Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 21. szám · / · Móricz Zsigmond: Sárarany
Egy nagy kapu előtt állította meg a lovát s leugrott róla.
Hogy belső izgatottságát legyőzze, nagyot nyújtózott s nagyot ásított. Aztán kissé elmosolyodott, megcsóválta a fejét.
- Majd meglátjuk, - mondta, - hány zsákkal telik. Még semmi sincs az iszákba!
Bevezette a lovát maga után a kis kapun s odabent a szép virágos udvaron, ahol üveggömbök csillantak meg a gyorsan leszállt esti sötétben, megkötötte a kiskerítéshez. Azzal maga fölment a lépcsőn az üveges, virágos, vadszőlő befújta a tornácra.
Sötét volt ott s nem mert lépni, ismerte a lakást, tudta, hogy telis-tele van csecse bútorral. Nem szeretett volna valamit fellökni.
- Jó estét! - kiáltott be hangosan s levette a köszönéshez a kalapját.
Egy perc múlva lámpa világított ki a belső szobából a pitvarba, onnan a tornácra. És Dani meglátta, hogy egy szőnyeges hintaszék előtt áll. Örült az eszének, mert ha még egyet lép, biztosan felrúgja ezt s vele a kis asztalt... Micsoda szeleverdi asszony ez a kis ügyvédné!
Szolgálólány hozta a lámpát, utána a szép fiatal asszony jött ki.
Dani rögtön kihúzta magát és elfelejtett minden gondolatot, amin eddig évődött, csak gyönyörűséggel nézett a szép zsidóasszonyra.
- Jó estét kívánok! - ismételte meg a köszönést derült nyugodtsággal. - itthon van a tekintetes úr?
- A kaszinóban van! - felelt a fiatal hölgy s nagy kíváncsi szemeket vetett a szép parasztra. - Miért keresi?
- Dolgom volna vele, - billentette oldalra a fejét elmosolyodva Dani.
- Nem kiskarai maga? - kérdezte az úrhölgy.
- Az volnék én.
- Hiszen maga Túri Dani.
- Azt se tagadom.
- Hát akkor jó estét! Üljön le. Jön az uram mindjárt... Most fektettem le a babát.
Leültek a tornácon. Az asszony a hintaszékbe süppedt, Dani egy karszékre ült a szemközti nagy ebédlő asztal mellett.
A nagy lámpa éles, sárgás fehér világa roppant előnyösen színezte az asszonyka bőrét. Dani szinte meglepetve nézte. Voltaképpen ma először vetette szemét igaz figyelemmel úriasszonyra. Ez eddig olyan idegen és messze lévő volt neki, hogy fölöslegesnek tartotta a kíváncsiságot is. De most, hogy megütötte az orrát az erős parfüm, a heliotróp ismeretlen illata, valami szokatlan testi izgalom gerjedt föl benne. Az, amely ma már többször megzavarta; a pesti szép úrinők illata ez... Biztosan ilyenféle asszony a grófné is, de persze hogy ezerszer szebb!...
A hölgy megérezte a parasztember megilletődését s nem vette rossz néven.
- Mi újság maguknál, Dániel gazda? - kérdezte tőle s egy kissé zavarban volt, mert nem tudta, miről fog beszélni ezzel az emberrel. Ismerte Danit, tudta, hogy gazdag és hogy értelmesebb a többinél de azért fogalma sem volt róla, micsoda témát vethetne föl neki.
Dani nem sietett válaszolni, gyöngén vállat és szemöldököt vont s újra elmosolyodott. Jól állt a mosolygós kifejezés erős vonású, telt férfias szép arcán. Bizalmas nézésű kifejezés teljes kék szeme csillogva legelészett az asszonyon s néha szinte felöklelt, átfúrta a dús, csipkés pongyolát. Az asszony már szinte zavarba jött. Nagy sötét szemeit, amelyekben az ifjúság gyermekded önkéntelensége s a nagy intelligencia megértő okossága vegyült, fölvetette a plafonra s ezzel egészen kiszolgáltatta magát, duzzadó, fiatal csókos szájú, májpuha s finom bársonyarcú, omló vonalú szépségét a nézőjének. Dani az első perben szinte megütközéssel leste, de asszonyértő szeme rögtön beletanult, hogy kell nézni az idegen kincset: az úri nőt.
S gyorsan kigyúló vére egy perc múlva már szinte rohanvást zuhogóhoz ért. Ím itt előtte, egy karhosszra az a nő, akire ma gondolt s mégis olyan távol, hogy lehetetlen elérnie. Megsejtette azt az undorodást, amely elfogná ezt az asszonyi állatot, ha ő hozzáérne kézzel...
El kellett fordítani neki is a szemét, körülnézett a pazar tárgyakon, amelyeknek a rendeltetésével nem is volt tisztában.
A szép hölgy megtalálta a témát.
