre ültek össze a követek, az utcákon katonaság, egy oláh gyalogezred volt fölállítva. A későbbi országgyűlések sem igen valósíthattak meg reformokat. A kormány csökönyös volt, a korona nem engedményekre, de represszáliákra gondolt. 1834-től 1847-ig, tizenhárom évi kemény tusa összes vívmánya csupán annyi, hogy a magyar nyelv hivatalos használatát törvénybe iktatták. Minden más nemzeti óhajtást, amely az országgyűlésen szóba került, a kormány a korona parancsára mereven visszautasított. Az unió eszméjét, minthogy az országgyűlésen nem volt rá mód és alkalom, csak a sajtóban s a társaságban lehetett propagálni. Gátolni, hátráltatni lehetett ezt a mozgalmat; de elfojtása lehetetlen vállalkozás volt. Az unió kérdésének feszegetése 1834 óta egy pillanatra sem került le a napirendről. Pártját a megyei székeken csinálták meg a vándor patrióták. A kormány egyetlen más reformtörekvéstől sem fázott annyira, mint az uniótól. Az akkor divatos politikának és kormányrendszernek érdekében állt Magyarország megosztása. Meg is tett mindent, hogy az unió győzelemre ne juthasson. Kéz alatt, ügyesen, hitelt érdemlő utakon elterjesztette, hogy az unió által Erdély gyarmatává lesz Magyarországnak. Erdélyben különben is sok volt a konzervatív hajlam és igen sokan függtek az udvartól s a kormánytól. A hivatalnokok s az indigenák, tehát az országgyűlés többsége, mindenben parancsára álltak a kormánynak. Bár ilyen kedvezőtlenek voltak a viszonyok, másfél évtized alatt az uniópárt mégis nagy, általános többségre tett szert. Uniót kívánt az egész erdélyi arisztokrácia néhány aulikus mágnáscsalád és néhány főhivatalnok leszámításával, továbbá a megyék nemessége, a székelység, a honoráciorok, a magyar városok polgársága. 1847-ben a mozgalom már olyan hatalmas hullámokat vert, hogy a kormány az erdélyi udvari kancellária útján a következő szigorú parancsot küldte az erdélyi guberniumnak: "Erdélynek Magyarországgal való politikai egyesüléséről irt semmiféle cikkely vagy értekezés a felség engedelme nélkül a lapokba föl ne vetessék és ki ne nyomassák". A mozgalom azonban akkor már hatalmasabb volt, semhogy bármely szigorú cenzúrával és akármilyen szemfüles rendőrrel el lehetett volna fojtani. A pozsonyi diéta meghozza az 1847. évi VII. törvénycikket és kimondja az uniót. Most már csak az volt hátra, hogy Erdély jogérvényesen, azaz törvényhozása útján nyilatkozzék a csatlakozásról. Ebben a stádiumban találta az uniót 1848 márciusa.
Nem mondjuk el, hogy az 1848. május 29-ikére, Kolozsvárra összehívott országgyűlés milyen kemény tusa árán vívta ki az uniót. A győzelemben a főérdem a már akkor vak Wesselényi Miklósé, akit Teleki Domokos gróf karon vezetett a gyűlésbe. Az országgyűlés második napján Jósika Miklós már azt írhatta Pestre, Kemény Zsigmondnak: "az unió megvan, Magyarország vagyunk." Gyulai Pál ezekben a mozgalmas, lelkes, vágyaktól és reményektől forró napokban serdült ifjúvá. Kolozsvárt az unióért vívott harc napjai szokatlanul erős és élénk hírlapirodalmat teremtettek s Gyulai még nem hagyta el az iskola padjait, amidőn a hírlapírásba sodródott. Az iskolában, amennyiben ifjúkori fejlődéséről valami határozottabbat tudunk, az irodalom s a színház érdekelte leginkább. Bátyja