Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 22. szám · / · Figyelő
"Figyelj: a sárga fejek arcélei a függöny sötétlő hátteréből most élénken kiemelkedők... Nézd: kicsi japánok a szőnyegen tipegnek nesztelen csoportba verődve, kecses mozgással eloszolva... Figyelj: most sötétedett, most egy égő szín a középen énekel... Nézd, nézd, a kis japán az ablakhoz állt s az égre néz... Nézd a kimonók meleg foltjai, mint a nagy, libegő virágok hogyan élnek... S hogyan él az egész szoba: most pirkad odakinn, beözönlik a reggeli fény s a nyitott ablakon át becsap a reggeli szél... Figyeld: milyen édes ez az alkonyi szín, hogy illik ide... Figyeld a gitározó kéz finom árnyát a falon... S ami eddig színpadon látványosságszámba ment: nézd a japánok kimonóban körbe leülnek és két öregember, mint valamely öreg japáni rém, zenére figyel és megszelídül..." - És japán metszetekre emlékeztetőn finom alakulatok kedvesen jönnek a színpadon sorra: e darab egész rendezése tökéletes, bájos, harmonikusan művészi munka volt: igazi és kivételes művészi öröm, amilyenbe nem igen lehetett itthon még részünk. De kezdjük elölről.
A szerző rendelkezett: "A szoba berendezése egészen európai, azonban van benne egy halvány árnyalata az idegenszerűségnek és bizarrságnak". És Falus Elek egy csodálatosan meleg, elegáns kis fészekbe vitt el, melyben nem veszed észre, mért. egy idegen zamat finom pikantériája nagyon, nagyon jólesőn felizgat. A színpadot két váza fogja át, a fehér tapétájú szobát sarkaiban sötét csík, mint valamely versszerkezet egységbe szorítja... mindenütt a legfinomabb színösszetétel: színekben van előtted az európai japán, sehol el nem lankadó, legédesebb színekben, világításban, levegőben... itt forma és szín szépségei megoldott szünbiózisban együtt élnek, nem festménybe, sem szoborba rejtve, de a függöny, a bútor, a vánkos egymás mellé állítása folytán: szóval művészi munka ez.
"A japánok nyugodtan, várakozásteljesen figyelnek." A nagy feladat ezt jelenti: rendező, tedd érzékelhetővé a színpadon álló és mozdulatlan embercsoportról, hogy mozdulatlanul is cselekvő: komoly és figyel. És Jób Dániel beállítja a csoportot: a magas európaiakhoz képest csöpp emberkék vannak együtt itt, egy csöppet lötyög rajtuk a ruha, a karjuk kicsinyke, kedves, ha megmozdulnak fürgék, furcsák, méltóságosak is, most pedig mindenki látja: megálltak, figyelnek... És a csoport eloszlása mindig arányos, a színpadon is mindig elegendő a térség, a cselekmény egységes marad, nem részleteződik el, az egész előadása harmonikus, sehol kirívó, a darab perdül, fordul... kell-e, lehet-e több?
A dráma dialógusa az életénél komplikáltabb. Hiszen majdnem csupa fontos, viszonylatokat megokoló, szituációt, összefüggést létrehozó szónak kell elhangzania. - A dráma akcentusa az életénél hangsúlyosabb. A szép és csúnya, a jó és rossz: az ember valamivel nagyobb méretű, magasabb az élet dolgainál. (Mondhatnám, mint Vergilius alvilági népe.) A mozgás pedig a csoportok elhelyeződése lehetőleg mindig esztétikus legyen, (reális maradván,) a feszültség állandó, lankadás nélküli, a szó egy árnyalattal hangosabb, az élet intenzívebb... Mégis néző mindezt meg ne lássa, neki ártatlanul hinnie kell, hogy az élet folydogál előtte, egyszerűen, érdekesen... Szerző és rendező tehát Michelangelóra emlékezzenek, ki is a magasba hamisat festett, hogy a földön álló áhítatosan valónak nézze. Előadás így nagy művészi "Leistung"-gá lehet. A "Taifun" előadása, művészi voltával szinte zavartalan örömöt okozott.