Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 21. szám · / · Ady Endre: Portus Herculis Monoeci

Ady Endre: Portus Herculis Monoeci
(Vallomások és tanulmány)
I.

Hellász istenei már vidáman kockáztak, s így isten-őseiknek méltó fiai voltak ők, mert ez az egy mégis csak isteni: játszani, hogy nyerjünk vagy halljunk. Én ma is szeretem még a szerelmet, de a szerelem póriasabb eredetű a játéknál, izzadságos és muszáj valami az emberiség élet-szerződésében. Szentebb indulat nincs, mint a játék s úgy gondolom sokszor, hogy szépen halni csak a játékos ember tud, aki különb urat is látott már, mint a Halál. Mert a Vak-sors különb egy kicsit s aki a Hazárdot párbajra hívja, hasonló a telhetetlen világbajnokhoz, kinek nincs már méltó ellenfele. Minden játékos-ember: világbajnok, aki legyűrte az Életet, Csókot, Hírt, Örömet és Halált és a világtitok síkos porondján önmagával csap össze. Aki játszik, az túl van valláson és filozófián s egy-egy Atlaszként egy-egy darab eget támaszt, hogy ránk ne szakadjon. Különben az istenek már Hellász istenei előtt ezt tehették: beleunva a teremtésbe, szerencse-játékot játszottak egymással. Egy-egy darabnyi, tavaszi, kék ég, öt-hat szemhatárnyi, csillogó tenger s más efféle nagyszerűségek voltak az aprópénz-tétek. Egy villanásnyi jó sors, egy nászéjszaka, mely nem józanított és nem fárasztott, tíz-húszezer évre járó hírnév voltak a polgári, szolid játék tételei. Nem tudom voltak-e nagy játékok is, de úgy sejtem, hogy voltak és világ-erők nőttek és rokkantak egy-egy játék végén. Ki tudja, hogy az ember nem azért szomorú és tudatlan-e s az élet nem azért ködös és ostoba, mert volt egyszer egy pompás, de kártyás isten, aki elvesztett egy gigászi játszmát?

De jöjjünk közelebb a Földhöz és magunkhoz s álmodjunk töprengve arról, hogy vajon volt-e Babilon idejének Montekárlója? Tudott-e igazán isten és isteni lenni az ember akkor, amikor Babilon lángja körül röpdösött, csapongott az ember voltával, csak ember voltával, elégedetlen kultúr világ. Miénk-e egészen az Ördögnek, a bölcsességnek, a nyomorúságnak, izgalomnak, túl-életnek és túl-halálnak ez a kitalálmánya? Szeretném, ha a miénk volna, egészen a mi kultúránké, mert belőlünk vétetett, a mi bölcsességünkből, nyomorúságunkból és sorsunkból. De hiszen bölcsessége és sorsa mindig volt a világnak, még mielőtt az ember megjelent volna e földi tereken. Azt se tudjuk, nem vagyunk-e olcsó kártya-lapja egy nagy játéknak, melyben a mindenség legmilliomosabb naprendszerei a partnerek. Ösztönöm, ösztönünk súgja, hogy a végtelen és zavaros valóság egy nagy jeu s hogy aki játszik, az az istenektől, a legelőkelőbbektől, jussolt.

Szitkozódva és hevesen csodálkoznám, ha én Montekarlóban nem volnék otthon s ha Nizza csak olyan vágyam volna, mint amilyet ezrével szülök és ölök naponként. India, Japán már békén vakulhatnak meg saját mese-csillogásuktól, engem már, haj-haj, bajosan vagy sohasem fognak látni, pedig tudom, hogy nagyon vártak. Senki se megy arra, amerre akar s boldog az, aki karácsony havában, végtelen hómezőben, négy fekete ménnel a szánja rúdjánál, eltéved az esti, téli ködben. Megáll, tudja, hogy eltévedt s tudja, hogy úgyse járt sohase biztos úton, hideg van, lovai melegénél próbál még melegedni egy utolsót és megfagy. Régi-régi vízióm volt ez, egy újféle Böcklin-kép lenne belőle, ha megtudnám csinálni s a címe talán ez: "Most már látom az utat." Benyargalunk fekete paripákkal a fehér, úttalan életbe, mert fehér az élet és úttalan, és az utat csak akkor látjuk feketedni, mikor utolsót buzog az agyunk.