színésznek állt s jeles művésszé küzdötte ki magát. Maga egykorú fiú- és lány-pajtásaival előadásokat rendezett, leginkább a látott darabokból. Könnyen érthető az a spontán gyermeki műkedvelés Kolozsvárt, ahol olyan gazdag hagyományai voltak a nemzeti színészetnek s amely város olyan gazdag osztályrésszel dicsekedhetett az úttörő nemzeti színészet fáradalmaiból. Ebből az ifjonti kedvtelésből azonban érett korában csak annyi maradt meg, hogy késő aggságáig nagyon szerette a színházat s hogy évtizedeken át szenvedéllyel írt drámai kritikát. Még alig tizenhat éves, amidőn egy kolozsvári levéllel nyilvánosan föllépett az irodalomban (Regélő 1841) s egy évvel utóbb megjelent első költeménye. Majdnem hetven év távolsága választ el ettől az időtől. Irodalmunk vezérei akkor Vörösmarty, Bajza és Toldy. Vörösmarty már túl volt az eposz- s jórészt a drámaíráson is; de akkor írta legragyogóbb költeményeit s kritikáinak javát. Petőfit még ide-oda löki szeszélyes sorsa s az ország különböző vidékeiről küldi verseit az Athenaeum-nak. Tompának már megjelent néhány népdala s Népmondáin dolgozik. Arany János még csak titkon vajúdik, csak titokban fogadja múzsája látogatását s ölelkezésük magzatait óvatosan zárja el asztala fiókjába. Még Kemény Zsigmond is akkor Kolozsvárt zsurnalistáskodott s még Jókai is csak azután került Kecskemétre jogásznak. Mindezzel csak azt akarjuk mondani, hogy irodalmunk második nagy virágzása még csak zsendülőben volt Gyulai föllépésekor. Az idő azonban tele volt vággyal és reménységgel s Gyulai a szenvedélyes szív mohóságával dobta magát a körülötte hömpölygő ár sodrába. Szokatlanul lelkes és vállalkozó szellemű volt az az idő, amelybe Gyulai Pál fiatalsága esik. Az irodalomban Vörösmarty, Bajza és Toldy a vezérek, a politikában Széchenyi, Kossuth, Deák és Wesselényi s épp azokban a napokban az irodalomnál is fontosabb volt a politika. Akkor támadt a Szózat s az irodalom összes műfajai javarészükben, hogy úgy mondjuk, a vajúdó politikai és társadalmi kérdések kísérő muzsikájává szegődtek. Mielőtt alkotmányunk és társadalmunk megbővült volna a nép befogadásával, irodalmunk határait tágítottuk ki. Petőfi, Arany, Tompa törte azt a kaput, amelyen a nép nyelve, a nép szelleme bevonult költésünkbe. Ezzel nem azt mondjuk, hogy a korábbi magyar költés egyáltalán ne ismerte volna a népies elemet, a nép hagyományait. De amint alkotmányunkban a jobbágyság, a robot, a nemesség s az ősiség eltörléséig csak jövevény vendég volt; úgy költésünk is csak elvétve, csak huzakodva merített a néplélek forrásaiból. E vajúdások határmezsgyéjén lépett föl Gyulai az irodalomban verssel és prózával, amely hangban és lélekben még a régi irodalomhoz tartozik, de egyben-másban a vajúdó, megszületni kész ifjú irodalomhoz is húz. Gyulai ugyan megfürdik kora minden mámorában, a láz elkapja őt is úgy, mint akárcsak a legforróbb vérüket; de már nagyon világos fej, nagyon kemény, acélos akarat. Az iskola padjairól a hírlapírásba sodródik s ugyanakkor mentoroskodik az erdélyi liberális párt főnöke, a Vén János (Bethlen János gróf) házánál. Az égető politikai kérdésekről, amelyektől akkor életünk függött, tehát nagyon alaposan és egészen hitelesen tájékozódhatott.
