Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 21. szám · / · Babits Mihály: Úti Napló
Ó de áldott dolog: meg nem állni! utazni! Íme, alig kiérve a kék faluból, egy dombtetőn ülök, gyönyörű délután és a táj nevet. Alattam folyt az Olt, Olt-on túl a város, városon túl a csillogó havasok: csupa szépség, tengere a szépségnek! Egy horgász ül az Olt-parton s én is úgy ülök a dombélen, mint egy horgász.
Mint a halász amott nyugton vigyázva vár
S ha moccan a horog, ha rezzen, kapja már:
kivetem lelkemet a szépség tengerén,
gyönyörűségeket halászok benne én.
Minden érzéknek kijut a maga gyönyörűsége. Vadvirágok mézes illata, selymes fű, s az örökké zsongó szabadégi hangok, az eleven természet örök orgonája.
Haris harsog, kakukk kattog, darázs zenél,
nagy jegenyék között lenget a lassu szél.
De e vidék főleg a szemek paradicsoma. Az az isten, aki festette, az elven színeknek és a részletes, aprólékos kidolgozásnak kedvelője volt. Apró, változatos színfoltok tarkítják egymást. S minden oly könnyű és tiszta, mintha tükörkép volna; a hegyek maguk nem látszanak súllyal bírni a földre:
Fellegszerű hegyek, hegyszerű fellegek,
hol a köd testet ölt, a kő meg fellebeg,
s alig leírhatóan, alig képzelhetőn
fátyolos napsugár szikrázik a tetőn.
Lenn, zöld partok között, folyik simán az Olt,
kanyargón és bohón, úgy mint száz éve folyt,
két hattyu óriás hintáz, két fellegárny
a sík folyón, melyet felgyújt a napsugár.
Igen! s most lángfolyón a hattyuk fürdenek
s hullatják tollukat, mint égő fürtöket,
hull az égő fehér, lángezüst színű toll
igen! s most lángfolyón lánghattyú haldokol.