Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 22. szám
Éjszaka van, fekszel a szobádban, az ágyadban, a kis asztalodon lámpa, amelynek ernyője alól a fény rád hintődik, a szádban szivar (füstje kéken karikázik szét s elvész a homályban) a kezedben könyv - egy jó színdarab -: olvasol, - nem, sokkal több annál, átélsz, ha szabad így mondanom. A magányosság, a fekvés, a fény, a nikotin által felizgatott fantáziád csodálatos elevenséggel kezd játékba, hallod a párbeszédeket, látod az alakok mozgását, oly tökéletesen képzeled el a dolgokat, hogy valóságos megjelenésben azok soha úgy életre nem kelhetnek előtted. Alakítasz s előadsz; - színész vagy, de befelé játszol; olyan ez, mint mikor az utcán ballagsz s hang nélkül, befelé énekelsz, a melledben a szíved körül zengenek a tiszta és csodálatos hangok. Így játszol magadnak, így látod és érzed az alakot - hol van a színész aki nem ront ezen, hol van, aki hozzá tud adni, színesebbé, élőbbé, igazabbá teszi. Aki, mert igazi művész, a saját fantáziájából, tehát legalább árnyalataiban másképpen elképzelt alakot ad eléd, elfújja, legyűri a te alkotásodat eluralkodik feletted, megfog és bámulatba ejt, egy helyen - a színházban - melynek hazug volta nyilvánvaló és szembeötlő s csak egy lélegzetvételen, egy józan szemrebbentésen múlik, hogy észre ne vedd a dolgot s ki ne zökkenj a hangulatból. Hol van a színész, aki keresztül ragad e veszélyes pillanatokon, naiv gyermekké tesz, elfelejtet veled üzleti és napi gondot, a szívedig nyúlik s megfog, hogy reszketsz bele. Hol a jó színész, akinek fáradt s cinikus ember létedre mindent elhiszel, aki érdekelni tud, mulattat és leköt.
Nagyon kevés van ebből a fajtából - azt gondolom majd olyan kevés - a világon egyszerre talán öt vagy hat - amilyen kevés a korszakos író vagy világraszóló festő. De ez a néhány színész rehabilitálja az egész mesterséget, melyet - egy kicsit zöld fővel - minden kifejezési módja között a művészetnek legutolsó helyre tettünk. Azt hittük, nem is állhat első helyen, mert hiszen csak reprodukál, a legjobb esetben azt adja, amit egy másik ember már elképzelt. Éppen csak formába önti, megjeleníti a dolgot s méltatlanul zsebeli be az elismerést az okos szavakért, melyek készen adódnak neki, a vidámságért, mely egy más ember által kigondolt színpadi helyzetből sugárzik, - a meghatottságért, mely egy történés folyománya, aminek ő csak az eszköze.
Ilyenformán képzeltük a dolgot, de hamar be kellett látnunk, hogy - ha a színész művészete valódi s igaz, bizonyosan legalább is egy szinten áll minden más művészettel. Be kellet látnunk és el kellett ismernünk, hogy ennek a művészetnek is csak úgy a belső líra adja meg az értékét és becsét, mint akár az írásnak, akár a festésnek vagy a zenének. Sőt hogy ezen felől, amíg ez a líra kizenghet és győzedelmeskedhetik, sok olyan akadályt és nehézséget kell leküzdeni, ami ismeretlen minden más művészetben. Hogy itt valóban testtel és lélekkel kell alkotni igazán nagyot, ihlettel, amelyhez még külön olyan csodálatos önfegyelmezés kell, olyan tiszta tudata annak, hogy mit akar megcsinálni a művész, amilyen tudatosság néha nem okvetlen szükséges másfajta művészethez. S micsoda veszélyes úton halad végig az igazi színész, hányféle mód van rá, hogy könnyítsen a dolgán; ha rendkívül jól megtanulja a mesterségét, csak technikával is megcsinálhat mindent, még talán hatásosabban, mintha a belső érzéseiből dolgozna és akkor lassan, de biztosan elvész a művészete számára, mert kivész belőle a tartalom s ha viszont egy rendkívüli egyéniség, akkor csak az egyéniségével is győzedelmeskedhetik, nem kell felvennie a nagy színészi álarcot, elbújni a sok különböző alakba, mindig másfélének lenni s más oldalról közelíteni meg a dolgot, - de ha ezt nem teszi, akkor nem színész, hanem csak egy pompás egyéniség. Aki ezt a két veszélyt elkerüli s amellett folyton teremt, egy állandó és nehéz munkában, egy könyörtelen rendjén a munkának, mely más művészetnél szintén ismeretlen, - minden türelmet igénylő próbákon s esti előadásokon, melyeknek kényszerű volta már azért is súlyos lehet, mert nem lehet előlük kitérni, - aki ezt mind jól meg bírja csinálni, az nemcsak jó színész, hanem még külön mint ember is hős.
Kevés van ebből a fajtából. S viszont a rossz színésznél utolsóbb rendű lény is kevés mozog az életben. Valaki, aki elrontja azt, amit egy másik jól kigondolt, aki lépten-nyomon helyrehozhatatlan csorbát üt a szent illúzión, melyen egy-egy színház épül, akiben nincs érték és hevülés, aki felnőtt ember létére üresen és számítóan komédiázik, - méltatlan arra, hogy lélegzetet vegyen. De a jó színész isteni csoda, gyönyörű teremtés, segítő, felszabadító, minden tiszteletet érdemlő művész - magasrendű ember, mint mindenki, aki a szíve és lelke zsilipjeit úgy meg tudja nyitni, hogy tisztán ömöljön belőle a legnemesebb tartalom, a zengő líra.