Nyugat · / · 1909 · / · 1909. 21. szám · / · Szomory Dezső: Alice, a jó gyilkos

Szomory Dezső: Alice, a jó gyilkos
II.

Otthon még leültek az asztalhoz és a közepén egy apró lámpa égett, kormos üveggel. A szoba mélyén, az elnyűtt fekhelyen, kétes fehér s feldult vánkosok fetrengtek, mint a megkéselt ludak. S az ablak tövében, holmi megkopott virágcserép között egy karcsú kanári riadt fel a zöldes-arany kalitkában. A fény láttára aggódóan csipogott s apró fekete szeme merev rémülettel nézte az elborult emberi fejeket.

- Mire gondolsz, Alice, hogy ilyen búsan ülsz? - kérdezte Bérly Valdemár.

A fiú mosolygott, a bajuszát harapdálva.

- Semmire - felelte - és mindenre ezen a nagy világon. Otthon van az apám és az anyám, akik gyakran pofozkodnak, ámbár szeretik egymást. Van egy nővérem is, aki színésznő a vidéken s betéve tudja Petőfi összes verseit. Még van két fivérem, az egyik azt hiszem, finánc a Dunánál s alkalmasint jókat lop s nyilván nem a lábát áztatja a vízben. A másik be van zárva a katonaságnál.

- Szép kis társaság! - jegyezte meg jóindulatú megvetéssel Valdemár.

- Gyönyörű! - felelte rajongón s hátradőlt a székén. - Ezek mind éltek, dolgoztak és szerettek! Csak éppen, hogy én nem élek, csak éppen, hogy én tengődök, csak éppen, hogy én nem vagyok senki, semmi.

- Dehogy nem, - felelt Valdemár makacsul s az asztalra csapott.

A fiú hidegen nézett a zöld szemével s észrevétlen a zsebébe nyúlt. A lámpa sercegett előtte, de a fény megnőtt, szélesedett. S az ablak tövében meglátta a kanári merev tekintetét.

- Még együnk valamit, sőt igyunk is, - szólt Valdemár s megindult egy szekrény felé.

Holmi zsíros sertés féléket, csorba tányérokban, az asztalra csoportosított s egy üveg bort is leállított a vendéglátó házigazda önérzetével.

Aztán Alicehoz fordult.

- De vajon mért beszélsz te a családodról, az előkelő családodról? - kérdezte mosolyogva. - Mindenkinek van apja s anyja s finom rokonsága. A családban mindig veszekszenek és sokkal jobb egyedül élni.

Alice nem felelt.

- Csak úgy elgondolkodtam, - mondotta később - és szemlét tartottam a rokonok fölött. Az ilyen merengés felráz olykor a titkos tespedésből, erőt ad, mit tudom én. Mindenestre nagyon jól esik, hogy mindenkit utálok s a lelkem egészen szabad. Egy bizonyos: ha repülni akarna, semmi vissza nem tarthatná.

- Nem értem, - szólt Bérly Valdemár ösztönszerű idegenkedéssel. - Azt hiszem, megbolondultál, - tette hozzá, megnyugtatásképpen.

De Alice nagyokat evett s hirtelen a palackot kapva föl, jócskán öntött magába, mohón és élvezettel.

- Nekem sem kell pohár, - szólt a sárga ember, mikor a fiú átnyújtotta az üveget.

Maga is az üvegből ivott. - Már az állán csurgott le az ital s elgurult az ingén. Felszegett fejjel, az üveg szájához ragadva, kéjes merevségben szívta magába a nedűt s a nyaka mintegy kékre feszült az erek dagadásán.

Alice a zsebébe nyúlt. Csöndes, izzó, heroikus pillanat volt. Felizgult képzelete holmi heves és zord mozgás kéjét szürcsölgette s gyönyörteljes aggódása lázas kíváncsisággal töltötte el. A vágyba, mely perzselgette, szinte beleájult s borzongva kérdezgette: vajon sikerülni fog-e? Már-már sírt az epedéstől, lihegett és habzott. A nagy sóvárgás megragadta, a lelkébe markolt, az üstökét cibálta. Akkor, hirtelen, valami penge villant, egy borotva. Titkon átsiklott a homályon s egy vakmerő forgással, cikázva mint a fény, a merev nyaknak lendült, mely kikészítve mintegy nyújtotta magát. Valami sajátos hang nyekkent, egy elfagyott sikoly vagy a metszés zsíros percegése. A vér, kirobbanva, oly gyors és éles sugárban tört elő, hogy megcsapta a gyilkos szemét s a homlokát telehintette izzó, rubintos csókjaival. Még élt ez a vér, még forrt, még perzselt. És egészen maró illata volt.

De már ekkor, csontosan és forrón rajt térdelt a mellén, a felborult szék mellett, a padló szőnyegén, mint egy ifjú titán! A tébolya szent ihletében a kés még egyre villant, újabb s újabb vérbarázdák nyomán. Az ép helyek ingerelték, elvadították s beléjük nyisszantva végig gyalult bennük az él virtuóz kanyarintásával. Az izmak, az inak, a hús és szövetek, az egész gége engedett, egészen halk és zenés szisszenéssel, mely ez élet végső csengése volt. És a sárga fej, mint holmi eltorzított dinnye, már csak néhány bőrszalagon csüngött.

Akkor felállt, távolodott s mégis nézte, kissé fáradtan és elriadva. Olyan különös volt, hogy e gyöngéd barátból, a hangjából mely még szólt volt az imént, a leheletéből melyet még érzett az imént, az egész nyomorából, az egész létéből nem maradt egyéb holmi véres maszlagoknál. Az áldozat nem is tűnt tragikusnak. Harc nem is volt, csak a szék maradt feldöntve. Az asztalon a lámpa égett, kormos üvegével, mozdulatlanul. Csak a vér bántotta, a vér szaga és nedves érzése a kezén, a szemhéjain a homlokán. A mosdót kereste s egy lépést tett az asztal felé. De rögtön megállt, megdermedve. A cserepek közül, az aranyos kalitkából a kanári meredt rá, két apró fekete szemével szúrósan s mozdulatlanul.

- Ez látott, ez mindent látott! - hebegte elrémülten s a fejéhez kapott. S e percben, hirtelen, valami rettenetes súly csapott le izzó homlokára, valami vasmarok szorította át véres üstökét. Lesújtva s meggörbülve húzódott s menekült az idegen érintés, a rettenetes kéz alól. A falnak tapadva s elbutultan, az emlékeit idézgette, az öntudatát ráncigálta vissza véres foszlányokon. Lüktető agyvelejét kínzó acélkörmök a tébolyig csigázták. Ki fogta le, ki jöhetett be ide? Micsoda rejtélyes bosszúállás, micsoda isten, micsoda óriás? De hirtelen feleszmélt, s még félig sírva felkacagott: a saját karját, a saját öklét fedezte fel a fején.