Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 21. szám · / · Figyelő
Az írók és művészek életében rendszerint már gyerekkorukban jelentkezik az a babonaszerű motívum, amely az életrajzírók és irodalomtörténészek szép visszavezetései szerint dönt afölött, hogy a gyermek nem hivatalnok, kereskedő, nyárspolgár... hanem művész lesz. Ez a motívum - nevezzük így - hirtelen kiélesíti a művész lelki mikrofonját. Mint amikor valaki eléri a hegytetőt, vagy kijut a mély hegyi útból, egyszerre más előtte minden.
Egy őszi estén a család zöldernyős lámpavilág mellett olvas. Észreveszi e jelenetben az interieur kedvességét. Megérzi a Szonáta pathetiqueben Beethoven hatalmasságát. Vagy egy színes alkonyat varázsában meglátja az összetevő színek játékát és először vászonra teszi.
Ez a pillanat a legszentebb a művész életében. És a legérdekesebb is. Ez a kezdet. - A további úton a megérzések és a halvány sejtelmek gyötrő, fájdalmas forrongásai közt bizonytalan merészséggel bolyong. Formátlanul, de annál erősebben jelenik meg az alkotás vágya s az érzések és gondolatok között, mint ívekben-száguldó rakéták cikázik át az öntudatban végig világítva az éjjelt, a nappalt, a valóságot s az álmot. Megakaszt minden szót és elváltoztatja az akaratot, a gondolkodást betaszítja a kételkedés és a bizalmatlanság mérlegébe. A művész apró lépésekben lépeget előre tapogatózva és ideges türelmetlenséggel szeretne tovább jutni, de nem tud. Körben jár, mint akit a fagyott nagy tavon elért a köd, vagy mint aki eltévedt az őserdőben. Az eszmék tömegestől törnek rá. Minden idegen és megmagyarázhatatlan, szent és kifejezhetetlen, titokzatos és borzalmas.
*
Az író már gyerekkorában magában hordja valamennyi nagy tervének gondolatát. A terv még bizonyára sokáig éretlen, alaktalan és nincs plasztikája. De a legfontosabb dimenziójában kész: a lírája megvan. Jelenetek történnek az életben, valaki meghal, új emberek kerülnek előtérbe és jelentéktelennek látszó apró dolgok esnek meg, amelyek mind befolyást gyakorolnak e terv tökéletesebbülésében. Mindig tisztább képben jelenik meg a terv s a forma is nemsokára egész kereken jelentkezik. Ez az idő azonban évekkel, sőt évtizedekkel egyenlő. Ezalatt sokat kopik, nő az ember. Gondolatokat fogad be, mérlegel, megtart és dob el magától. Egészen ösztönszerűen, amíg a kifejezés művészete egy napon váratlanul a birtokába kerül.
*
Mostanában határozták el, hogy azt a házat, amelyben Ibsen mint gyógyszerész működött, nem rombolják le, hanem meghagyják Ibsen-múzeumnak. Ennek a patikának a szobájában főzte a füveket és szűrte a tinktúrákat Ibsen, amíg a fejlődés fájdalmas gubóéveit élte át. Itt próbált írni. És még nem tudta, hogy sikerülni fog-e a Nóra valaha is, hogy az ő éles, hideg szemei az életet látják-e s hogy poézis lesz-e, amit ő ír. Ennek a háznak minden talpalatnyi földje becses, a gyógyszertárnak minden üvege ereklye, mert Ibsen fejlődésének kialakulásához hozzájárult.
Ez a szoba annak a sok küszködésnek és fáradtságos munkának színhelye, amely megszülte a "Catilina"-t, alakítgatta Gabler Heddát és bizonyosan plántálgatta már a Peer-Gyntet is. Hat évig lakott itt Ibsen. Itt írta költeményét is: "A magyarokhoz".
Szent ez a ház. Itt kelt szárnyra, itt gondolkozott, küzdött és ért meg költővé a modern drámaírás legnagyobb mestere.
Mert remegés, véres munka, töprengés, bizonytalanság és boldogtalanság, - ezek azok, amik az írót mesterré alakítják. Egy sötét kis patikaszoba; a fejlődés Golgotája. Golgota nélkül úgy látszik, senki se lehet Messiás.