Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 21. szám
Egy hervadás eposzát írta meg itt is Mann, éppen úgy, mint a "Buddenbrooks"-ban, csak... de erről mégis csak később legyen szó. A hervadásról beszél a Thomas Mann minden írása és egy széles, nyugodt, szárazra stilizált krónika hangú epikusság fejezi ki azt a legtökéletesebben. Thomas Mann hangja igazi epikus hang, olyan igazi, mint ma legfeljebb Selma Lagerlöfé és Henrik Pontoppidané, de nála - erősebben és tudatosabban, mint náluk - mai látások eredménye ez az epikusság és minden nagy stílűsége. Mondom: hervadásokat lát Thomas Mann; látja a mozdulatlan felület mögött a pusztulásnak szemre észrevétlenül dolgozó munkásait, tud úgy látni és úgy leírni egy napot egy ember életéből, hogy a nap, egyszerű, objektíven rajzolt, apró eseményeinek járásából meg kell éreznünk: lefelé visz az út. És a nagy, az erős pillanatok meghökkenések csak, ráismerések valamire, amire anélkül, hogy tudtuk volna, vagy éppen bevallottuk volna, mégis el voltunk készülve valahol egészen belül. A mindennek mindennel való összefüggését látja Thomas Mann; nála csakugyan életet jelentők lesznek a legkisebb dolgok, de nem úgy - mint még Zolánál például - hogy egy kis dologból romantikusan erőltetett stilizálással az egész élet jelképe lesz. Úgy körülbelül, hogy az egész élet csakugyan csupa ilyen kis dologból áll és ha egy - véletlenül - felkelt, elmúlt évek ezer hasonló kicsisége miatt rég kitörésre váró érzéseket, ezt tesszük meg majd az egész szimbólumának; úgy, hogy ha egy közülük - véletlenül ez is - többször ismétlődik és feltűnően ismétlődik, szimbolikusnak érezzük szintén. A szürkeség monumentalitása ez, a végtelen szürkeségé és kicsinyességé, ahol a monumentalitást adó a szürkeség végtelen volta, az az érzés, hogy az apró és szürke jelenségeknek alig átlátható nagy tömege, ami magát a regényt alkotja, elenyészően kis része csak a végtelen szürkeségnek, az életnek. És a dolgok elmondása ezt húzza alá; éppen hangsúlytalansággal beszél a dolgokról, hangsúly nélkül, kiemelések nélkül, fontosságot látva a legkicsinyesebbeken is.
Thomas Mann persze ezért nem "objektív". Az ő objektivitása is gesztus csak és lírát eltakaró, mint minden igazi költőé. De itt - ő maga megírta a "Tonio Kröger"-ben - egy furcsa szeretete az életnek, furcsa vágyódás az élet után, beszél ebből a száraz elfogulatlanságból. Az élet szeretete és az "élet" itt az egyszerűséget jelenti, az egyszerű boldogságot, megelégedést, problémátlan belenyugvást a dolgok folyásába és belekapcsoltságot emberek közösségeibe. Dolgok poézisét adja Thomas Mann, elbújva mögéjük, mert szégyelli egy kicsit ezt a szeretetét. Nemcsak természetes szeméremből, de azért, mert reménytelen mindig minden vágyódó szeretet, mert Mann tudja, amit az ő Lorenzo de Medicija csak halála órájában érez ki a Savonarola szavaiból, ezt: "Ich hör ein Lied - mein Lied - der Sehnsucht schweres Lied... Girolamo, erkennt Ihr mich noch nincht? Wohin die Sehnsucht drängt, nicht wahr? Dort ist man nincht, - das ist man nicht? Und doch verwechselt der mensch den Menschen gern mit seiner Sehnsucht." Ezt talán mindig tudta Thomas Mann és talán azt is, hogy ahogy ő szereti a dolgok egyszerűségét, úgy nem szabad őket szeretni, olyan vágyódva, olyan gyengéden és olyan megértően kiválogatva belőlük a legegyszerűbb egyszerűséget és a legtónusosabb közönségességet; hogy az egyszerű élet sokkal "érdekesebb", mint az ő vágyódva szerető szemei látják és nem értené meg ezt a szeretetet és sértésnek érezné azt. És ezért kell titkolnia ezt a szeretetét.