És hiszem, hogy minden halottnak fagyott szemeire rajzolódik, - régi babona ez -, akihez és ahova nem érkezhetett el s igazi élete, melyet senki sem élhet s ő sem élhetett. Menjetek tehát embertársaim, felebarátaim, testvéreim, repüljetek megeresztett gyeplőkkel bármerre, mert úgyis mindig máshova mentek, de néha álljatok meg. Álljatok meg, ahol meg lehet állni, ahol az isten-rokonság kitör belőletek s várjátok be egyetlen méltó ellenfeleteket, önszemélyeteket, aki a Véletlen követe vagy talán maga a Véletlen. Szeressétek azokat a meleg szállásokat, melyeket a Sátán leshelyeinek vall az emberi, szomorú butaság, gyávaság vagy hipokrataság. Ezek, mert ezek szent helyek a nagy hómezőn, az eltévedés országában, mely Létezésnek is neveztetek s ezek, mert ezek által példálózik a Létezés, melyet az Élettel gyermekesség volna összetéveszteni.

Szeretni kell a Hazárdot, a Véletlent, a Vagy-vagyot, mert ha van világszellem, mi csak ez alaktalan, szent alakjában tapinthatjuk és foghatjuk föl. Éreznünk kell, hogy elszabadult koldusok vagyunk, isten-faj lerongyoltjai, talán egy játék-veszteség áldozatai, akiknek játszaniuk kell. És aki játszik, nem egy bankkal s nem egy másik gazdag vagy szegény Lázárral játszik, de avval az Úrral, akinek keblébe a Biblia Lázárja költözött.

*

Lázár-magam mindig imádkozó kedvvel vágtatok a fényes Paris-Lyon-Mediterrané legfényesebb és leggyorsabb vonatán le-le Délre. Zsebemben Habert főtitkár úr, egy igen nagyúr, kegyelméből az első osztályú, ingyért kapott tour-retour jegyem s bensőmben az isteni fatalizmus. Poggyászomhoz számíthatnám a neuraszténiámat is, de ez voltaképpen se nem súly, se nem ruha, csak az igazi élés térdszalag-rendje. Kevés arany, még kevesebb bankó, egy két bolond játék-terv, sok szomorúság és keserű, rossz vágyak. Így szoktam menni a helyre, melyet régi, görög szemek fedeztek föl a mi számunkra s mely rómaiul Portus Herculis Monoecinak hivatik. Monacóba tehát, Montekárlóba, Károly fejedelem híres hegyére, melyen ékeskedik az a nevezetes palota. Édeskés, de belül Minotaurusz, cukrász - egy - építhette, de Sátán - gondolhatta ház, mely a Hazárd Szent-Péter-temploma. Így szoktam leérni a Rivierára, melynek - ma már automobil-bűzös - útjait, sajnos, jobban kezdem ismerni az érmindszenti dűlőutaknál. Mert Érmindszenten csupán létre hoztak s rám bízták, hogy megszülessek és én vendégfogadó után néztem, ahol megszületni s gondolkozni lehet. Montekárlo nekem az az életvendégfogadó a hajrás bizonytalanságban, honnan már megsejtem a célhoz érést, az utat, az utat, mely rögtön megtetszik előttünk, ha már nem hajthatunk rá. És aki szerelmes és gyógyíthatatlan, jöjjön ide a kedvesével és aki már nem fél a Haláltól, jöjjön ide szépen, elszántan, isten-módon, az is.