A forradalom a huszonkét éves Gyulai Pált még szülővárosában, Kolozsvárt találta, ahonnan addig huzamosabb időre, nagyobb távolságra nem mozdult ki. A mozgalmas napokban, az unióért vívott küzdelmekből, amidőn, hogy Jósika Miklóst idézzük: "Kolozsvár olyan volt ezer és ezer lobogójával, mint az ünnepre fölékesített hajó", mint zsurnaliszta s mint polgár egyaránt bőségesen kivette a maga részét. Bár semmi sem volt benne a demagógból s a néptribunból, bár haláláig vallotta, hogy nincs olyan közkérdés, amelyet az utcán célszerűen lehetne megoldani, azokban a lázas napokban egyik vezére volt az ifjúságnak. A márciusi napokban Mentovich Ferenccel és Szász Károllyal együttesen kiadott egy kis füzet hazafias és forradalmi verset, amelybe, Szász Károly tanúsága szerint, ő írt a legtöbbet, Gyulai a legkevesebbet, de legjobbat. Nemsokára, még a harcok kitörése előtt, Pestre került gróf Teleki Domokos képviselő oldalán, mint a gróf titkára s nála is maradt a forradalom alatt s utána is pár esztendeig. A forradalomban, nem tudjuk mi okból, nem harcolt fegyverrel; hogy nem kis, erős és izmos termete miatt, az bizonyos, hisz voltak nála apróbb honvédek is, s hogy nem gyávaságból, az még bizonyosabb. De harcolt helyette is színész bátyja és református pap öccse. Pestre költözésével lezáródtak irodalmi inasévei; kiforrott, kész író volt megállapított céllal, szigorú fegyelemmel. Sem az irodalomban, sem a politikában nem hajlott a radikalizmus, a szélsőségek, a rakoncátlanságok felé; tudta, hogy a virtuskodás nem erő, s hogy az üvöltés nem a szférák zenéje. Pedig forró, szenvedélyes szív, ingerlékeny, kissé epés véralkat s erős és heves fantázia. A forradalomban is azzal a párttal tartott, amelyhez tartozott egyébként minden gondolkozó agy, amely mérsékletet hirdetett, amely a tisztes kiegyezést többre tartotta volna a kétségbeesés heroikus erőfeszítéseinél, az élet-halál küzdelem kockázatánál. Világos után, teóriában, jogilag legalább nem volt többé Magyarország és nem volt többé magyar nemzet. Földünkön mindenfelé csak rom és pusztulás; testünk-lelkünk merőben vérző seb. Nem csoda, ha nemzetünk a becsülettel megállott heroikus erőfeszítés után zsibbadt, tompa aléltságba esett; ha biztatva magát jövendővel, megadta magát sorsának. A magyarnak egy időre, akkor azt hihettük, hogy örökre, nem volt többé dolga s a mi dolgot rábíztak volna, arra nem vállalkozhatott. Az irodalomra hárult a kötelesség, hogy az alélt, a szendergő nemzetben a lelket ébren tartsa. Kissé más formában, más tartalommal, de egészen hasonló célból az irodalomnak arra szolgálatra kellett vállalkozni, amit Kazinczy korában végzett.
És itt állt be annak szüksége, hogy Gyulai valami a Kazinczyéhoz hasonló szerepre vállalkozzék. A forradalom eltiprása nagyon meggyérítette irodalmunk berkét. Petőfi elesett; Bajza megtébolyodott; Vörösmarty elémult s olyan apátiába süllyedt, hogy inkább volt sírjából hazajáró lélek, mint élő és eleven valóság; Tompa és Arany falun laktak s átadták magukat fájdalmuknak. Az irodalom s a tudomány hivatalos fórumai: a Kisfaludy-társaság s az akadémia némaságra és tétlenségre voltak ítélve. Az osztrák abszolutizmus a társaságok üléseit is gyülekezésnek és csődületnek tartva, eltiltotta. Amikor a szorítás kissé lazult, Toldy Ferenc lakásán gyűjtötte össze az akadémia tagjait, hogy mégis ne szisztáljon minden tudományos dolog. Még Eötvös József is szakított a múzsával s azon a lehetetlen vállalaton törte magát, hogy az eltiprott, a vonagló magyar nemzetet valahogy kibékítse gőgös, önhitt elnyomójával. Csak Jósika Miklós a külföldön, itthon pedig Kemény Zsigmond és Jókai írták fáradhatatlanul regényeiket. Amint ezekből látható, a forradalom meglehetősen megtépázta irodalmunkat is. Most