- Hallja! - kiáltott fel, megörülve a gondolatnak, hogy van miről beszélni, - haragszom ám magára.
- Rám? - mosolyodott Dani.
- Magára bizony. Szépeket hallottam róla.
- Rólam?
- Mondtam is mindjárt, hogy csak kerüljön elébem a Dani, majd adok én.
- Itt vagyok! - szólt Dani s derűsen várt; az asszonyka fölényesen, magasról leereszkedően beszélt, ahogy a komoly idegen gyereket, a parasztot szokás leckéztetni.
Dani nem volt többé izgatott. Megkezdődött az asszonnyal való összetűzés. És ez neki gyönyörűség volt, mint mikor a komondor játszik a cicával.
- Szép! Hát maga gyűlöli a zsidót? - szólt a hölgy.
- Én? - mondta Dani megütődve, mert esze ágában sem volt effélére gondolni valaha. De aztán eszébe jutott, hogy biztosan Farkas Danival téveszti össze az úrnő; evvel a habókossal, aki egyre azt hirdeti. Nem tiltakozott a vád ellen, nem tartotta férfiasnak, fölvette a heccet.
- Azt mondták magáról, haragszik a zsidóra, - folytatta a hölgy.
- Nem jól mondták azt, - mosolygott Dani, azzal a közvetlen felsőbbséggel, amire a férfierő emeli az okos embert a nővel szemben s amely játékká teszi előtte a vitát.
- Hát nem? Nem haragszik rájuk?
Daninak hamiskodó ráncok gyűrődtek a szeme sarkában.
- Nem mindenre!... Csak minden másodikra.
- No ja, - szólt az asszonyka bájos okossággal - nem mindenre, ugye? A jókra nem, csak a svindlerekre?
Dani vidám szemmel ingatta meg fejét.
- Nem úgy válogatom én azt.
- Hát hogy?
- Hát... - s eltörülte szép gesztenyeszín nyalka bajuszát, - aszerint, hogy amelyik csipkés nadrágba jár, arra nem haragszom.
A hölgy először nem értette. Álmodni se mert volna ilyen tiszteletlen célzást.
- Csipkés... milyen csipkés? - mondta.
Dani sunyin mosolygott.
- Ahhoz már nem értek, melyik a szebb, a horgolt-e, vagy a kröplizett.
Az asszony arca lángvörös lett.
Elértette a szemtelen tréfát s majd elsüllyedt a szégyentől a parasztférfi előtt. De a másik percben ellenállhatatlan kacagás fogta el, úgy, hogy alig bírt magával. Két szép gömbölyű fehér karját kitárta, hogy a csipkelebeny visszahullott róla, hanyatt dőlt és kacagott. Dani az éhfarkas mohóságával nézte, faldosta a rengő, játszó, gyönyörűséges idomok habzását.
A hölgy kétszer-háromszor újra kezdte a kacagást. Szép fehér, szabályos fogai kicsillogtak, kékes-fekete haja kissé meglazult, fehér homlokába hullott, nagy pilláin egy-egy könnycsepp rezgett, mikor végre szembenézett a férfival.
- Hát Danika, maga szereti a zsidóasszonyokat?
- A szépeket.
- Engem is!
- Magát? ...Magáért, nagyságos asszony, magáért egy hétig elcsüngenek kötélen.
Az asszonykából újra kitört a csiklandós, harsonás kacaj.
- De azért nem lenne a kedvemért zsidó?
- Lennék én még Krisztus is!
- Mi? Az olyan nagy áldozat volna magának?
- Hát hiszen a zsidók feszítették meg a Krisztust, nem a Krisztus a zsidókat.
Erre újra kitört a kacagás az asszonyból.
- Jaj Dani, Dani - mondta végre, - hogy találja ki maga az ilyeneket. No hallja, maga jobban udvarol, mint...
Ebben a percben megjelent a férje a tornácon.
- Mi az, mi az! - kiállotta, - mi van itt?
- Na hát ilyen ember nem létezik több, - ugrott fel az asszony s hozzá szaladt, - mint ez a Dani bácsi.
- Igazán? ...Áh, Túri uram? ...Príma ember!
Dani felállt s odább taszította parasztosan a széket. Aztán elnézte az asszonyt, meg az urát, amint puhán, könnyedén átölelték egymást. Olyan könnyű mozdulattal pihent az asszony fehér keze az ura vállán, mintha egy fehér rózsa esett volna oda. S olyan lágyan lehelt rá a vöröses bajszú, húsos arcú férfi egy kis csókot arra a kézre, mintha nem is érintette volna. És mikor épp ilyen könnyedén, lepkeszárny módra csókolták meg egymást, Dani tisztán megérezte, mi az az elérhetetlen valami, ami hiányzik az ő asszonyaiból, az ő szeretkezéseiből: ez a ruganyos puhaság, ez a lágy érintkezés. A tűz legyezése, a test testetlensége.
Nem is hallott semmit a beszédből.