*

Ha valahányszor megint belépek e legőszintébb bankjába e világnak, többet érzek, mint a szentek-szentjében valaha is érezhetett a legszentebb főpap. Óh, ma már nem a pénz, a Pénz, miatt, mely nekem ma sincs és sohase lesz s melyet már kezdek kifigurázni, mert nem is olyan minden. Sokat lehet vásárolni e drága eszközzel, de minél jobban, kényelmesebben esik a keze-ügyébe valakinek, annál jobban eltávolítja e valakit önmagától. Cinikus, vén gazember iparkodnék lenni mostanában s nem titkolom, hogy van is egy kis tehetségem hozzá, de a pénz, a Pénz, gyomron talált. Kell, mert kell, kell, mert nem rossz, kell, mert mások őrülten szeretik, de például már szép, igazán szép verseket se tudnék róla írni. Azonban az nem poétaság és nem poétáskodás, hogy a legszebb kacagás a világon a pénz, a Pénz kacagása. Nincs ilyen és nem volt, még föltevésben sem, asszony nem tud így kacagni, férfi se, Hermesz se, Afrodité se és a gerle se. A Pénz kacagása a legfokozottabb hisztéria, a nem eleven és elhatárolható, hanem az elszabadult hisztéria s a hisztéria: szent valami. Mondjuk, hogy kicsaltam, kiravaszkodtam vagy kiérdemeltem valakitől két-háromszáz frankot, mely hirtelen jött, Krőzussá tett, mivel két frankom se volt az előbb. A posta közel van a Bankhoz és én belépek, az átkozott, áldott, nagy szárnyas üvegajtók kitárulva hódolnak lépéseim s hirtelen jött frankjaim előtt. És csörög az arany szava fülembe, mely szintén szomjas, mint egész magam s betegül szomjas, mint ez az egész, szörnyű, mérhetetlen világ. És muzsikál a pénz, a Pénz, és ez nem csupán fizikai történet, mert amott a belső termekben, hol nem golyó gurul, de kártya s a bankók sűrűbbek, a bankók is muzsikálnak. Mulatságos, egyetlen zene, több a Halál biztos és sokat-hallott muzsikájánál, bár egy kicsit rontja az idegeket. Kár, mert ami szamárság, szépség és perspektíva az életben van, e gyatra idegek által jön, sőt talán: van. Mindegy, megéri, ekkor már azonnal Herkules vagyok, itt, Portus Herculis Monoeciban, több, mint egy ilyen-amolyan, akármilyen isten. Tudom, hogy semmit se tudok és tudom, hogy megint önmagam vagyok, ki szembe fog szállni egy nagyúrral. No, nem a Pénz ez a nagyúr, mint fiatalon hittem, hanem én, szegény jómagam vagyok, rajta. Mivel az ember végül is belátja, hogy nincs is semmi, csak ő, végül is nem fog észrevenni senkit, csak a Véletlent, a Vagyont, aki - talán - szintén ő. De a muzsika, a muzsika az, amiről illett volna e gyönge, ködös filozofálás helyett beszélnem, azaz írnom. Minden teremben, minden asztalnál olyan ember, aki valaki, aki miatt a szívünk fáj, hogy renyhe életünk folytán s mert játszani akarunk, nem írhatunk. Itt mindenki a még meg nem írott regény avagy komédia nagyszerű hőse, akikből sok pénzt lehetne polgáriasan szerezni. De talán csak hangolják a montekárlói Bank zenekarát s talán fontosabb és szebb ezekkel együtt lenni, mint regényt írni vagy drámát róluk, szóval irodalom-címmel szélhámoskodni. Ez a muzsika, ez a muzsika igazán több annál a csekélységnél, melyet Életnek nevezünk és élünk s irodalomnak és írunk.