azonban nem az volt a baj, a nyomorúság, ami a Kazinczy korában, hogy kevés író s ami volt is, nem nagyon lelkes. A dii minorum gentium mindig elég szapora faja a forradalom után hihetetlenül megszaporodott. Egy részét örököltük a forradalom előtti időből, más részét az a zsibbadt és alélt kor szülte. Főként a lírai s a drámai múzsa vonzotta a költők hadát s rövid időn néhány heti lapunkat, de a pár napi lapot is és egyetlen országos színpadunkat özönnel lepték el a korcs-szülöttek. Mert az idő olyan volt, hogy csupán az irodalom tarthatta ébren a nemzetben a lelket, boldog-boldogtalan vállalkozott az alélt nemzet hivatalos és hivatásos ébren tartására. Ismét megelevenült a jezsuita morál, hogy a cél szentesíti az eszközöket. Az író-had legalább is szerette volna új életre hívni. Azt ugyan egyikük sem ismerte el magáról, hogy ereje gyarló s csak a cél nagy és szent: mindegyik irdatlan lángelmének, legalább is egy új Petőfinek, eget ostromló titánnak képzelte magát. Mert Petőfi rövid idő alatt ragyogó pályát futott meg s néhány esztendő alatt nevét kitörölhetetlenül írta be a magyar lélek történetkönyvébe, mindenki a Petőfi útján akart járni. Nem egyetlen csalogány, de egész veréb-csapat csiripelte a Petőfitől tanult dal és... támadt őrült hangzavar. Ez a költőtábor, amely a halálra alélt haza és nemzet betegágyánál tivornyázva virrasztott, nem tűrte, hogy áldozatát éretlennek, ízetlennek, léha, üres hencegésnek és fontoskodásnak találhassa valaki. Mint a megbolygatott darázs-fészek, úgy zendült neki a kritikának s az őszinte szó, a kemény ítélet nem az illető személyes, igaz vagy igazságtalan, de a haza, a nemzet bántalma, honárulás és nemzetgyalázás volt. Gyulai Pál nem tolta föl magát vezérnek: de doronggal a kezében a hivatalnok, az arcátlan tolakodók elriasztására őrnek állt az irodalom kapujába. És óh, minő népes, minő zajos, minő Falstaffhoz méltó táborral vette föl a harcot egymaga. A maga csinálta titánok hada Gyulai ellen Petőfire hivatkozott s Petőfi zsenije, őszintesége, eredetisége nélkül a Petőfi jogait és szabadságát reklamálta magának. Gyulai erre azzal válaszolt, hogy Petőfi költészetét először ő analizálta bőven, lelkesen, formában és tartalomban a nagy költőhöz méltó módon. De még a Petőfi gyarlóságaira, amibe a legnagyobb lángelme is beleeshetett, sem hunyt szemet szolga-módon, az ellen pedig határozottan tiltakozott, hogy a nagy fáradsággal, vér és verejték árán emelt Magyar Parnasszust Petőfi nevében lebujjá süllyesszék. Ebben az egyenlőtlen harcban, amelyet egymaga egész tábor ellen vívott, maga is kapott néhány nem mély és nem igen fájó sebet. Szó sincs róla, hogy az égető tisztogatás hevében ne követhetett volna el néhány apró igazságtalanságot, hogy kíméletlen szigorával néha ne lőtt volna túl a célon; de egészben véve áldásos és üdvös munkát végzett. Neki ugyan hiába hivatkoztak a szenvedő hazára, hisz amint költeményei bizonyítják, ő is szerette szenvedő hazáját, megtiprott nemzetét égő fájdalommal s nem egyszer reményvesztetten s kétségbe esve. Hogy még egyszer idézzük Kazinczyt, Gyulainak is "a nacionalizmus az idoluma s nem holmi apró tekintetek"; de azt nem hitethették el vele, hogy beteg idolumának híg lőrére és undorító kotyvalékokra volna szüksége. Sallangosodás, teremtettézések nélkül Gyulai büszkén vallotta magát magyarnak, aminek a sors szülte. A léha, nyavalygó, káromkodó poétánál csak hívogató, mellét verő hazafit gyűlölte jobban. Gyulai ez időben írt költeményei leginkább a hazáról s a szerelemről énekelnek, mint a korabeli költők általában. De milyen diszkréten, mennyi szeméremmel említi Gyulai a földre sújtott, ezer sebből vérző hazáját, akárcsak hűtlen kedvesét, holott a hazáról kórusban bömbölni volt akkor a divat.
