Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 21. szám · / · Babits Mihály: Úti Napló
Megvallom, hogy a tájakat festegető istenek gondolata nem tőlem való. Anatole France írja a Lis rougeben, hogy minden tájat más-más isten festett és mindegyiknek megvan a maga művészeti stílusa, mindegyiknek a maga fogásai. Vajon nem méltóbb dolog-e minden művészeti tanulmánynál e mennyei művészek művészetét tanulmányozni? E tanulmányt a nagy tájfestők teszik és Constable éppúgy a Stour és Orwell közötti isten monográfusa, mint ahogy C. J. Holmes a Constable monográfusa. A tájistenek titkait eddig Turner leste el legmélyebben. Aki nem ismeri Turnert, félig vak a legszebb tájakon: vagy maga is Turner.
A magyar tájaknak még nincs Turnerük. A magyar tájfestés a legújabb időkben született és így csupa líra, mint minden, ami a legújabb időkben született. Mondják, hogy Munkácsy (egypár szép tájkép festője) megvetette a tájképet. De nem jobban megvetik-e azok a modernek, akik a saját egyéni hangulataik kifejezésére ürügyül használják? Az istenek művei nem méltók-e arra, hogy inkább tisztelettel másolni törekedjünk, mint zseniáliskodva meghamisítani. Turner inkább a maga hangulatait használta eszközökül, színekül, amelyekkel egy-egy táj szépségét visszaadja. Turner klasszikus impresszionizmusa pontos másolást takar. Egy velencei akvarelljén a San Giorgio Maggiore campaniléjének tetején vékony piros vonást látni. A laikus véletlen ecset húzásnak nézi az ilyent, annál inkább, mert a mai campanilén sehogy sem látni a modelljét e piros vonásnak. Egy kritikusa azonban kikutatta, hogy az évben, mikor Turner e képet alkotta, a toronytetőt javították s egy építőállvány nyúlt ki, amely a távolból vékony piros vonásnak látszhatott. A tájhoz minden vonás hozzátartozik s a leghűbb festő a legnagyobb festő. A néző nem mindig érti, mit ábrázol ez vagy az a vonás; éppúgy mint sokszor egy-egy jó vers gondolatait (a jó vers szintén tájkép: a mikrokozmosz belső tájainak képe) sem értjük meg teljesen. Ha az eredeti táj előttünk volna, látnánk, hogy a vonás hű. Aki a költőt érteni akarja, a költő honába kell mennie, - mondta Goethe.
A néző nem tudja, mit ábrázol egy vagy más vonás; de finom lélek érzi, hogy az a vonás nem hamis, hogy az a vonás hű, éppen azért, mert szép. Csúnya tájképet sokat láttam, csúnya tájat még nem. A természet nagyban sohasem rút: és egy táj nem egyéb, mint a természet nagyban. Az egyén lehet rút; a három ország számtalan egyéninek azon sokasága, melyet tájnak nevezünk: magasabb szépséggé olvad össze. Stendhal a római Campagnáról írja (Promenades dans Rome), hogy a művészet emlékei gátolják ott az unalmat, amely a "tájnézésnek nagy veszedelme". Valóban az embert legjobban érdekli az ember s való igaz az is, amit már a régi Sophokles megmondott, hogy a természet legnagyobb csodája az ember. Az ember is a természethez tartozik s éppen mert a legkomplikáltabb, a legtökéletesebb természet. De vajon ama nagyobb érdeklődés, amellyel az ember az emberrel mindennél inkább foglalkozik, tisztán esztétikai érdeklődés-e? Nem járul-e ennek fentartásához hozzá azon kisebbrendű életérdek is, amelyet a Kant nyomában járó filozófia az esztétikai érvek egyenes ellentétének tart - s amely semmiestre sem azonos az esztétikai érdekkel, bár együtt lehetnek? Vajon az embert érdek nélkül érdekli-e jobban az ember, mint a növény- és ásványvilág? az élvező, vágyó szemnek semmi sem lehet unalmas a természetben, mert semmi sem egyforma - a tájak legkevésbé. Gondoljuk meg: egy táj (definíció: a természetnek egyszerre belátható része) mennyi kombináció-elemet rejt magában. Éppen azért, mert a táj semmi egyéb érdeket nem kínál, mint tisztán esztétikait: ez a legbiztosabb hőmérője az esztétikai érzőképességnek. Aki őszintén, képzelődés és szenvedés nélkül élvezi a tájakat, az már nem lehet közönséges ember. Legtöbb embernek nagyon erős hatás kell, Svájc és Tátra, hogy egy tájat élvezni bírjon: de nincs oly igénytelen és szomorú táj, melynek meg ne lenne a maga szépsége; mert nincsen kontár isten.