*

Milyen kicsi, sőt utálatos a szerelem, ha játszunk s ez a kicsiség és utálatosság hogyan meg tud nőni és kívánatosodni, ha játszunk. Hát ugye, hogy a játék több mint az Élet és a Halál, ugye, hogy több, mert e kettőt föl- és összefújja? És milyen kék itt minden, a hegy, a harag, az Ég, a tenger, a mosoly, a Távol és a közelség, a lelkünk. A lelkünk is, és még akkor is, amikor a tramwayra sincs pénzünk, hogy hazatérjünk, mert a pénzt, a Pénzt elvette tőlünk a magunkkal és a Talánnal vívó nagy viadal. És milyen kék ez a muzsika, a Pénz muzsikája és van-e szebb szín a kéknél? Első jajdulásunktól, mely orvosi vagy bábai kezek után toppant ki gyámoltalanul a tüdőnkből, minden hangot hallunk addig a sóhajtásig, mellyel az utolsó Louis-t, szívesebben hívom Napóleonnak, fölrakjuk egy gonosz számra s elveszítjük. És a muzsika nem áll meg és követ bennünket és asszonyt magához vonni vagy eldobni magától istenesen csak az tud, aki már Montekárlóban hallgatta a Pénz muzsikáját.

Ennek a muzsikának vétója van a szerelem ellen s ugyanakkor ravaszul-édesen uszító melódiája, hogy szeressünk, siessünk szeretni. Aki a szerelmet mindennél jobbnak tartja s olykor már nehezen és dadogva szeret, fiatalítsa meg erejét a játékkal. Akit nem tudnak jóllakatni az asszonyok s minden csók után fájdalmasan kíván egy jobbat, menjen a Hazárd szent asztalához. Nem volt még ágy, mely annyi kéjt növelt, oltott vagy feledtetett volna, mint az asztal, melyre pénzdarabjainkat dobjuk. Ismertem egy lányt e lánytalan korszakban, akit a zárda nem tudott volna megőrizni minden erős szentségével sem. Hatvankét éves korában halt meg, mindig játszott, mert mindig szerelmes volt és mindig volt neki pénze. És ha a Szentek Kertjében van Szüzek Ligete, most ő ott a legfehérebb liliom. És ismertem egy szép, fáradt s a szerelmi élet asszony-sínjeiről majdnem kisiklott művész-embert. Ez a Párizsban, Isztambulban, New-Yorkban és Tokióban megrokkant ember Montekárlóban az első lapon kezdte ismét olvasni a könyvet, melynek asszony a neve. Ez is meghalt, mert hiszem mi is meghalunk egyszer talán, de én - azt hiszem - még egyszer elolvasta az utolsó lapig. És az sem igaz, hogy megcsúnyulunk, amikor játszunk, miként a filiszterek vétkes és gyáva babonája tartja. Olyan szépek vagyunk, ha játszunk, amilyenek csak csodaszerekkel lehetnénk s nem jó volna, ha nők és férfiak erre figyelnénk, ha játszunk. Mert akkor nagyon őrült szerelmi tumultus támadna a Játék templomában, lázas, nagy tumultus. Szerencse, hogy a játék a szerelem fölött való szerencse, hogy aki játszik, elsőképpen játékos és nem férfi és nem nő.

*

Jachtok a kikötőben, autó-canot-k, cifra vitorlások s a hegyek, mint megkövült s fölemelkedett tenger s a tenger, mint elsimult hegyek. Az éjszakák verekedően szépek s nem lehetne megmondani, nem akkor-e a legszebbek, amikor mindenhol, másutt csúnyák volnának. Ültem sötét éjjel, szakadó, hideg záporban Montekárlo part emelvényén s szívesen vállaltam volna egy halálos tüdőgyulladást. Színházból, kávéházból, vendéglőből fény és zene jött, de különben is megtelten ültem a Pénz muzsikájával. Mögöttem a Bank, körül, messze a lámpafényes partvonal s az esőn át is száz lépésnyire beláttam a dühös, lármás tengerre. Egy-két Fárosz és különös fényvillanások bent-bent olykor a tengeren, a legszomorúbb és legvakítóbb sárga színben. Micsoda villanások ezek, miért látja az ember a tengert akkor, amikor nem is látja? És miért sárga az azúr tenger, ha esős, szurkos éjszakán nézi valaki, aki nem is akar már semmit és látni sem akar? A hajók is világosak és az eső olykor szikraesőnek tetszik a sötétségben és hátrább a hegyek között, egy kápolnában harangoznak. Miért harangoznak, kiért, kinek, ilyenkor, ám nem csodálkozunk, de érezzük, hogy ez mind rendjén van s hogy ezt ne zavarjuk meg életünk érzésével. Egy élet és ez élet érezése: minden, de biztos, hogy a mindennél is van több s ezt a többet sejtem vagy álmodom. Legyünk szerényebbek, mint a galambok, kiket itt lelőni szoktak s kik ilyen éjszakákon félóránként nagy összerebbenést csinálnak közeli lakásaikban. Ezek a galambok fontosnak érzik, hogy ők élnek s nem tudják, hogy ők élnek s nem tudják, hogy még a Halál sem a legfontosabb.