De objektivitás talán soha sincsen minden irónia nélkül. A dolgok legmélyebb komolyan-vevése mindig egy kicsit iróniás, mert valahol mégis ki kell pattannia, az okok és az okozatok, a sorsot felidézők és a felidézett sorsok nagy össze nem vágóságának. És minél természetesebbnek látszik a dolgok csendes rendje, minél hangsúlyozottabb az egyszerűségük és külső kicsiségük, annál igazabb és mélyebb lesz ez az irónia. Persze: ez csak a "Buddenbrooks"-ban van meg ilyen tisztán és egy forrásból eredten; a későbbi írásokban több fajtájú lesz a Mann iróniája, de a legmélyebb gyökere mégis ez a fájdalmas kiszakadottság érzése a nagy vegetatív természetes közösségből és a vágyódás a közösség után. Az új és másképpen ironikus tónust maguknak a vágyódásoknak tragikomikusan teljesülhetetlen volta és az izoláltság, a magában állás furcsa tragédiái alkotják, amikor az így élő ember valahol mégis megérinti az életet. Az élet - bár lényege most is az, "egyszerűség" marad - mindig bonyolódottabb koncepciójú lesz, minden fogalomból kisiklóbb, többféle tragédiákat hozó és a nem belevaló embereket mindig irgalmatlanabb nyomással a nevetségességbe kitaszító. Mann novelláiban és drámai esszéiben (alig lehet másnak mondani a "Fiorenzát") líraian szólal meg a dolgok poézise: vágyódások hangzanak az élet után és groteszk kiélezettségekben, fantasztikus egymással szembe kerülésekben hegyeződnek ki a nagy ellentétek. De éppen mert sokaságuk teszi az életet, nehéz egyet közülük kitördelni az egészből és különválóvá, az életet jelentővé tenni azt. Nehéz és csak epizódokban, tragikomikus kalandokban, groteszk helyzet pointekben sikerül és csak a karikatúráig, ha mélységesen szimbolikus karikatúráig is kihegyezett esetekben sikerül egészen. A legnagyobbakban, a legmélyebbekben nem lehet az esetet egészen és véglegesen kitépni a nagy közösségből és csak egyszer sikerül Mannak (Tristanban) mély iróniával formát adni az esetet a közösséggel összekapcsoló elméleti problémalátásnak, a legnagyobbakban és legmélyebben elgondoltakban (Tonio Kröger, Fiorenza) teória marad a teória és a dráma és a novella formáját széttépő. Csak a nagy epikában nem szorult rá épületének semmi elméleti kitatarozására, mert ott nem kell erőszakosan szimbólummá sűrítenie az élet mérhetetlenségét és nem kell egy helyzetbe foglalni akarni egy lejtőn lecsúszás lassú tragédiáját. És mégis csak most, csak hét évvel első nagy regénye után adta ki a rég várt újat, a másodikat.
A hasonlóság a régivel tűnik fel először. Ugyanaz a hang, ugyan azok a beállítások és hasonló embereknek hasonló sorsviszonyai. Egy család elhervadása: ez a tárgya ennek a regénynek is. A család, mint egység, mint a mindenfelől jövő sugarakat felfogó középpont a nagy életben, a keret és egy család életének kis eseményei, keresztelők, a gyereknevelés apró gondjai, a szülő életküzdelmei és életüket reprezentáló tette, az állomások, amikről meglátjuk, hogy haladt az idő és a család megy lefelé; és halálesetek és születések jelzik az élet lassú folytonosságát. És ugyan azok a jelei a hanyatlásnak: a méltóság, az élettel szemben való gesztusok, a "Haltung" átalakulásai. A naiv bizakodástól a tudatos stilizáltságig megy ez a fejlődés és itt már megvan a pusztulás csírája. Mert minden tudatos gesztus, minden pillanatban átcsaphat az ironikusba és minden csak ironikusan megcsinált már túlzott lehet és paródiája annak, amit képviselni kell neki - és innen már egy lépés van csak a "Haltung" elvesztéséig, a teljes dekadenciáig. Mert az élet: közösségekbe születni és kötelességeket teljesíteni és a dekadencia, ha meginog egyedül lehető voltuknak biztos hite, ha kérdések merülnek fel velük szemben, ha romantikus szépségek felé kell már őket stilizálni, hogy szépeknek lehessen látni őket, ha szépeknek kell már látni őket, hogy érdemes legyen értük élni. És minden kérdés izolálja azt, aki kérdez és minden stilizálás elválasztja őt stilizálása tárgyától és mihelyt megszűnt az összenőttség ember (vagy talán inkább: emberek közössége, család) és dolga között, elporladnak a kapcsok, amik még összefűzik őket és elsorvad az ember, mihelyt nincs dolog, ami az életet jelentené neki.
