Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 22. szám

Schöpflin Aladár: Gyulai Pál

Kiesett életünkből az utolsó személyes kapocs, amely a mi nemzedékünket hozzáfűzte ahhoz a nemzedékhez, amelynek köszönhetjük mindazt, ami a mai Magyarországban ér valamit: az Arany János és Deák Ferenc nemzedékéhez. Amíg Gyulai Pál élt és küzdött e nemzedék nagy hagyományaiért, úgy éreztük, ezek nem is hagyományok még, hanem élő, ható valóságok, aktuális elemei a mi életünknek. Most egyszerre tudatára ébredünk az ő halálával annak, hogy ezt az illúziót az ő egyénisége adta, amely annyira erős, kiemelkedő, a magyar élet egész terjedelmére kiható volt, hogy egymaga egy egész nemzedéket képviselt a szemünkben. Mindnyájan hirtelen valami hézagot érzünk és aggódva nézünk körül: hol van, aki be tudná tölteni?

Nem lehet betölteni. Csak maga Gyulai Pál tudná betölteni s éppen az ő még ki sem hűlt teteme felett reszket szívünkben a fájdalom. Mert jegyezzük meg: nem Gyulai Pál az író halt meg, hanem Gyulai Pál, az ember. Az író addig él, amíg a munkái élnek, hatnak, amíg vannak, akik élvezik őket, akik porba szállnak velük. S Gyulai Pál munkái csak úgy élnek ma is, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt. Ha magyar irodalmi fejlődésről gondolkozunk, beleütközünk ma is lépten-nyomon Gyulai Pálba; vagy vele kell mennünk, vagy ellene, de közömbösen mellőzni őt nem lehet. S verses könyveit, ha lapozgatjuk, ugyanolyanoknak látjuk, mint húsz évvel ezelőtt. Gyulai még életében klasszikussá vált, akit nem az élő irodalomnak a napokkal, a pillanatnyi szükségletekkel változó szempontjai szerint kellett értékelni, hanem sub specie aeternitatis, az irodalomtörténet nagy távlataiból. Adósságot sem hagyott hátra, beváltatlan ígéreteket, meghiúsult reményeket. Amije volt, mindenét odaadta. Új könyveket írhatott volna, szépeket, gazdagokat, mégse adott volna már igazi új dolgot, mert ami benne igazi érték volt, termékenyítő gondolat, irányító ítélet, művészi forma, azt ideadta már rég, a miénk volt, örököltünk tőle már életében. Pályája - ritka pálya ebben a félbemaradt tehetségekben, letört lángelmékben gazdag hazában - befejezett, teljes egész volt már tíz évvel halála előtt. Gyulai Pál, az író, nem halt meg.

Az ember halt meg. És ez talán a súlyosabb csapás. Az a nemzet, amelynek éppen az a legfőbb betegsége, hogy hiányoznak a mai nemzedékéből az erős, tartalmas, pregnánsan kifejlett egyéniségek, ma ezt az embert siratja és méltán siratja legjobban. Vigasztalás volt az a tudat, hogy itt van ez a kedves öregember, egy gazdagabb korból maradt tanúsága annak, hogy a magyar faj tud a mainál különb nemzedéket is produkálni s biztosítéka annak, hogy fog is különb nemzedéket produkálni. A jelen sivárságában a jövőbe vetett bizalomnak, jóformán egyedül még megmaradt erkölcsi tőkénknek egyik s fontosságra nem utolsó eleme esett ki életünkből Gyulai Pál halálával s ezért, amit halála hírére érzünk, nem is annyira gyász és fájdalom, hanem ennél rosszabb: a csüggeteg lehangoltság.

Férfiút vesztettünk, ma, amikor semmi sem ritkább közöttünk, mint férfi. Akiben az igazság szeretete a legszembetűnőbb vonás. Aki nem alkuszik, nem habozik, nem hagy maga mögött kibúvó ajtókat, nem kompromittál jobbra is, balra is, hanem merészen, kemény ideggel, tétovázást nem ismerve vág neki a harcnak, az igazságért, ha egyszer felismerte. Akit nem vezet érdek, hiúság, a népszerűség keresése, csak az igazság. Aki nem remeg, ha kockára kell tenni mindent, ha magára zúdítja a tömeg haragját, a vásári kiáltozók szitkait, nyugodtan, kemény lépéssel halad arra, ahol az igazságot látja. És aki nem inog meg akkor sem, ha körülveszi a népszerűség hívatlan kegye, csak tűri, de nem fürdik meg ernyesztő melegségében.

Nagyobb elmék lehetnek az utolsó nemzedék magyarjai közt, Gyulai Pálhoz fogható férfiúi jellem nem volt egy sem. S keresem a férfit, akit oda emeljek helyébe tiszteletem házi oltárára. Nem találom. Ez az, ami Gyulai Pál halálával elcsüggeszt. Az ő bátorsága halt meg, az ő igazságszeretete, az ő önbizalma, az ő becsületessége.

Nem Gyulai Pált gyászoljuk. Önmagunkat gyászoljuk.