De haza kell szaladni, ázott ruhánkból kivetkőzni s fölszerelni testünket fényes termekhez és tornákhoz illő öltözettel. És mikor kocsink rohan a bank felé, már nem tudjuk, hogy szakad a zápor, harangoznak a kápolnában s létezik a tenger. Belépünk s egyszerre megint a nagy muzsikáé vagyunk s alig vesszük észre, hogy itt mindenki levetette átázott ruháját. Ezek a heves félórák, az utolsók, az éjfél körüliek. Csak úgy, halványan rémlik az előbbi tanulság: hogy a mindenség egy haragos tenger, melyből sárga dühöket kényszerit ki a mi sok, apró, szemtelenkedő világosságunk. Az átriumban zene szól, meztelen női vállak reszketnek a világosságtól és izgalomtól. Százféle parfüm és dohányfüst, de más illatok is, beszélik el, hogy itt már halottak is vannak. Halottak, akik mára vagy sok időre elvesztették a harcot és az életet önmagukkal s a Bankkal harca kelve. Nyolc asztal között válogatunk másodpercnyi, de szörnyű töprengésben s odarohanunk egyhez, mert csak egyhez lehet egyszerre egynek jutni, mert éppen az a mi életünk tragédiája, hogy csak egy testi személyiség vagyunk.

Nincs megállás, nincs habozás, vezet, csal, dob bennünket a vágyak vágya s a szomjúságok szomjassága. Fél másodpercig villan meg előttünk, miként a tenger a tolakodó fénytől, sötét-sárgán, hogy mindent rosszul csinálunk. De ez fokozza a kéjt, s erősíti a parancsot és reszket a térdünk és kifutni készül a szemünk, de odadobjuk az utolsó aranyat. Mellettünk egy nő van esetleg, ismerős vagy sohase látott, és hörgésünket nagy erővel elcsitítjuk és nézzük a nőt, mint az előbb vaksötétben, záporban a tengert. Ki tudná miért, de a szemét nézzük, a szemét akarjuk látni, mely szemek talán a legsekélyebb szemek voltaképpen. De nekünk szemekre, női szemekre van szükségünk, megcsókolni valókra, szemekre, melyeket mérhetetlenül mélyeknek vallunk most. És kérdezzük a magunk kigyújtott, de már törött sugarain, tébolyos szemeinkkel a nő szemeit. Kérdezzük: ti, szemek, nőszemek, ilyenkor, amikor elbuktunk, de még valószínűen élünk, lehet-e mélységetekbe lélegzetfojtva lemerülni? Egy olcsó s értelmetlen igenre is rögtön az ugródeszkára állunk és eltemetkezünk egy nő szemeiben. S ha utolsó frankjainkért robog velünk hazafelé a kocsi a még meg nem állt esőben, félve nézünk ki a kocsiablakon a tenger felé. És ilyenkor mondjuk a nőnek, aki a szemeinket csókolja s akinek a szemeit csókoljuk:

- Ma meghalt a világ s csak a te szemeid s az én szemeim vannak. Szeressék egymást s rejtsék el egymást a mi szemeink, mert holnap úgyis szégyellni fogjuk ezt a boldogságot.