De ami ott egy lübecki patrícius család házában játszódott le és amiről - ha nem is volt kimondva soha - érezhető volt mindig, hogy az egyik szomszéd házban lezajlott már ez a tragédia és a másikban majd a következő nemzedéket fogja érni, azt itt egy kis német fejedelmi család élményein keresztül éljük át. És a regények anyagának különbözőségével meg van határozva a kettőjük formájának különbsége is és, erős bizonyságául a Mann mély artisztikumának, lehetetlen volna megmondani, melyik az ok és melyik az okozat. Mert beállíthatnám a helyzetet így: Mann ma novellisztikusabban lát, mint hét évvel ezelőtt; élesebben, pointírozottabban, absztraktabb kihelyezésével a helyzeteknek és az összeütközéseknek és ezért tárgya ennek a regénynek egy olyan család története, melynek sokkal lazábbak összefüggései környező világával, mint ott voltak és tipikussága csak elméleti, csak az, hogy tudjuk, hogy tipikus, hogy máshol is vannak ilyen esetek. De éppen ennyi joggal mondhatom ezt is: fejedelmi családról van szó és már szociológiai helyzete kiemeli azt a közönséges közösségből és fantasztikussá, irracionálissá, "érdekes"-sé teszi az életét; és a nagy távolság amiben kénytelen élni minden más emberi közösségtől szinte teoretikusan tipikussá teszi a közeledések és találkozások minden élményét, eseményszerűvé, novellisztikusan kihegyezetté. Ez a regény így sokkal összefogóbban megírott az elsőnél. Csak példaképpen mondom: két nemzedéket ad annak négyével szemben; erősebb önállóságúak az epizódok benne, bár egyszerűbb és egyvonalúbb a főmese; élesebb a különféle emberek egymástól különbözősége és kevésbé lényegüket felszívó az egésznek levegője. És ebben a hangsúlyozottságban gyengén modorosságok is mutatkoznak már, egy vonások túlzott élessége, szimbolikus hangulat-eszközök túl gyakori és nagyon is világos alkalmazása; de csak egy pár helyen és az uralkodó érzés az egyforma gazdagság mellett a nagyobb összefogottságé.
A "Haltung" a gesztus, csak jele volt a dologhoz való viszonynak az első regényben, itt az élet tartalma lesz. Mert az a hervadása az életnek, ami ott szemünk láttára fejlődik ki, hogy az emberek lassan-lassan csak képviselői lesznek annak, amik voltak valamikor, az itt a kezdet kezdete, a kiindulás. A fejedelmi hivatás csak szép gesztusokkal kísérni azt, ami amúgy is megtörténne, csak ünnepnapi hangulatot adni olyan emberi dolgoknak, amiknek közvetlen lebonyolításához ők nem szükségesek. A gesztus így elvált itt minden cselekvéstől és - absztrakció nélkül - életprobléma lesz belőle és mert minden hasznossági kérdés ki van küszöbölve belőle, merevebb élességgel van felvetve benne az élethivatások kérdése. Itt a gesztus, az élethivatás, a reprezentálás az élet tartalma. És Johann Albrecht fejedelem, aki még egy kicsit naiv bizalommal látta el "magas kötelességeit", két fiában megvan már egészen tisztán a hanyatlás két típusa. Albrecht, az idősebb, a tipikusabb, az okosabbik, aki átlát gesztusainak ürességén és céltalanságán és lenézi saját életét, belátva haszontalanságát és éppen így lenézi a másik életet, azt, amit nem ismer és nem ismerhet. És nyugodt gőgösséggel enged át minden kötelességet öccsének, Klaus Heinrichnek és visszavonul és el fog tűnni az életből, mintha sohasem élt volna. Klaus Heinrich még kötelességnek érzi "magas hivatását", de ebben a kötelesség érzetben mennyi már a betanult, a teoretikus, a csak dekoratív, a saját dekoratív hatásának, ha naiv tudatossággal is, de tudatosan való kiélvezése!
