Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 21. szám · / · Móricz Zsigmond: Sárarany

Móricz Zsigmond: Sárarany
- Regény - (Folytatás)
XII.

- Eszel?

- Nem kérek.

- Akkor feküdj le.

A gyerek gyorsan felállt s hozzáfogott vetkőzni. Annyi volt az egész, hogy levetette magáról a fekete kis kabátot és kihúzta a gatyakorcából az ingét. Akkor bement a hátulsó házba és várt, míg az anyja megbontotta a nagy ágyat. Ott hál az anyja ágyában, lábtól.

Az ágyban felült, összekulcsolta az ujjait s az anyja segítségével elmondta az imádságokat. Akkor gyorsan bebújt a lepedő alá, nem mintha fázott volna, hanem mert el akart bújni; elvackolódott s kis idő múlva szabályosan lélegezve elaludt.

Az anyja elnézte egy darabig; aztán a másikhoz lépett s azt igazgatta el a bölcsőben.

Könnyet törült ki a szeméből s leült az asztal mellé, amelyen ott állott a kislángú, magas talpú petróleumlámpa.

Egy ideig bús arccal bámult maga elé, aztán egyet gondolt, felállt, a komódhoz lépett és kihúzva az alsó fiókot, kiszedett belőle holmi fótozni való fehér ruhát.

Varrogatva várt s hallgatta a falon függő rózsás óra kattogását.

Éjfélre járt az idő, mikor lódobogást hallott. Megjött az ura.

Míg a férfi a lovat bekötötte az ólba, ő nagyokat sóhajtva melegítette meg gyors csutkatűzön a vacsorát.

- Jó estét! - köszönt be vidáman a férfi.

Erzsi rávetette nagy komoly szemét, aztán elfordította. Bántotta, hogy az urának olyan ragyogó az arca, mikor az ő lelke a halál szomorúságával van tele.

Dani az első pillantásra megérezte az Erzsi lelkét. Mintha jeges vízbe bukott volna hő testével.

Hát még most is így van? - mondta magában s roppant elkedvetlenedett. Nehéz, nyomott érzés telepedett a mellére s amint leült a fehér asztalhoz, tűrhetetlennek érezte ezt az állapotot. Ő odakinn régen elfelejtette, mi volt idehaza. A jövés-menés-mozgás, az emberekkel való találkozás, a pillanatok új, meg új benyomásai, a tervek, az ésszel való munka mind elvonták a figyelmét arról az egy dologról, amely neki a változatos, forgalmas élet közepette egynek tetszett a sok közül, de idehaza az asszonynak egyetlen volt: az egész élet volt.

Dani visszaidézte az emlékébe, hogy is ment el hazulról és megérezte azt a szótlan feszültséget, ahogy elváltak. És íme most ugyanabba pottyan bele.

Valóságos düh fogta el, az asszony ellen,ezért a rettenetes szívósságáért. Hát soha sincs vége a házi haragnak? Hát sohase akar már megbocsátani, elnézni valamit ez az asszony. A könnyen fellobbanó, könnyen felejtő férfi dühös keserű szemeket vetett a fagyos, rideg asszonyra. Szeretett volna patáliát csapni, földhöz verni valamit, szerette volna megmarkolni s megrázni dühében az asszonyt. Valami retteneteset csinálni. Csak segítene. De a belső érzése azt diktálta, bírja le magát s szelídséggel próbálja az asszonyt megbékéltetni. Ám ahhoz sem volt ereje, hát tehetetlen haragja gyötrő szomorúságba csapott át.

Hunyorgó szemel bámult a lámpa lángjába s ahogy eléje tette az asszony a tányér ételt, szórakozottan falatozott belőle s megrágatlanul nyelt el egy-egy húsdarabot.

Egyik sem szólt semmit.

Bementek a szobába. Az asszony elfújta a lámpát, a sötétben levetkezett, lefeküdt.

Dani ott állt a szoba közepén s olyan keserves zsibbadtság fogta el, hogy mozdulni sem bírt. Úgy érezte, elvesztette az erejét; lankadt volt és rettenetes fáradt minden tagja.

