Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 22. szám · / · Móricz Zsigmond: Sárarany
Egészen világos volt, mikor felébredt. Szinte fél délre járt az idő.
Első gondolata az volt, hogy felugrik, menni kell dologra, de aztán csak ott maradt heverve az ágyon.
Kifigyelt a világba. Az ablak nyitva volt s a mályvalevelek közt besütött a nap a szoba közepéig. Kívülről a fia hangját hallotta. A gyerek a tornácon a kis öccsével játszott s a csöppséggel úgy beszélt, mintha az éppen olyan okos ember volna, mint ő maga.
- Jó lesz Sanyika, jó lesz? Jól fontam meg? Jó ostor lesz? Jó?
- U-u-u, - mondta a csöppség.
- Úgy, úgy, úgy? Édesanyám! Sanyika azt mondta úgy! Úgy Sanyika? Úgy? Jó kis ostort csináltam, ni hogy csördít ni!
És csapott vele.
A gyerek újra gőgicsélt:
- U,u,u!
Dani behunyta a szemét, úgy hallgatott. Elgondolta a mosolyodást, de nem rándult meg az arca.
Egyszerre nóta csendült be az ablakon. Halkan, álmodozva.
A karai árkoson, árkoson
Rózsa nyílik bokroson, bokroson...
Daninak belesajgott a szívébe. Ez volt az ő nótája, mikor Erzsi után járt. Az asszony évek óta nem dalolt. Tiszta csengésű kis hangja szívbe bizsergett s Daninak elfulladt a torka, mikor a második vers még elevenebben fölcsengett.
Göndörödik a cseresznye levele,
Be szép kis lány nevelkedik kedvemre,
De szeretném édesanyját napamnak,
Kökényszemű barna lányát magamnak.
Az asszonykának elcsuklott a hangja, az utolsó sor már gépiesen hangzott el, felújult a szívében a keserűség, ami a napam szóról eszébe jutott. Hogy előzze a kedvetlen érzést, frissebb nótába csapott át.
Ráncos szárú kiscsizmámra sárga patkót veretek,
Ihaj, tyuhaj már ezután árva kis lányt szeretek,
Árva kis lány tud igazán sehaj, szeretni,
Sem az apja, sem az anyja nem fog érte átkozni.
Ez is az ő nótája volt. S az a sóhaj is az övé, ami behallatszik a nóta után. Bizony, ha mind a ketten árvák volnának! Sok bajtól lettek volna mentesek.
Tovább hallatszott egy újabb lelkes nóta. Mintha legénykorának boldog ideje támadt volna fel.
Azért hogy én a kis utcán lakom,
A nagy utcán lakik a galambom,
Nézek is én, nézek arrafele,
Mikor délbe, mikor este fele.
Ezt ő helyette dalolta az asszonya, de a másik verset magáért.
Azért hogy én az ókutba estem,
Édes rózsám te ne vess meg engem,
Azér hogy én tehozzád nem szóltam,
Csak a vagyok, aki eddig voltam.
Kis kertembe van egy bokor zsálya,
Az alá jár a rózsám hálásra,
Estétől hajnalig nem megyen el,
Még sem telünk mi be szerelemmel.
Dani nagyot, nagyot sóhajtott. Neki szólt ez a nóta mind. Neki dalolja, szívből-szívbe dalolja a párja. Hát még ami most csattan fel:
Elmégy rózsám utazni!
Jöjj be hozzám búcsúzni!
Adok olyan pár csókot
Megér ezer forintot.
Óh ne menj el, ne menj el,
Nem birok a szívemmel,
Nem birok a szívemmel,
Háljál itt még az éjjel!...
- Erzsi! - kiáltott Dani.
Az asszony odakint elhallgatott, megállt a kezében a munka is, amivel csörömpölt, aztán egyszerre csak felugrott s hevesen feltépve az ajtót, berontott. Az arca piros volt, mint a láng.
Az ura csillogó szemmel nézett rá s ő odaborult a szerelmes urára és lányos szépség öntötte el az arcát, amint belenézett a férje szemébe.
Sokáig csókolóztak, mintha fiatal, új házasok volnának. Az asszony olyan friss volt, olyan vidám, amilyennek csak az első esztendőben ismerte Dani. Úgy is nézett rá folyton, mintha álmodnák, úgy nézett rá, mintha keresztül nézne a bőrén, a testén, be valahova mélyre, a gondolatai forrásába. Mert minden csók, minden mosoly, minden édes szó mögött ott érezte a vásárt.