És a kötelességteljesítés itt, különös iróniával mélyítve el a Mann alapproblémáját, még jobban izolálja talán az embert az élettől, mint annak elmulasztása. A gesztusban-élés külön élet lesz, leválik a rendes életről és nem lehet többé helyreállítani az egykori egységet. Albrtecht rezignál az egész életére - és talán ezért nézi le olyan mélyen örök ürességre ítélt gesztusait. Klaus Heincrich életének legkeservesebb eseménye egy fiatalkori kísérlete volt, amikor el akarta dobni emberektől elválasztó gesztusát és ha csak rövid időre is, belevegyülni a többiek életébe, olyannak lenni, mint amilyenek ők. Fájó kigúnyoltatás e kísérlet eredménye: a gesztusban pompázók gesztusban-élésre ítéltek egyszersmind, a kegyetlen élet visszakényszeríti őket sorsuknak rendelt ragyogásukba. Christián Buddenbrook elpusztult még abba, hogy nem érezte már magára kényszerítőknek a hagyományokat, amikbe beleszületett és bátyját, Thomast megőrölte, hogy ellenkező ösztöneire rá akarta és rá bírta kényszeríteni őket. Ebben a világban még küzdelem sem lehet, eltűnik, semmivé lesz, még csak komikus figura is alig, ki akar mozdulni születése előírta pályájából.
Klaus Heinrich ismerni szeretné mégis az életet. Pillantásokat szeretne vetni bele és finom iróniával megrajzolt tragédia, ahogy mindig erősebb lesz benne - "magas hivatásának" kötelező ereje és gyengébb a kedv és az erő a kirándulásokra az élet felé. És akkor megjön a csoda, a nagy véletlen...
Ez a regény nemcsak belső technikájában novellaszerűbb az elsőnél, de meséjében is. Ott minden egyszerűen és tipikusan szürke volt, itt a döntő esemény színesen, novellisztikusan irracionális. Egy beteg amerikai dollárkirály telepszik le a kis fejedelemségben és Klaus Heinrich beleszeret a milliárdos lányába és elveszi és az öreg úr száz milliói finanszírozni segítik a tönkremenőben volt államocskát. És csodálatos a Thomas Mann nagy epikus ereje, amivel meséjének ezt a novellaszerűségét leküzdi, elveszi véletlen, meglepetésnek ható voltát, beleolvasztja egyszerű eseményeinek egyszerű menetébe. A kapocs: az élmények közössége. Az öreg milliomos is már a második nemzedékből való, a hanyatlóból, akinek nincsen már igazi hite abban, amit csinálnia és mutatnia kellene és azért van Európában, mert ezt nem bírja tovább. És a lánya ugyanabban az izoláltságban él, mint Klaus Heinrich és ugyanaz a vágy hajtja belepillantani az életbe és megismerni azt és ugyanaz a kényszerűség kergeti vissza magányosságába. És ahogy Klaus Heinrichben hidegen ható dekoratív mozdulatok és barátságos unottan érdeklődő szavak a forma, amiben megmaradni élethivatás lesz számára, úgy neki az ironikusan intellektuális szemben-állás minden dologgal. És oly erős benne e forma szükségességének érzése, hogy ha mindig ironizálja is a nem szellemes és így védekezni nem bíró Klaus Heinrichet, nem is kívánja tőle, hogy védekezzék mert ez csak neki formája, Klaus Heinriché más, az nem szorult rá arra, hogy szellemes legyen és gyorsan gondolkodó.