Végre megmozdult. Leült az ágya szélére, lehúzta a csizmát. Egészen levetkőzött.

Akkor átment a feleségéhez. Esténként mindig hozzá szokott feküdni egy kicsit, csak épp hogy hozzásimuljon, hogy megcsókolja, a melegét érezze. Mert úgy szerette ezt az asszonyt, nem tudott nála nélkül élni. El sem tudta képzelni, mi volna, ha nem volna vele. Ő volt neki az az egészséges, erős lelki talaj, amelyben bízott, amelyen állt, amelytől az erejének mindennapi fölfrissülését kapta.

Az asszony, mintha kígyó ért volna hozzá, összerándult s felugrott, felült.

- Menjen, menjen! - lihegte gyűlölettel. - menjen az ágyára.

A férfi megbénult. Lehetetlen legyőznie ezt a makacsságot? Vér tolult az agyába s ökleit befogva kivágta karját.

- Erzsi, vigyázz! - mondta rekedten. - Vigyázz. Baj lesz.

Az asszony mereven ült.

A férfi erőszakosan levetette magát mellé s elnyújtózkodott az ágyban, hogy az majd leszakadt.

Az asszony reszketett a haragtól, a gyűlölettől.

Dani fél karral átölelte s az asszony hiába próbálta ezt lefeszíteni magáról.

- Piszok! - mondta az asszony.

Dani egyet nyelt.

- Mint az egész fajtája! - lihegte újra az asszony.

A férfi végig összerándult.

- Az a komisz, fecsegő apja!

A Dani karja kinyílt a megijedéstől s ő maga szinte megdermedve várt. A szíve nagy sebére csapott az asszony.

- Az mer valakit tetvesnek mondani? ...A ronda. A gazember. A piszok. Annak tetves az én apám?

Dani megsejtette, hogy az apja már megint mondott valamit keserűségében, amin ezek újra elrágódnak egy esztendeig.

Az asszony gyönyörűséggel érezte, hogy most a szívét marcangolja az urának s lihegve, gyűlölködve folytatta.

- Egy házfedelet nem tud megcsinálni, a kontár? Piszkolódni tud?

- Hagyj békén, Erzsi. Már megint az a házfedél?

- A nyomorult!... Tetves az apám?

- Az hát! - vágta oda Dani s a sötétben szinte világított a szeme.

Az asszony elhallgatott.

Dani leszállt az ágyról. Ott állt meg előtte mezítláb a jó hűvös tapasztott földön.

A homloka majd szétcsattant.

- Nyomorult élet, nyomorult élet! - tört ki az asszony s arcára tapasztott kézzel hangos, jajos sírásra fakadt.

- Nyomorult fajzat!... Óh Úristen, óh szent szűz! Mi lett belőlem, mi lett belőlem! Ó én boldogtalan ezen a világon. Mikor nem voltam kénytelen vele! Rajtam minden átok, mert magam választottam magamnak. Lehettem volna olyan ember társa, aki isten-ember előtt erős. Ott boldog, ott egyetlen lettem volna. Földi mennyország lett volna az életem, földi paradicsom. De mi lett belőlem, jajjajjaj mi lett már én belőlem. Egy futóbolond lábakapcája, egy piszokfajzat cégére.

Dani úgy érezte az ujjaiban, hogy rögtön meg fogja fojtani ezt az asszonyt.

- Ó én esendő, veszendő. Farkasok közé került áldozati bárány. Akire készen tartják minden perben a kést, hogy szívébe mártsák...

A Dani karja ismét lelankadt.

- Te! - kiáltott rá aztán a felesége természetesebb hangon, közönségesebb dühvel. - Mondd meg az apádnak, hogy fogja meg a nyelvét, mert baj lesz.

- Erzsi!

- Utálatos vén dog.

- Nem bír már a föld alá bújni! - hördült fel a férfi, az asszony szemébe vágva a szülői átkot.

Erzsi elhallgatott. Befelé fordult.