- Ezzel akarsz kifizetni a munkás életért -mondogatta magában. De egy szóval sem rontotta volna el a világért sem az asszony hangulatát. Sőt a magáét sem, mert kezdte észrevenni, hogy az éjszaka óta mintha más ember lett volna belőle. Nem, nem vágyott többet a munkára, a nagy tervekre, úgy emlékezett rájuk, mint az álomra s amint egész délelőtt ott topogott a kis családja közt a gyönyörű napfényes időben, szerette volna, ha égig érő sövény nő a portája körül, hogy ne is lásson többet senkit, semmit a kapun túli világból.
És hiába fogadkozott hangos, lármás gondolatokkal, hogy ez így van rendjén, ez a boldogság, ez az igazi családi élet, mégis ott szorította a lelke mélyén valami gyűlölködő érzés, amely alattomos gondolatokkal szólt közbe s délben megkeserítette minden falatját, amit vígan vett a foga közé.
Délután lomhán babrált az istálló körül. Egyszerre csak ellenállhatatlan erő állította föl s rögtön elindult be a házba: hiszen neki mennie kell a grófnéhoz!
Amint az ajtóhoz ért, már erőt vett rajta a habozás: de hiszen ezzel s csak egyetlen szóval is, ami erre a tervre vonatkozik, tönkreteszi ezt a hirtelen kivirult boldog családi kis kertet...
A felesége egészen megszépülve, sugárzó arccal állt a bölcső felett, amiből a csókkal csiklandozott gyermek kacagása hallatszott ki.
- Tudja mit csinált ez az én gyönyörű szép, ez az én aranyos kis fiam! - kiáltott az urára.
- Mit? - mosolygott fel csöndesen Dani.
- Mit? Olyan gyönyörű szép sárgát kakált, mint az olvad arany! - csengett az Erzsi kacajos hangja.
Dani melegen mosolygott s hunyorító szeme szívesen játszott az asszonyon.
- De tudja mit csinált ez a maga büdös, rongyos, piszkos kölyke?
- Mit? - szólt Dani s megmutatta fehér fogait.
- Az egész bölcsőt, dunnát, párnát, ruhát, még az orra hegyét is összerondította. A ronda!
Dani felkacagott és már tudta, hogy nem megy el a grófnőhöz.
Ma nem.
Talán sohasem.
Ezt a boldog világot, ezt elgázolni, isten ellen való vétek volna...
Másnap reggel maga is meghökkent, mikor megérezte, hogy egy cseppet sem változott a kedvetlensége. Fáradt volt, petyhüdt, mintha kiszapulták volna. Mikor a munkásokat elküldte, vissza csámborgott a házba. A felesége aggódva, gyanakodva nézte.
- Dani, nem mégy dologra?
Dani vállat vont.
- Nem baj, pihenj, - szólt az asszony.
A férfi még arra is rest volt, hogy megmondja, amit rágondolt: minél többet alszik az ember, annál álmosabb. Lefeküdt s aludt délig.
Erzsi ma már nem volt olyan friss jókedvű, mint tegnap; őt is leverte az ura kedvetlensége. Nem értette, mit akar az ember. Estefelé meg is kérdezte Danitól, aki úgy lógott előre-hátra a házban, mint a lábadozó:
- Beteg vagy?
- Én?!
- Hát truccolsz?
- Eh, fenét.
- Miért nem dolgozol?
- Mit? ...Minek?
- Igen! egyszer majd felveti a sok munka, azután meg az ujját se mozdítja.
Dani tunyán ült, bámult maga elé s elgondolkodott.
- Biz úgy az Erzsi. Már én ilyen vagyok. Vagy mindent, vagy semmit.
Erzsi megijedt.
- Hát akkor csak inkább semmit, édes uram... Így is jobb, mint úgy. Napok teltek ilyen bágyadtan. Az asszony minden erejét összeszedte, hogy felelevenítse az urát. De lassan kikopott a naiv, gyermekes tréfakedvből, csak a boldogságban terem az meg s itt már megint nem virított az öröm. Erzsi csak harcolt, küzdött, erőlködött, végre sírva fakadt.
- Jobb ha úgy él ahogy tetszik; jobb ha dolgozik, akkor legalább jó kedve van.
Dani meghökkenve hallotta, de bágyadtan legyintett. Nem szólt. Azt gondolta, hogy túl van már ő azon örökre. Csak azon csodálkozott, hogy tud élni, ha ennyire megroppant benne a lélek?
Ámde élt s az ebédnél, vacsoránál maga bosszúságára jó étvággyal vett részt s néha megérezte, hogy hízik. Kövér, zsíros érzések zsibbadtak, fortyogtak a testében s ez még súlyosabbá tette lehangoltságát.
