Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 22. szám · / · Figyelő
A kötőszeres kirakatokban látható minta-emberre emlékeztet ez a Rákóczi-pályázat. Ennek az embernek az egyik lába és az egyik keze gépből van, a fél koponyáját ezüsttel helyettesítették, a szeme, az épebb karja be van kötözve. Minden elképzelhető nyavalyát egyesít magába. A Rákóczi-pályázat is. Ami keserve, visszássága, erkölcstelensége csak lehet egy művészi futásnak, itt feltalálható. Másodszor írták ki, noha az első pályázatról még emlékezetes Beck Fülöp finoman, nem külsőségeiben, hanem szellemében a gótikához simuló, tehát az úgynevezett stílszerűségnek is magasabb szempontból eleget tevő műve. A második aratás termése alantasabb az elsőnél és egyúttal haszontalanabb is, mert zsűri döntése az emlékmű sorsát nem befolyásolja. A szellemi közmunka rabszolgatartója, a közoktatásügyi miniszter azt bízza meg, akinek ábrázata - nem művészi ábrázata - éppen kedve szerint való. Erkölcstelen és fölösleges hajszára ösztönöztek tehát ambiciózus művészeket. Ami önmagában helyes és becsületes lett volna, a pályát komédiájával összekötve felháborító önkényességgé vált. Mert a megbízatás maga helyes is, becsületes is. Művészi kérdéseket nem lehet akadályversenyen eldönteni. A pályázat bizonytalansága, a bírálat körül szerzett szomorú tapasztalatok, az aránytalan költség és a vele járó kockázat nem azt a nemes izgalmat idézik elő, melyből minden mestermű, minden élet születik. A hanyatlás, a csüggedés, az elbágyadás, a keserűség és a terméketlenség forrásai ezek. A pályázat versenyzői közül bármelyik egyenes megbízatás útján különbet, jobbat alkotott volna, mint amit összetákolt a nyilvános verseny ismert veszedelmeitől reszketve. És ha az állami megbízások nagyiparosai kapták volna a megrendelést egyenesen, káros formaságok mellőzésével, még ez is megnyugtatóbb lett volna. Istenem, annyi a rossz emlékmű szép hazánkban. Eggyel több vagy kevesebb: ki veszi észre? Árt-e annyit, mint az a tömérdek energia, mely oktalanul pazarolódott el a Rákóczi-emlék sivár gipszmintáira?
A résztvevő művészek, a meddő pályázat láttára keserűségükben bűnbakot keresnek és megtalálják a pályázat helytelen feltételeiben. A hely - azt mondják - ahová a kultúra titokzatos hatalmai szánták ez emlékművet, teljesen alkalmatlan. A kassai székesegyház oldalhajója; egy alacsony ajtó felett levő fal, melyet fent ablak határol. Valóban, nem a legajánlatosabb hely monumentális emlék számára. Arról azonban, hogy egyenesen lehetetlenné tenné az artisztikus megoldást, szó sincs. Nehézségei elháríthatók. Szűk kerete csupán annyit jelent, hogy alkalmazkodni kell hozzá. Ha gyenge a fal, nem szabad túlterhelni. Ha homályos a templomrészlet: erős árnyékokkal kell hangsúlyozni minden plasztikus formát. Szerencsésebb múltú országok templomai teli vannak régi emlékművekkel. Hihetetlen korlátok között tudnak a porladó művészek nagyszabásút alkotni. Sarkokban, zugokban, eldugott, erőszakosan elhatárolt felületeken. Az elhelyezés csak pályázat révén válhat bűnbakká, amidőn írásbeli program alapján, a meglévő keret adta hangulat átérzése nélkül fog hozzá valaki papiros-felületek betöltéséhez. Pályázat szülheti csupán azt a képtelen eltévelyedést is, hogy az emlékmű homályos, árnyakkal teli tömegét képekkel, lapos, színeit elvesztő, a plasztikus keretben szégyenkezve megsemmisülő képekkel szakítják meg. Valahány pályázó ehhez az eszközhöz nyúlt, a komikum határait érintette, anélkül, hogy csak sejtetni tudta volna vázlatával, vajon a tervezte kép önmagában, mint festmény, jó lesz-e, vagy rossz. Ha valami, ezek a képek bizonyítják, milyen lehetetlen feladat az eszmék e versenye, ez a keserves vesszőfutása. S milyen szükségtelen. Minél határozottabban kijelölik a meglévő viszonyok - ez alkalommal a székesegyház hajója, az ajtó és ablak köze - az artisztikus mű határait, annál szükségtelenebb. Nem a program, nem a megrendelők elhatározása, hanem maga a gótikus csarnok, a közvetlen környezet, szigorú feltételeket szabnak és egyben megoldanak papiroson fel nem deríthető rejtélyeket. Aki valaha megállott elmerülve gótikus templom ünnepélyes, komoly zugában, milyen nyilvánvaló például az előtt, hogy e karcsú pillérek, csúcsos ablakok közé új köveket csak a gótika szellemében lehet róni. Mert a gótika maga a kő, a kőfaragás. Mert ez a művészet a középkor óta semmi újat nem produkált, mert visszatérvén a régi anyaghoz, egészen természetesen vissza kell térni a jobbal azóta se pótolt konstruktív szellemhez. Az első pályázat eredményéből a gótikával, a kőfaragással való ez a benső szellemi kapcsolat emelte ki oly erősen Beck Fülöpnek már említett pályaművét. Cseppet sem csodálatos, hogy mostani, újabb műve erőtlenebb mint a régi. Az út, melyen a megoldást kereste, nem helytelen. Az eredmény azonban egyhangú és természetszerűen magán viseli a fáradtság nyomait. Ez a munka az egészen rendszertelenül dobált díjak közül a harmadikat kapta. Az első díj Holló Barnabás szobrász és Györgyi Géza építész mintájának jutott. Nem egészen igazságtalanul. Felépítése egyszerű, nyugalmas, körülbelül a legegységesebb, a legkevésbé széteső mind között. A plasztikának jó helyet ad, az a szobrászat azonban, mely a jó keretben elhelyezkedik, nagyon kevéssé biztató; elméletileg egészen helyes stilizáló igyekezete a gipszen csupán merevséget és határozatlanságot ígér. Plasztika tekintetében a legegységesebb Bethlen Gyula csoportja, mely azonban sivár kőlapon ül. A vázlatossággal űzött szélhámoskodás hihetetlen példái után - milyen könnyű is a pályázaton leplezni a tudatlanságot - valóságos üdülés Róna József plasztikájának kész, eleven formáit szemlélni - nem szólva persze barokk dekorációjáról. Egyébként pedig felvonulnak az összes színpadi kellékek, a kasírozott oszlopok, az allegorikus képek. Minden, ami nem monumentális, nem kostruktív, nem szobrászi. Gipszminták, a szó legrosszabb értelmében. Oly kevés nyoma a márványban gondolkodó, a kalapácsot, vésőt forgató művészeknek, az igazi szobrásznak. S az egészben csak az a vigasztaló, hogy a legdadogóbb dilettánsok sem tudtak olyan naivat produkálni, hogy a legbefogadottabb emlékmű-gyárosok - neveket, ugye, nem kell mondani - mélyen alattuk ne maradtak volna. Még a jámbor, elnéző bírálók döntése szerint is.