Sokáig voltak így síri csöndben. A férfi kimeredten állt a fekete sötétben. Az asszony elbágyadva, hogy kiadta az indulatát.

Jó negyedóra múlva az asszony elhanyatlott s hideglelősen húzódott össze. Meztelen karjára felhúzta a lepedő takarót.

- Én fogom kitaposni belőle a lelket! - üvöltött fel egyszerre, váratlanul a férfi, akiben most érett meg kitörésre az indulat. Meg az anyámból! abból a vén szipirtyóból. Minek szült, minek nevelt fel erre az átkozott életre? ...Élet ez? Pfuj! Küzdelem, undorodás. Élet ez? A réti farkasnak is öröm, ha hazamegy a vackába, a párjához. Nekem ez a kínhalál. Nekem itthon kell elszenvednem a hét bűn minden poklát.

Az asszony megint megkeményedett. Összeszorította a fogát, összevonta erős szemöldökét s jegesen hallgatta a káromkodást.

- Óh én megátkozott! - hörögte a férfi, hogy majd belecsattant a torka. - Óh én átok alatti! De én vagyok az ok! Nem vagyok férfi, nem vagyok ember. Ha az volnék, nem kellene asszonybeszéddel kínlódnom, akkor egy szó nélkül is tisztelne mindenki. Legjobban a feleségem. De rongy vagyok, sár vagyok.

S két ököllel retteneteset ütött a fejére.

És mint bunkócsapásokkal kezdte verni, döngetni a koponyáját.

- Bolond! Bolond! - kiáltott fel, ugrott fel a felesége s lefogta a karját.

Az ember szédelegve hagyta magát s üregeiből szinte kiugró szemekkel meredt el a sötétben.

Az asszony teste iszonyúan reszketett.

Hangos zokogásra fakadt.

- istenem, Istenem! Micsoda élet! Milyen iszonyú élet! Így kell nekem, ilyen emberrel kell nekem élni!

Arcára tette a kezét s odaroskadt az ura válláról az ágy szélére és sűrű könnyhullatással sírta ki magát.

A férfi támolyogva állt és várt, ész nélkül.

Végre odaroskadt a felesége elé, odatérdelt elébe, s ölébe tette a fejét, azzal maga is könnyekre fakadt.

- Mért nem lehet egy szóval megölni magát az embernek... De örömest adnám ezt a rongy dög testet a férgeknek...

Az asszony a fejére hullatta sűrű könnyeit s az urának rettenetes fájdalmú szavaira fel-fel nyilallott a sírása.

Végre megenyhült, megszánta vívódó urát. A fejére tette a kezét s hosszú szünetek után tovább-tovább simította két tenyérrel a fejét.

- Ilyen élet, ilyen élet!... susogta.

- Azért van, - kapta fel a fejét az ember, - mert szeretjük mink egymást Erzsi. Mert majd meghalunk mi egymásért. Ha nem szeretnélek, bánnám én, ha akármit is szenvedsz? ...Bánnál te engem, ha nem szeretnél?...

Az asszony újra sírt.

Az ura hirtelen átölelte a derekát s olyan szenvedélyesen ölelte magához, majd elmállasztotta. De már az asszony nem bánta, elvesztette öntudatát.

Amint átölelkezve lefeküdtek, a gyerek az ágy lábában keserves sírással hirtelen kitört. Fájdalmas, zokogó, megcsukló sírással ijesztet rájuk.

És a szülők rettenve, benyilalló ijedtséggel figyeltek rá. S a lelkiismeretük robbanva támadt fel. És halálig szégyellték magukat a gyerek előtt, akinek mindezt végig kellett hallgatnia.

És ráadásul tisztán tudták, hogy nincs olyan jól elintézve a nagy per közöttük, mint régebben, az ilyen viharos összetűzések után. Hej, kigyógyíthatatlanul heves már a mély seb, amit annyi fajtájú kín vérez. S csak egy kevés elzsibbadást éreztek, de szomorú szívük megrángott, a másiknak gyötrő sajgását sejdítve.

(Folytatása következik)