Negyven éves kora előtt, pályája első felében, körülbelül két évtized alatt vívta meg Gyulai azokat az irodalmi harcokat, amelyek nevének tekintélyt és súlyt adtak. Mint kritikus védte régebbi irodalmunk nemes hagyományait; de nem zárta el az utat semmi üdvös haladás és fejlődés elől. Amidőn a forradalom lezajlása után, mint kritikus megkezdte az ízlés, az irodalmi szellem és erkölcsök reformálását, őszinteséget, becsületességet, erkölcsöt követelve az irodalomtól, tehetségben nagyon szegényes és szürke, de annál lármásabb és arrogánsabb had törtetett a magyar Parnasszusra. A Petőfi-utánzók serege s egyáltalán a múlt század ötvenes éveinek költő tábora, néhány való és nemes talentum leszámításával, igen érzékeny, igen büszke és igen lármás had volt, amely nemcsak hirdette, de hitte is szentül, hogy a magyarban ő tartja a lelket s meg volt győződve, hogy bármi támadás ellene hazaárulás és nemzet-gyilkosság. A hadjárat hosszantartó, inkább kellemetlen, mint veszedelmes volt; de Gyulai nem riadt meg sem a kellemetlenségektől, sem a fáradalmaktól. Tétovázás nélkül haladt azon a csapáson, amelyet a kritikában olyan kitűnőségek törtek, mint Kazinczy és Kölcsey, Bajza és Erdélyi János, akiknek szintén az volt a céljuk, hogy irodalmunkat kiemeljék az ízléstelenségből, stílustalanságból, az üres és ósdi sablonokból. Gyulai azonban csak utódjuk, de nem epigonuk e kritikai kitűnőségeknek, akikhez még legföljebb Vörösmartyt adhatnánk. A kritikában, kivált pedig a kritika dogmatikus fajában nálunk senki sem ért arra a magaslatra, ahová Gyulai Pál eljutott. Kazinczynál magyarosabb és eredetibb; Kölcseynél nem mélyebb ugyan, de tartalmasabb és férfiasabb; Bajzánál és Erdélyinél nemzetibb és nagyobb művész. Pályájának kezdetén már megvoltak kritikájában a jellemző vonások, csak jellemzőségben és tartalmasságban gyarapodtak kritikái az idők folytán, kora haladásával.
Ebben a munkásságában analóg a Gyulai pályája, persze egészen más eredménnyel és hatással a Kazinczy pályájával. Sokoldalú, késő aggságáig ritka fogékony talentuma elsősorban kritikai volt. Költeményeiben a férfias, méla lemondás, a fájó szerelem, az őszinte, igaz hazafiság ritka zengzetes és tiszta nyelven szólal meg. Tárgyában nem nagyon változatos, de érzései mindig mélyek, őszinték s ami külön is említést érdemel, mindig férfiasak. Lelkében mindig erős szenvedély lobog, de szinte soha sem dobja oda magát zsákmányul a szenvedélynek. A magát fegyelmezésben, a mértéktartásban egyénisége emlékeztet az antik római jellemre. Józansága, világos agya zsarnok módon uralkodik lázas indulatain, heves fantáziáján. Nem képzelme volt szűk körű, nem szenvedélye volt sekélyes, maga szorította azt gátak közé, maga terelte szűk és mélyre ásott mederbe. Az eszmélkedés, az elmélyedés, a reflexió állt legközelebb lelkéhez. Mind e tulajdonságok a született kritikus attributumai. Versei között is azok a legkitűnőbbek, amelyekben e lelkéből és lelkéhez nőtt tulajdonságok megszólalhattak. A mély, nem lobogó, de mintegy a hamvában izzó érzés ikertestvére a mély gondolkozásnak. A mélázás, a magamérséklés, a szenvedély s az indulatok béklyóban tartása Gyulaival veleszületett hajlamok lehettek; de a forradalom sorsa mélyítette e vele született hajlamokat. Talán ezért is erős szimpátiája Vörösmarty és Katona József iránt, akikhez mély, férfias, a lemondásra s az áldozatokra mindig kész határozottságban szembeszökően hasonlított. Vörösmartyról és Katonáról írt könyvei egészben véve is kitűnő munkák; de legkitűnőbb részei azok, amelyekben individuumukat, szellemi és erkölcsi képüket rajzolta meg. A forradalom is talán ezért volt rá olyan roppant hatással, hogy emléke soha sem törlődött ki lelkéből s még csak meg sem homályosodott egész életén át. Kezdetben Gyulai is legendának látta forradalmunkat s lelkében csak lassan váltott ki a nagy idők tömérdek nemes ércéből az aránytalanul nagyobb tömegű salak.