Pedig erős idők kezdődtek, az aratás. Csütörtökre, Péter-Pálra volt téve a napja, hogy búzába álljanak, de ő álmos szemmel s türelmetlen lankadtsággal utasította el magától az aratógazdát. Hagyjanak neki békét. Az aratást elhalasztották hétfőre.
Erzsi roppant nyugtalanságot szenvedett el. Nem tudta elképzelni mi történt az urával. Asszony ösztöne tisztán megérezte, hogy azért van így, mert ő nem elégíti ki az urát. Szüksége van annak mindenre, mindenre s a sok minden közt ő rá is. De ő csak egy kis rész a nagy sokban! És ez rettenetesen elkeserítette s lassan olyan hangulat telepedett a kis családra, mintha mély gyász borult volna rájuk. Csak sóhajtoztak, de annyi energia sem volt bennük, hogy valamelyik egy-egy hangos szóba tudott volna kitörni.
Már szombatot értek s mikor másnál a munkáshét végén utolsó erő megfeszítéssel fejezték be mindenféle a kitervelt munkát, náluk téli tunyaságba, öregemberes maznaságba fáradtak bele.
Szombat délután egyszerre csak arra riadt fel az asszony, hogy az ura bent az első szobában énekelni kezd:
Haragodnak nagy voltában
Megindulván,
Ne fedj meg uram engem,
Búsult gerjedezésedben
Rám tekintvén,
Ne büntess meg istenem.
Erzsi keresztet vetett és felsóhajtott. Idegen volt neki az ura erős, komor éneke, de valahogy érezte, hogy maga az ének már valami belső fordulatot jelent. S míg az éneklést elhallgatta, benne is felbuzdult az áhítat, az imasóhaj. Vágyva vágyott rá, hogy egyszer már ez életben együtt fohászkodjék az Istenhez az urával. Ebben a legbelsőbb szolgaságban olyan igen-igen távol voltak egymástól. Külön paphoz, külön templomba jártak, külön lenézték egymás hitét s éveken át kibírták, hogy gyöngédségből nem is említették a vallást odahaza és nem imádkoztak, ha a másik a közelben volt, hogy ne botránkoztassák ima cselekedetükkel.
De most az asszonyt elfogta a vágyakozás. Együtt akart lenni, egy akart lenni az urával a templommá szentül szobában.
És benyitott, bement.
Az ura ott ült az asztal előtt és tenyerébe hajtott fejjel énekelt. Meg sem mozdult az asszony beléptére, tovább énekelt, bár nem esett olyan jól már szíve szerint. Elvárta, míg a felesége valamit motoz a háta mögött, a komód fiában, várta, hogy kimegy.
De az asszony igen elcsöndesedett s ő nem győzte kivárni. Hát visszafordult hozzá.
S megdöbbenve látta mi van mögötte. Az asszony ott térdel a földön s a komód szélére állított kis oltárféle előtt, a feszület, a bálvány előtt imádkozik; összesimított tenyérrel, félre hajtott fejjel.
Daniban felfordult az ész, meghibbant a szív, kiömlött az epe.
Felállt, hogy hirtelen dühében ököllel leüsse, összetörje a festett istent.
Ám a másik percben lenyelte dühét és nem az asszony felé lépett, hanem az ajtó felé.
Kiment a szobából.
Tovább nem bírt a tető alatt maradni. Azt hitte rászakad.
A szabadban fellélegzett.
- Haj Uramisten, - mondta - de sárrá nyomorítottál!
Ettől kezdve szakadatlanul, szinte önkívületben volt. Minden kínozta, mint az eleven sebet. S úgy érezte, mintha börtönben volna, ahonnan többé nincs menekülés, még a bitóra sem, bár még az is megkönnyebbülés volna már neki.
És huszonnégy órát töltött ilyen állapotban.
A felesége másnap délután templomba ment. Akkor könnyült meg egy kicsit. Úgy nézett körül, mint az elkínozott kuvasz, ha az őrzője elmegy. Nincs-e rés, ahol kirághassa magát.
És ekkor egy asszony fordult be hozzá az utcáról.
- Dani!... Azt üzente a grófné, eredj el hozzá.
- A grófné! - s szinte szélütés érte a férfi nyelvét. - Elmenjek! - mondta magánkívül, fakósápadt arccal.
- El, el, azt üzente. Hólnap elmenj.
És az asszony nem szólt egyebet semmit, elsietett.
Dani pedig ott maradt, mint a villámsújtott fa.
Egy pillanat múlva az erő, a vágy, az élet sistergős, tüzes lángja csapott fel benne.
(Folytatása következik)