Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 22. szám
Rád gondolok most ismeretlen ember.
Pár perce még nem voltál, s íme: látlak.
- Eveztem némán, hol tetteim késnek,
Csöndes taván végtelen merengésnek,
Halott csöndjén végtelen mély magánynak.
S megláttalak a parton hirtelen
- Evezvén a nagycsöndű tengeren -
S azóta élsz, s nézlek, s nem győzlek nézni,
S irigyellek te ismeretlen férfi.
Ülsz most talán erkélyén palotádnak,
Hol esti árnyból régi szobrok állnak,
S nézik, hogy száll - s óh szállnának vele! -
Szivarod könnyű kék lehellete.
Nézed a nagy sárga alkonyt az égen,
Mely sápadó arany ereklyeképpen
E korőszi napról ránk maradt,
S a várost lent, mely messze, messze ér,
És feketül, mint nagy halom babér
A pompás alkony aranya alatt.
Babér, babér, mit összehordtak ősök,
Bús katonák s szomorú hegedősök.
Vastag fűzére lágy íveket hajtva
Halad a mult nagy csarnokain át,
Az eleje elvész a ködben távol,
Legfrissebb ive mártír-nagyapádról
Setéten, dúsan omlik le terád.
Nézd azt a tornyot, üköd üke rakta,
Más ősöd rabként haldoklott alatta,
Bőven ömlött barna hideg kövére
Egynek bora, másnak párolgó vére.
Nézd az erkélyt: hűs kőperemén át
Szerelmes szívű ifjú ükanyád
Hányszor hajolt a hallgatózó estbe,
Ki rég meghalt, annak a jöttét lesve.
Ott őrjöngött egy hörgő vad dalon
A vérszemű, a szent forradalom,
S itták a vért a közönyös kövek.
A lőporfüstös utcán ott vergődött
Véres kígyóként, lázadó tömeg.
A zord hidat a folyam fényes csíkján,
- Sötét ékszer a fénylő hűs karon -
Tudós apád lelke álmodta egyszer,
Egy csodaszülő ifjú hajnalon.
Óh mennyi emlék! S neked közöd van mindhez,
Régmúlt időkben önmagadat látod,
S szép színjátékként látsz ezer világot,
Amint a múltba messze betekintesz.
Hűs már az alkony. Szivarod kihunyt.
Végy másat a szépmivű ládikából.
S gondolj arra, ki ezt faragta egyszer:
- Bronzbőrű, bús, türelmes mesterember -
S arra, ki hozta messze Indiákról.
S míg füstje fordul könnyű kék fodorba,
Gondolj arra ki szivarod sodorta
A messze tenger messze szigetén...
Lágy ujjai mozogtak könnyedén,
Fahéjszín bőrű lányok, éjszeműek,
Fülükben sápadt gyöngyök nehezülnek...
Szállj gondolatban... Nézd kis néger falvak...
Tovább... Szótlan arab dől csupasz falnak...
Hadihajók füstje... A Szaharán
Sívó homokban megy a karaván...
Nagy jégmezők, hegyekké fagyott tenger,
Kutyás szánkón kuporog három ember...
Zúgás a légben, alig hallani,
Nagy sárkány-gépen repül valaki...
Repülj, repülj... Óh gondolatnak szárnya!
Már elborít a barna estnek árnya.
Oldalában a setét alkonyatnak
Halkan csurgó fényforrások fakadnak.
A város most nagy fekete halom,
Nagy kazal árnyék a domboldalon.
S lelkedben is, egy-egy elrejtett zugban
Halk gondolat meleg forrása buggyan,
Míg látod: gyúlnak odalenn a lámpák,
S tudod: ott mélyen az árnyékhalomban
Most gyúl a fény egy illatos szalonban,
Ó szőnyegek halk lépteidet várják.
Bágyadt fehér fényt vet a teáscsésze
A karcsú ujjú könnyű női kézre,
Két sötét, meleg szem tekint az éjbe,
Végmenedéke az elűzött nyárnak...
A kocsi vár lent, berreg a motor,
Menj, valahol meleg szavakkal várnak...
Óh istenek kegyeltje! Amíg bátran,
Sasként repülsz az idők magasában,
Tudsz-e róla, hogy vannak emberek,
Kikben alig pár emlék szendereg:
Öreg anyók, kik ülnek meghajolva,
Ötven éve a szűk, homályos boltba,
Tudják: a bors ott áll a kávé mellett,
A szomszéd meghalt, mert halnia kellett,
Ma péntek van és mindjárt hét az óra,
Az isten jó és vigyáz minden jóra...
Feledve régen, amit rég tanult,
A tér pár méter, és pár év a múlt.
Üres fiók lelkük, pár lom benne...
De a te lelked mélye szédítő!
A te lelked a bűvös csoda-láda,
Melyben nyugszik véges helyre bezárva
A végtelen tér s végtelen idő.