De ez az egymást megértő és megbecsülő közeledés hideg maradna mégis csak epizód mind a kettőnek életében (mert a lány nem hiszi el, hogy Klaus Heinrich igazán szereti őt és egy Klaus Heinrich csak nem lehet örökre reménytelenül szerelmes!), ha nem tárulna fel előttük mégis annyi az életből, amennyit megismerni nekik lehetséges. És a kapcsolat itt még erősebben veszi el az amerikaiak szereplésének novellisztikusságát, mert éppen a fantasztikusan valószínűtlen része lényüknek - az óriási vagyon - lesz a kapcsolat. Klaus Heinrichchel megérteti az országocska egy minisztere, hogy milyen a pénzügyi helyzet, hogy mit jelentene az ő házassága és mennyire kívánja és várja azt a nép, az ő szeretett, lojális népe. És Klaus Heinrich komoly lesz és "magas hivatás" lesz és gesztus első és egyetlen mély érzéséből, De a lány emberibbnek érzi azt, ami benne történik minden régebbinél és közelebb magához és kevésbé hidegnek és elutasítónak. És most nemcsak otthon tanul államháztartástant Klaus Heinrich, hanem a lányt is tanítja és a nemzetgazdaságtani könyvek hozzák meg azt a közeledést, ami után Klaus Heinrich annyira vágyódott. És nemsokára a boldog országocska boldogan üdvözli a boldog jegyeseket és az apó pár száz millió márkát fizet ki a kis ország tömérdek adósságából.
Mégis: ebben a végben van valami, ami bánt egy kissé és talán érdemes közelről megnézni, hogy mi ez. Azt hiszem az, hogy anyagban más mint a többi része a regénynek. Az emberek dekadensebbeknek vannak látva, semhogy egyszerűen bele lehetne nyugodni egy boldogságba, egy boldogság perspektívájába. A regény menete egy lejtőn vitte lassan lefelé a sorsokat követő tekintetünket és a vég egyszerre megállítja azt; pedig mozgása ellenállhatatlanul siklik a regény által megindítva lefelé és most egyszerre nincs tovább. A vég útjában áll annak, amit a regény megindított. És tempóban is más a többinél. Annak mindnek, mondottuk már, a lassúság, az alig észrevehetőség volt a tempója, a természetes növésé és hervadásé. Most hirtelen új fordulat következik be és új fordulatok lehetőségei vannak felvetve, pedig e regény azt kényszerített látnunk, hogy csak várt dolgok történnek mindig és nincsenek uj fordulatok és lehetőségek, csak régieknek lassú kibontakozásai. A Mann epikai technikája nem tűri meg ezt a hirtelen befejezést (még ebben a kiélesítet és koncentráltabb formájában sem). Itt a természetes vég csak lassú átsiklása a homokszemeknek a homokóra felső részéből az alsóba lehet; nem is kell vég talán, mert mindennek menete - "Tempo ist Richtung" idézi egy német tiszt szavaként egyszer Kipling - amúgy is kényszerűen megmutatja a véget. Az új regény befejezésében egyszóval Mann nem volt képes leküzdeni meséjének novellaszerűségét.
De a befejezés gyengesége csak a véget gyengíti és nem hat ki emlékezetben az egész regényre. Mann monumentalitása látásának nagyszerűsége és nem kereteié, nem elgondolásaié. Azaz, hogy azoknak nagyszerűsége csak utólagos, csak ezekből nőtt, ezeknek gazdagságából táplálkozó. Ez a nem programszerű és nem akart adta meg első regényének legmélyebb tipikusságát, minden időszerűségen túlemelkedő általánosságát. Ez nem engedi meg, hogy a másodikat "érdekesebb" meséje és alakjai és helyenként modoros megírása közönséges "érdekes" regénnyé alacsonyítsák, ami elveszítené nyomban értékét, mihelyt ez az "érdekesség" egy kissé megkopna. Mann írásai sohasem hatnak egészen újaknak, sohasem érezzük olvasásukkor azt, hogy még alig száradt meg a tinta, amivel írva lettek. Az ő írásaiban megvan még a már kiveszőben lévő polgári patrícius előkelőség: a szolid gazdagság lassú mozgású előkelősége.