A vérbeli kritikus egyúttal vérbeli újságíró is, amint nem is lehetett másként, hisz hatni akart arra az ivadékra, amelyhez tartozott, vezetni akarta kortársait. Ez a két tulajdonság tette Gyulait Kazinczy óta páratlan íróvá. Verseiben, novelláiban, emlék beszédeiben, mindenütt szembeszökő ez a két tulajdonsága. Váltig szidta az újságírókat, az újságírást, hol tréfásan, hol komoly és méltóságos haraggal, amikor érdemet szerzett, holott az volt maga is a természet rendelése szerint, a vele született hajlamok kijátszhatatlan jogán. Persze őt nem abban a bordában szőtték, amelyben az újságírók legtöbbjét. A kötelesség zsarnoka volt, engedelmeskedett neki vakon, parancsára még fájdalmait, a rámért nem közönséges csapásokat is feledni tudta. Író volt mindig és mindenek előtt, holott fél életén át tanított gimnáziumban és egyetemen s élete nagyobb felét az akadémiában töltötte. Bármi munkát, amit egyszer magára vállalt, becsülettel végezte; de a sors bármi változásában, bármi körülmények között híven kitartott első szerelme, az irodalom mellett. A forradalomtól a kiegyezésig a napi sajtó munkása volt s közéletünk vezéreinek, Deáknak, Kemény Zsigmondnak barátságával és bizalmával dicsekedhetett. Különös gyöngéd, benső viszony fűzte e sorsban és temperamentumban egymástól annyira elütő két politikai nagyságunkhoz. Szívéhez imádott feleségén, gyermekein, szóval családján kívül talán senki sem állt olyan közel, mint Arany János. Barátságuk megkötéséről Arany János haláláig zavartalan volt viszonyuk, amely még apró-cseprő félreértéseket, ideig-óráig tartó duzzogást sem ismert. És ami nem kerülheti el figyelmünket, akik Gyulai Pál szívéhez közel állnak, mindannyian a lemondás, az önuralom, a puritán becsületesség s a puritán szigorú erkölcs reprezentánsai. Talán ez az érzéke vonzotta őt annyira Görgei Artúrhoz is, akiben ő ismerte fel legkorábban az ártatlan áldozatot. A Görgei sorsába való elmélyedés nyithatta meg a szemét, hogy forradalmunk bukásában ne sorscsapást, csupán politikai gazságot, hanem olyan tragédiát lásson, amelyben a katasztrófát részben nemzetünk hibái zúdították a nyakunkba.
Még frissebb a hant Gyulai koporsóján, elvesztéséért fájdalmunk még sajgóbb, semhogy megrajzolhatnánk szellemének és munkásságának teljes képét. Amit irtunk, még csak szerves vázlatnak sem mondható jogosan. Gyulai érdemeit irodalmunk története méltányolhatja csak hozzá méltó módon. Mi csupán a kegyelet adóját akartuk ravatalánál leróni s azzal kapcsolatban rajzoljuk le hevenyében szellemének néhány főbb vonását. Záradékul hadd írjuk meg azt is, hogy Gyulaiban az ember semmivel sem volt kisebb, véznább az írónál s a művésznél. Amint férfiasan, panasz, zúgolódás nélkül viselte a csapásokat, a munkában s kötelességei hű teljesítésében keresve és találva vigaszt; úgy a kitüntetések (pedig a nem keresett kitüntetések ugyancsak sűrűn keresték föl) sem szédítették meg, megmaradt haláláig egyszerű, őszinte, természetes embernek. Szép, gazdag, harmonikus életet élt, bár a keserűségből több az örömnél, a boldogságnál aránytalanul nagyobb osztályt kapott a megpróbáltatásokból. Ifjúsága, férfikora tele nehéz küzdelemmel, fájdalommal, boldogtalansággal. Életének első felében, majdnem a fele élet alatt büszkén viselte a szegénységet. Sok küzdés után megnyílott neki is a földi paradicsom, tett is benne néhány lépést, de felesége korai halálával az hamar, örökre bezáródott előtte. Munkáján kívül örökségünk az a tudat, hogy kevesen voltak, akik irodalmunk oltárán olyan önzetlenül, olyan nemesen s annyira áldásosan áldoztak volna, amint áldozott Gyulai Pál.